Kántor Péter

A PADBAN

Ülök a padban,
a harmadik általánosban,
és hallgatom az Ilonka nénit.
Fenn áll a dobogón a tábla előtt,
vagy a padsorok előtt járkál,
és magyaráz valamit piros arccal.
Hirtelen, mintha a szoknyája alá látnék,
döbbenten és szégyenkezve fedezem fel:
Nem nagy ész az Ilonka néni.
Pedig ő a mi tanító nénink.
Hogy lehet az? Jól van ez így?
Jól vagy sem, magyaráz valamit tovább,
ülök tovább én is a padban,
nézem a táblát, a táblán a szavakat,
a mindenféle mondatokat,
ahogy váltakoznak, cserélődnek,
és, de, nem, igen, is –
csak ezek állandóak,
csak az Ilonka néni nem tudja,
nem veszi észre;
csupa obskúrus vágy, parancsolat,
zagyvaságok vására,
bóvli bóvli hátán,
guruló igazgyöngy,
és hazug és nevetséges
és borzalmas dolgok.
És csak ülök a padomban,
időnként szeretnék felállni,
kimenni és letörölni a táblát,
és felírni valami jót,
vagy áthúzni valamit, kijavítani az egészet,
de mindig az Ilonka néni magyaráz,
vagy aki helyettesíti az Ilonka nénit.
Fészkelődök a padban,
figyelek, persze hogy figyelek,
de közben nagy, kéményes hajót rajzolok,
vagy levelet küldök a szomszéd padsorba
és várom a választ türelmetlenül,
várom az időt, amikor majd
kiszabadulok a padomból,
felugorhatok és rohanhatok szabadon,
táblától tábláig,
én is írok majd rájuk,
törlök, javítok, ameddig kell,
amíg ki nem jön valami értelmes dolog,
az jó lesz!
Ülök a padomban,
nézem a táblán a szavakat,
váltakoznak, cserélődnek
hazug és nevetséges,
és borzalmas
és mindenféle mondatok.