Mesterházi Mónika

„TUDD MEG MAGAD”

Falcsik Mari: Sanzon nehéz időkben
Magvető, 2004. 83 oldal, 1490 Ft

Falcsik Mari egyszerre sokféle hangon szólal meg, sokféle tónust kipróbál ebben az első kötetében, mire (a kötet legerősebb verseiben) megtalálja a maga autentikus hangját. Altató című versében írja (ha nem is a versírásról, de az igazi Falcsik Mari-hangon): „ismerem magam tudom mit beszélek” – bizonyos verseivel azonban kihívja a hatások vizsgálatát. A kötet első ciklusában gyakori az irodalmi utalás („csak posta én is”, „minden kis halálod”, „a fű kinő utánunk”, „midőn ezt írtam”) – ami magában nem hatás, hanem gesztus, olyasmi, mint amikor magánbeszélgetésben idézünk verssorokat, önkényesen, személyes ügyeink megvilágítása érdekében kisajátítva azt, amit amúgy is a sajátunknak érzünk. Csakhogy a versben nagyobb tétje van az ilyen gesztusnak: az idézet lehúzhatja a verset, mintha az ember a Holdat akasztaná a karácsonyfára. Amit Falcsik Mari József Attilától tanult, az már a sajátja, ott van remek leíró verseiben, megidéző versformáiban.
Falcsik Mari szívesen stilizál, a Shakespeare-naptár színező elemeit a magyar Shakespeare-fordítások dalaiból meríti, haszonnal. Mikor a Zöldségesné, negyven felé-t írja, a Rakovszky Zsuzsa-féle szerepverset próbálja magára, ezen a hangon is meg tud szólalni. (Bár úgy érzem, mindkettő másutt térül meg költészetében.) Mivel a nyelv különféle szintjeire figyel, átveszi a posztmodern egy-két műanyag szavát is („egyszóval nagyreál van”, „fullextrás mezőny”, „globálmalom”). Ez nyilván ízlésbeli kérdés: nekem ez a nyelvi divat nincs ínyemre. Mikor viszont a „fellazul – nagy Pazl” rímet leírja, valószínűleg nem veszi észre, hogy az ilyen rímvicc egyszeri, és Várady Szabolcsé a copyright.
Talán az Utazás az a vers, ahol kár a (szándéktalan) hatáselemért. Ez a tiszta, szomorú sanzon az érzelmek crescendója. „Biztató”, „szelíd” jelzőkkel indul, később már „jó erő” hajtja a vágyat – „akárha fontos tárgyat / feledtem volna nálad / egyetlen drága holmit / mi nélkülözhetetlen”. És ekkor – szinte a fokozás követeli, hogy valami még erősebb következzen: „égboltnyi árvaságban / kicsinyke lombtalan fák / … / torlódnak botladozva” – hirtelen Pilinszky Apokrif-je emelkedik a versemlékezet előterébe – lélektani szempontból érthetően, de mégis túl nagy súllyal, ügyetlenül.
Ám a stilizálás, az utánaéneklés tökéletesen a helyére kerül a nagy fejedelmet magához csábító Báthory Anna szenvedélyes szerepversében. Falcsik Mari megteremti hozzá az archaizált nyelvet:

„jer még hajnaltul visszalépjél édes Atyám-Fejedelmem
nagy kezeddel hadd még kicsint hitvány magamat elfedeznem
két tenyered domborítsad ne hagyjál éngem vértezetlen
simítsad óvó paisomképpen forró cipócska hasamra
ahová gondolnod se – s még hogy bújnod simúlnod! – szabadna
ahonnan gyönyörhes szerelmünk még reménnyel megszűlethet
ha Nagyságod élet éngem s hamarost méges nem ölet meg”

(Anna utolsó levele a fejedelemhez)

Ha figyelmesen olvassuk a szöveget, észrevehetjük, hogy helyenként elvész az ó-íz, és helyébe a mai nyelvhasználat lép: „szúrós arcod nyoma visszalüktet”, „a szent hidegség… kemény és tiszta ágyán maga fölkent boldogtalanságod”.
Mi történik itt? A költő kifogy a stíluseszközökből? Nem valószínű. Sokkal inkább: ravasz tektonikával rejti és hozza felszínre egy – szerepversnél személyesebb – szenvedély szólamát. Persze azonnal vissza is rejti: az előbbi ágy „az esküs égtül megáldott” és csak azután „kemény és tiszta”. Ha valakinek ilyen erejű, kitartott lendülete van egyetlen versben, akkor nem kell félteni, hogy nem talál saját utat.
Falcsik Mari erős hangulatteremtő készséggel rendelkezik, akkor is, ha valóban csak leír, például a kályha és a kutya egymásra vetülő conceitjében felidéz egy emléket:

„olyan kályhánk volt mint egy kis kövér kutya
és úgy is kellett gondoskodni róla
peckes kis ajtaját éhesen nyitotta
hogy tömjük újsággal hordóhasát
boltíves kézzel védtük a gyufa lángját
egymásnak hajolva lestük megfogant-e
éjjel meg riadva bámultuk hogy izzik
nyitott rostélyból rőt árnyék vetült”

(Gyerekszoba)

Akkor is, ha a jelent nézi, mint gazdag vízpartos verseiben (Tájkép utoljára, Ezt elviszem) vagy éppen vonatablakból – bár lehet, hogy Szociográf című versét utólag írja meg, amire a távolságtartó-ironikus cím és a provokatív kezdő sor is figyelmeztet: „ím a vershelyzet: vonatút sötét van”; továbbá nagyon jó ritmusér-
zék kell a vonat jambikus kattogása fölött (ta-damm-ta-damm) szapphói strófát hallani (tam-
ti-tam-tam-tam-ti-ti-tam-ti-tam-tam). Bár nem lehetetlen. A „puszta” leírás elárulja a költő empátiáját:

„állomás: oldalt meredély zuhan le
lenn az árokban zavaros kis udvar
ócskavas-dombok közepén a kunyhó
s benne az ember

lakja elszántan kimeszel nyaranta
meg se szárad még a falak fehérje
már a füsttől mit ideszór a kémény
újra beszürkül”
(Szociográf)

A hőerőmű sárkányként szemléli birtokát, a szegénység pedig mint az ártéri pangó víz: lecsapolhatatlan. Ez az, amit Falcsik Mari (képben, érdeklődésben és érzékenységben) József Attilától elsajátít.
Különösen akkor erős az atmoszférateremtés, ha a múlt vagy a jelen valóságát felváltja a jövő sejtelme, a vágyott nyugalom, és besugározza a szerelem féltése, a Mi lesz a szexszel? kérdése:

„lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e
lesz-e ház terasz vörösbor naplemente
nagy társaságban békülékeny este
szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre”

– eleinte nem tudjuk, mikorra vonatkozik a kérdés: a közeljövőre-e (noha „ház” nyilván nem a semmiből „lesz”) vagy egy adott, alkalmi pillanatra:

„hol a vénülő kerti székek
hátát reccsentve feszítő vendégek
emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre
s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre”

A versben három időhatározói mondat segít tájékozódni: „ha elszéledtek végre”, „mikor testedhez ismét megérkezem” és végül „ha végképp öregség kútjába estünk”. Nehéz eldönteni, hogy egyre későbbi idősíkok ezek vagy változatok ugyanarra a „majd akkor”-ra. A jelentől mindenesetre távol esnek. Nagyon érdekes, hogy a vers provokatív címe keltette várakozás után (Mi lesz a szexszel?) a szövegben ezeket a szelídebb sorokat olvassuk:

„s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri
de benne testünk ringása könnyeden lebeg
meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti
amivel most ajándékozom meg kezed –”

Mi lehet az oka ennek az ellentétnek? A később adott cím eltávolító (biztonságosnak szánt) mozdulata (mint a Szociográf címe)? Vagy ellenkezőleg: a nyugtalanító kérdés maga provokálta a költőt a versre, amely az elképzelt békével megnyugvást, kompromisszumot kínál a tépelődésnek? A szöveg így folytatódik:

„ha végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste”
(Mi lesz a szexszel?)

Persze olyan megnyugvást, amilyet egy kérdés adhat. De mégiscsak többet, mert az öregséget nem valami riasztó dekompozíciónak látja (más versében, például az Öregek-ben sem), hanem – előbb a fakó színű kövek-csontok képzetével, később a melléknevek halmozásával és az utolsó verssorok ráérős megnyújtásával – addig formálja a verset, míg a lélek békéje ad választ a test kérdésére.
A szenvedélyen és a kontempláción kívül Falcsik Mari hajlik a játékra is, például az Alvó Európá-ban, ahol „horkol az Áru a nagy nőcsábász – édes az álma / gyűjti a hímport holnapi újabb csábmosolyára / ajzani Nő tudatát / higgye a talmi csodát”. – Ideális hivatkozási alap a „női vers” kutatóinak, nemcsak a Nő emlegetése, hanem a vers nyelve miatt is:

„míg fiatal pár álmodik új bútort a szobába
alszik a sok-sok bútor a fitt Ikeába’
köztük a sárga a kék
isteni kis kanapék”

A költő játékos iróniával kever némi nőies affektáltságot („isteni kis”) a vágyképbe, mintha csak az előbb idézett strófát akarná igazolni. (Csak az aposztrófot érzem fölöslegesnek, mert a kötet amúgy is elhagyja a központozást, másrészt a beszélt nyelv ilyen.)
A játékos gesztus összefér a komoly verssel is:

MEMENTO

Marcinak

temető padján a holdat bámulom
a holtak már rám-rámköszönnek
nemrég azt hittem még nincs ilyen klubom
pedig már gyűlnek egyre szebb a számuk
agyam is rég kinyílt a csöndnek
mi megrekedve ittmaradt utánuk
s képemre rétegezve tűnt időket
megérlel majd a jó közönynek
mely alkalmassá tesz követnem őket

Ezek a holtak inkább idegenek, „megrekedt csön- det” hagynak hátra, nem hiányt (ezért is indokolt ez a fajta játék, a „klub”, amelyhez ha vonakodva is, de hozzátartozunk mindannyian, halandók), ugyanakkor rezignáltan megismertetnek a magunk halálát megelőző „jó közönnyel”. A kötetben a vers szemközti párjában (Jogos) egy feltehetően fiatal halott a hozzá intézett kérdésre annyit felel: „Tudd meg magad.”
Falcsik Mari sokféle tónusából hozzám éppen ez a tömör, tűnődő, kissé frivol (máskor meg erőteljes és szenvedélyes) hang áll a legközelebb, illetve ezeket érzem a költő igazi hangjának.

Mesterházi Mónika