Schein Gábor

(KÖNYVTÁRBAN)

ez másik könyvtár. miért ne itt is?
a könyvtárban otthon van a vers.
otthon van, de nem érzi jól magát.
mint újdonsült, idős barátom, serge,

ki valaha, mint pascal, hitt is-
tenben, bár szakadék szélén állt, a dolgok
mögé odaképzelte. ma már ezt a „mögét”
nem érti. viszont isten nélkül is boldog.

a vers nem az. szaporítja az olvasatlant,
az olvasni fölöslegest, a nem valót,
mi holtakat nem ébreszt, mi nem ráz velőt,

amit kerülgetni kell, mint a mosatlant,
szőrehullott, vén macskát. hogy élj, erőt
nem ad, de megvidámít: régi maszk, rossz parók’.

*
mert nincsen föld, hogy viselje terhét,
aki él, hátán hordozza házát,
s míg a sűrűsödő anyagban tolja előre testét,
ajtót-ablakot hirtelen kitár, át-

fúj rajta az öröklét, ahogy a vésett
maszk odvából előugrik a sötétség,
és az ugrást sosem véti el.
de ami rész volt, sosem ad egészet.

a test megérzi a táj szüntelen esőzését,
s bár a képet magában sem éri el,
lép, és minden lépést vakon tesz, így

írja bele magát a tájba: süllyed és
emelkedik, és minden mozdulat új ívet feszít,
s az ív alól a táj szeme nélküle néz.

*
mintha estidőben egy rejtelmes figura
osonna elburkolózva, észrevétlen,
és csettintenél, ez aztán az álruha,
landry úr járt így csuklyás köpenyében,

estidőben tehát, vagy már éjszaka,
mintha plébános kedvese lennél, holmi
salaktalan szerelmű toncsi,
és éreznéd, nem lehet ám akárki, csak alba

herceg vagy maga a király az a fura
alak, kit, bár zárva a hajlék, s a kőfal szoros,
már nem rejthet előled sokáig álruha,

és ha belép, a csuklya alá búgod, szeress –
úgy jön hozzám egyre közelebb valami,
lassan közeleg. de mi? de ki?

*
mert a legszebb idézet édes alakod,
nem tarthatod meg magadnak, szerelmem.
mintha lapozgatnék egy régi divatlapot,
és ott rád akadnék: készülj véged ellen,

mert minden visszajár, kalapod, cipőd, kosztümöd.
ami volt, virágzás csak. aki jön, megörül,
s mutatja, nézd, ez volt a nagyanyám. gyönyöröd,
mi benne újjászületne, elnyeri örökül,

de nem hiszi, hogy szavaiban vele vagy.
sebaj. hű gond javíthat ízlésén, hogy mire
megcsapná őt is november fagyos szele, vagy
kiütne rajta egy elcsalt élet vak dühe,

a józan önutálat keményebb alakba zárja.
idézni vészt? minek hiszékeny, agg királyra?

*
mintha szánkón csúsznék lefele,
de fenn egy bokorba, vagy egy kézbe
beakadt volna a szánkóm kötele.
beakadt, hisz beleültem a félig se készbe,

és ami készült, csúszni kezdett velem,
az „ezt a keveset még”, a sok sérelem, a kötelem,
és hozzá, amit kiró az élet: munka, miegymás, gyerek:
mit véltem kezemben fogni, rám tekeredett.

de tekeredett-e, avagy beakadt?
e talányt ki nem bogozhatom.
talán ez se, az se. el nem szakadt,
a kötél hurka itt feszül a nyakamon,

és mintha szánkóm csúsznék lefele.
előttem is, mögöttem is épp a lejtő fele.

*
ahogy a húr pattanva pendül,
és pengése kitart, minden rész,
mintha más kéztől tenné, magában rezdül,
nem ismerve dallamot. és nincsen kéz,

mely tudná, a pengés meddig tart.
alig hallhatón mélyítve hangját,
egyszerre zúdít forgó vihart,
és némítja el a vihar magját,

hogy mikor a pengés halkulni kezd,
mintha a kezek sorban becsukódnának,
még ne lehessen tudni, ezt

akarták-e a kezek, vagy csak egy szót várnak,
új jelet – úgy törje át a csend az idők végét,
mintha pengve törne ketté a lápiszkék ég.