Tandori Dezső

JÓ MULATSÁGOK, FÉRFIMUNKÁK

És női munkák. Tiszta volt az út,
a két nő futott. Kondérral futottak
a szemközti Gyros Pita felé, de
elcsúsztak egy banánhéjon. Az úttest
s a járdaszél, mint erdőszél kies
darab húsokkal tarkállózott, fönt az
ég tiszta volt azonban. Hamarost
megérkezett a Gyros tulaja,
az ég borulatának az időjósok
új borulati sebességét észlelhették.
Ismertem az eget, ismertem az utat,
ismertem a busz ritkás menetrendjét,
néztem a ritkuló gesztenyelombokat,
ó, e lombok 1956 októberében
az elsötétült ég arca alatt
oly pici lángremények égésével
hulltak le rőten a földre,
és a munkahelyeit elkerülő nép
végiggázolt a friss avaron, néztük,
akár a világháború előtt
a román olajjal a Birodalom felé lassan
húzó uszályokat Dunánkon,
a papa (már kirúgott, elvben fél év
börtönre ítélt MÁV-igazgató)
mondta, és családi legenda maradt ez:
a vasútnál akkora vámot vetettek ki,
hogy így legalább ez a késedelem lett.
Ugrattuk a papát, ő nyerte meg
a háborút. Aztán ránk omlott
a fél ház.
Én akkor nem tudtam, soká
fog tartani az, de már gyerekfejjel
tiltakoztam, kilenc-tíz évesen,
anyámék kiskapitalista tervezgetései ellen,
ahogy ismerőseik butiknyitásra akarták volna
rávenni őket, nem is volt komoly a dolog.
A szabad világról a balatonlellei
vasúti újságkioszk volt soká
az utolsó emlékem. Tenger színes kiadvány!
Ma már, megismételve 1991-es
teljesítményemet, sporton és irodalmon kívül lapot
megint semmit se olvasok.
Álltam
a tömérdek húst nézve, és a vicc állapotának
megváltása volt enyém. Nem gondoltam,
mert nem merek gondolni
az egész emberi lét legnagyobb förtelmére,
amit az állatokkal művelünk,
marhavagonokba tuszkoljuk nemcsak a szegény
marhákat, de a jámbor és jószívű disznókat is,
vasbotokkal vagdossuk faruk a Nagy Kapun beterelőben,
szemükbe köpünk, ha szájuk habzik,
bajuszt rajzolunk árva pofájukra, ha könnyeznek ott,
és álmodom néha egy öreg ökörrel,
ki elmondta nékem már többször:
„Arab-zsidó tudós voltam, közös származék,
matematikus, és holtom után
lelkem ennek a jámbor ökör állatnak
testébe költözött át, ezt a szakemberlegények
a tekintetemből kiolvasták,
és a vágóhídon külön kivégzést
rendeltek el nekem, fiam, ne tudd meg!
akkoriban még felhasználhatatlannak ítélt
állati részeket kezdtek felhalmozni köröttem,
lassan pörkölni kezdték az anyagot,
híreket olvastak fel nekem:
ma találták fel a hidrogénbombát,
ma omlott össze Csernobil,
ma dőlt le a Két Torony,
ma derült fény öregasszonyok földönfutóvá tételére
a kákalukai dágványban, lakásüzérek
juttatták oda őket, de mivel embernek ember
nem farkasa, nem verték meg őket vasdoronggal,
nem köpték szemen őket, nem rajzoltak nekik bajuszt,
hajaj, fiam”, fakadt dalra az ősz örök-matematikus
ökör-lélek, „ez mind a hús rettenetes füstjéből szállt,
és nem tarkázták” – nem mertem megsúgni néki: üdvre! –
„hangulatosnak szánt slágerek, de a rettentő pörkölődés
elérte szegény testemet is, én nem tudom, az ökör régi
lelke hol járt, én tehetetlenül haltam meg ismét
az évtizedek lassú máglyahalmán” és a többi,
hagyom, álmom volt ez, nem újsághír.
De

én csak álltam, a sok húst valahogy összesöpörték,
marhahúst, gondolom, nem értek a népek szokásaihoz,
nem is az, hogy nem értek, de ahogy a megállóban álltam,
ez volt bennem: „Ó, istenem, de jó, hogy nincs semmi,
csak az ég, mely újra tiszta, fekete szegélyekkel,
s ha beborul, mondjuk, Szentmihály felett,
tudhatom, ott egy atyafi jött rá épp, lovát ellopták,
vagy ha különösen ragyog a nap, sejthetek olyat,
hogy egy mai aranyjános egy mai petőfisándor
meglett barátságával örvend, vagy másoknak sikerült a nagy
bűvészmutatvány: »Az istennek sem akarom megadni,
ami a császáré!« – és megúszták.”
Egyedüli létben
álltam ott a megállóban, nem volt szükségem
az emberekre, nem, hogy lelkem kibeszéljem velük,
nem, hogy közösen cigarettára gyújtsunk – nem cigizek már,
nem, hogy egymást átöleljük – nem ölelkezem,
nem, hogy borral koccintsunk – áttértem a sörre,
a bort eldobtam, s örömmel jelentem, sörömtől is
undorodom már, nem ülök vasúti fülkékbe, hogy
Bécsbe menjek akár, nem utazom repülőgéppel
Észak-Írországba se, nem én, sem az egymást
püfölő vagy épp egymással békülő bőrszínek földjeire,
se a Gázai övezetbe, se Haifába, de nem ily
karakánságból nem utazom akkor Párizsba se, Londonba,
hanem mert egy kis állat lett életem utolsó személyisége
– a medvéim mellett, akik azonban tragikusan magukra
maradnak, ha meghalunk, feleségem és én;
és az egyetlen földi esemény, mely érdekel még,
egészségemen, a magyar gazdasági helyzet valamiféle
megmentődésén s házunk épségén túl: a Nagy és a Kis
Koala Kártyabajnokság, ahol a II. liga középjátékában
11 klub iszonyú tömegverekedése zajlik, és a 2.
Bundesliga küzdelmeit is látom hetenként kétszer,
más alkalmakkor csak egy-egy régi vár, kolostor,
kivégzésekhez használt piactér turistacsalogató képeit
nézem fél percig, egy percig. Nem szeretem saját bánatomat sem.
Bejönnek általa a remények. Nem akarok, mint Sajó László írta
Vörösmarty-versében, egyszerre megőrülni, őrülni meg
az istennel. Lenullázódnak a levelezések, levendulázódnak a
telefonálgatások, a találkozásokról már,
ha említek efféléket (telefonon), egyszerűen tiszta kacajjal
beszélnek a partnerek. Ja, még a munka van meg (kiderül), (itt is),
és nem mondok olyat se, hogy „minden rosszul van”,
egyszerűsítettem: minden van.
A lombok, fonnyadozva,
szórták leveleiket egy-két húscafatra a járdán, az autók
az úttesten péppé törték a többit. Magam maradtam.

Magam maradtam, és elgondoltam:
én is itt lettem volna, csak emberi hús, csont, velő,
belekből kibuggyant előszar, félrecsuklott fej,
ha akkor a roppant tűzvörös kocsi elé belépek,
midőn még tényleg tiszta volt az ég, ez év
júniusának utolsó napján. Álltam,
tökjózanon, nehéz cipőben,
üres vagy nem üres szívvel reggel hétkor, nem túl igyekezve,
otthon kis verebem, a Mándy Ivántól kölcsönzött nevű Totyi,
feleségem és kutyám épp távol, álltam a nem épp üres semmiben.
Körforgalmi tér ez a Clark Ádám, itt élek 65. éve, itt dobogok,
nem részletezem, egy tűzoltóautó jött a Fő utca felől.
(Most rézsút nekem a színtér.) És szemem, agyam,
mindenem, ami aztán ott kenődhetett volna el a rossz aszfalton,
úgy határozott, igen, úgy határoztam, ahogy íróként is határozgatok,
ez a nagy autó bemegy a körforgalomba.
Ott ez könnyen úgy is látszik. Léptem előre.
Szerencsére lassan, lomhán, szívemben az emberiség iránti
tehetetlen közönnyel, nyilván, bár semmire, senkire
nem gondoltam, csak hogy a Fény utcai piacon
Totyimnak salátát, krumplit és fürtös kölest vegyek,
akkor még bort ittam, felhajtsak pár kétdecit,
s kocsmárosommal a Bundesliga eredményeit megbeszéljem.
Maximum. És a nagy autó, mondom, nem ment be a körforgalomba,
hanem felém jött, csaknem levágva nagy orrom,
higgadtan lecövekeltem. Ha egy fél lépést teszek – de már mondtam.
Gyalázatra hevertem volna kétszer két pár kerék után
combtőből szétzúzva, avagy hasam fordult volna ki, nem folytatom,
és kanállal szedtek volna össze, felmostak volna, de még
napok múltán is látszottak volna egy Tandori Dezső nevét
rég elvesztett matériaállomány nyomai ott, ahol most várakoztam,
ahol a széthullt állati húsok utolsó darabjai is eltűntek
szemem elől, s nem azért, mert lehunytam, s nem azért hunytam
le, mert nem akartam semmit látni, hanem mert égett a szemem
a tegnapi sok munkától, ja, mert el ne felejtsem, dolgozni is
majdnem ugyanúgy szeretek, mint medvéimmel foglalkozni, és a
lóversenyt is elvetettem magamtól, ja, és egy friss pletykát
még ide a kilencvenes évek elejéről: a nagy köztiszteletnek
örvendő észak-országi ügető-hajtó az addigi legsikeresebb
lovat, saját lovát, skanzen és szanzsen lókolbásznak adta,
lehet, szobrot sem emeltetett néki. Hát ez az, amiért csüggedni
nem szabad, ahogy a régi költők mondták, és át is adom a szót, és
remélem, szószátyárkodásom büntetéseül
nem fogok éjjel az ökörbe költözött matematikuslélekkel
álmodni, egyébként a sörtől jól alszom,
ha fát a hátamon vágni még azért úgy a könyvkiadás és a honoráriumok
fejszéivel az eddigit fokozó ütemben nem lehet is,
hanem hát nem élünk már Sztahanov és a munkaverseny korában.
És tévedni is szabad; ha például az apró hús nem gyros satöbbi. Na és.
Jaj, hallgassak el!