Réz Pál

NÉGY FOLYÓIRAT – EGY IRODALOM

Vallasek Júlia: Sajtótörténeti esszék. Négy folyóirat szerepe 1940–1944 között az észak-erdélyi kulturális életben
Kriterion, Kolozsvár, 2003. 112 oldal, á. n.

Szerény cím, még szerényebb alcím, száraz filoszdolgozatot ígérnek. Pedig amikor elkezdte munkáját, Vallasek Júlia, a kitűnő fiatal kolozsvári irodalomtörténész talán még nem tudta, de mire munkája végére ért, rá kellett ébrednie, hogy nemcsak négy erdélyi folyóirat okadatolt történetét és a kulturális életben játszott szerepüket írja, írta meg, hanem jószerivel az 1940–1944 közti erdélyi magyar irodalmi (szellemi) élet erővonalait vázolta fel. Már csak azért is, mert akár azt mondhatnánk némi túlzással – mentségünkre: a jellemzés: túlzás, ahogy éppen minden idők legnagyobb magyar folyóirat-szerkesztője, Osvát Ernő írta –: a magyar irodalom a XIX. század eleje óta folyóirat-irodalom, az Athenaeum, a Szépirodalmi Figyelő, a Koszorú, A Hét, a Nyugat, a Kassák-lapok, a Válasz, Szép Szó, Magyar Csillag, a Kelet Népe (és még hány rövid életű folyóirat!) roppant szöveganyaga (kiegészítve a napilapok irodalmi közleményeivel) alapja lehet a XIX–XX. századi magyar irodalom áttekintésének. Hasonlóképpen a könyvben tárgyalt négy folyóirat közül három (Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Termés) magába szívta szinte a teljes akkori erdélyi irodalmat, a korszak legfontosabb műveit mindenképp (igaz, erdélyi írók munkáinak egy része budapesti folyóiratokban jelent meg, főként Illyés Magyar Csillagában). A Korunk 1940-ben megszűnt (a román cenzúrával még megbirkózott valahogy, de a második bécsi döntés után a baloldali szellemiségű folyóirat az új magyar hatóságoktól „nem kért, mivel nem is kaphatott működési engedélyt”, ahogy Vallasek Júlia írja), és néhány szerzője kiszorult az irodalmi életből, alig-alig jelentethette meg munkáit. Történetileg szükségszerű, mégis groteszk paradoxon, hogy a Magyarországhoz való visszacsatoláskor meg kellett szűnnie a két háború közti egyik legfontosabb erdélyi magyar folyóiratnak (a másik az Erdélyi Helikon volt).
Az 1940–1944 közti erdélyi éveket két ellentétes közérzet hatotta át: az egyik a felszabadulás eufóriája volt, a másik a szorongás a jobbrasodródástól, a háborútól, nem mellesleg az aggodalom a dél-erdélyi magyarokért, később egyre inkább rettegés a kérlelhetetlenül bekövetkező apokalipszistól. Ez a két – egymás ellen feszülő – érzés határozta meg az erdélyi szellemi életet, ebben az erőtérben ment végbe az őrségváltás is, egyfelől az a mesterséges-erőszakos-színvonaltalan, amely egész Magyarországon végigsöpört a radikális jobboldal előrenyomulásával, másrészt az élet diktálta: az öregek nemzedékének hanyatlása, a középnemzedék kibontakozása, a fiatalok jelentkezése.
Vallasek könyvének első érdeme, hogy ezt a jelenséget tárgyias ismertetéssel, adatokkal kíséri végig (olykor talán kissé szűkszavúan, a tényekre hagyatkozva, a következtetéseket túlontúl az olvasóra bízva). Alapos filológiai munkával tárja fel a folyóiratok előzményeit, előéletét, közegét, ismerteti fontosabb közleményeiket, azok keletkezéstörténetét és visszhangját. (A lapok gazdasági-technikai hátteréről szívesen olvastunk volna többet – pénzügyi feltételek, támogatások, a példányszám alakulása stb. –, mindazt, ami még felderíthető.)
A tanulmány másik nagy erénye az a józan, elfogulatlan, mérlegelő hang, amelyen a szerző tárgyalja a folyóiratokat, elhelyezi őket abban a légkörben, amelyben dolgoztak, felrajzolja mozgásirányukat. A hajdan maradandó értékeket is felmutató Pásztortűz, amelynek talán legnagyobb érdeme volt, hogy nagy helyet biztosított Dsida Jenő és Reményik Sándor költészetének, mindjobban elfáradt, mintegy fosszilissá vált, nem utasította vissza a kiszikkadt öregek és az utókor ítélete szerint dilettánsnak bizonyult fiatalok kéziratait, már akkor is súlytalan, az évek során pedig fűrészporrá száradt szövegeiket – igaz, Áprily, Horváth Imre, Tompa László és a fiatal Jékely Zoltán is publikált benne ezekben az években, és a Pásztortűz közölte Karácsony Benő, Asztalos István, Kolozsvári Grandpierre Emil egy-két novelláját, itt indult Sarkadi Imre. Az arány, az összkép azonban lehangoló: aligha vitatható Vallasek szabatosan szigorú ítélete „az elszürkülés, konzervativizmusba való megmerevedés benyomásá”-ról. (Kós Károly már a harmincas évek Pásztortűzéről ezt írta egy öregkori levelében: „A régi, immár 10 éves Pásztortűz szerény igényeket szerény eszközökkel kielégítő, haladó időkben a maradandóságot szolgáló irodalmi szemle, mely alapítójának, Reményik Sándornak erdélyi látásán keresztül a Ravasz László- és Tormay Cecil-féle szemléletet képviselte. A konzerválásnak volt hűséges munkatársa, s így nem volt és nem lehetett az új fiatal erdélyi irodalom fóruma.”
Az Erdélyi Helikont, amelyet fénykorában „Erdély Nyugatjá”-nak neveztek, olyan szerkesztők szervezték és irányították, mint Áprily, Bánffy, Kós és kivált – ha csak rövid ideig is – a nagyszerű Kuncz Aladár, felelős szerkesztőként pedig Kovács László. Ha némileg korlátozták, szűkítették, sőt csonkították is a nagy hagyományt az impériumváltozás utáni feltételek, a munkatársak ekkor is „többnyire a helikoni múlt értékeinek továbbvitelét tartották fontosnak (vallásszabadság, színház és népművelés fontos szerepe, közéleti érzékenység), egy sajátos identitás, az »erdélyiség« védelmében, ezúttal nem egy idegen hatalom, hanem a központosító törekvések ellenében” – ahogy Vallasek megint csak pontos tömörséggel jellemzi a folyóiratnak ezt a korszakát. („A központosítás helyes, üdvös és kívánatos, de csupán a természetes lehetőségek és a hasznosság határain belül – írta Tamási Áron. – A századok óta más viszonyok és igen sokszor más sors következtében sajátossá alakult erdélyi lelket és szellemet éppúgy nem lehet alföldivé vagy éppen pestivé átgyúrni, mint ahogy a Királyhágót nem lehet eltüntetni, vagy ahogy Gyergyóban csak a bolond akarhat tokaji bort szüretelni.”) Vallasek árnyaltan értékeli a transzszilvanizmus körüli vitákat, azt a feszültséget, amely Kós Károly és a fiatalabb írók között kialakul, de szakításhoz nem vezet. Ezt a sokféleképpen értelmezett, de megőrizni kívánt „identitás”-t egy-két év múlva már durván, érvek nélkül, gyilkos indulattal és denunciáns szándékkal fenyegette a szélsőjobboldali sajtó. A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládájából című forráskiadványának igen alapos jegyzeteiben Marosi Ildikó idézi a budapesti Magyarságnak két héttel a német megszállás után, 1944. május 26-án megjelent cikkéből
az Erdélyi Helikonra vonatkozó passzusokat: „…mind ez idáig olyan lapok is megjelentek Erdélyben, amelyek sem a múltban, sem a jelenben nem nyújtanak semmiféle biztosítékot a magyar szellem töretlen megőrzésére […] különösen a vezetőség, de nem kis számban az írók között is igen sok a zsidó, a szabadkőműves, a zsidófeleséges. Bánffy Miklós liberális szellemét ismerjük […] Az az írógeneráció, amelyet az Erdélyi Helikon nevelt, a szabadkőműves szellemben nevelődött, és ezenfelül még kommunista világnézetet vall”.
De Szinérvári András cikke már irodalmon kívüli jelenség: ne foglalkozzunk vele.
Egy folyóirat arcát, súlyát persze legalább annyira meghatározzák a benne közölt versek és novellák, mint vitái és tanulmányai, ahogy a szerző ezt többször is hangsúlyozza, biztos kézzel kialakítva a primer irodalom és az értekező próza tárgyalásának arányát. Ezekben az években – többek között – Tamási Áron, Bánffy Miklós, Jékely, Reményik, Asztalos, Horváth Imre, Horváth István, Szabédi László, Kiss Jenő, Tompa László, Szemlér Ferenc különböző műfajú írásai jelennek meg az Erdélyi Helikonban – elemzésükre itt még annyira sem tehetünk kísérletet, mint könyvében Vallasek Júlia, akinek kritikusi érzékenységét (és bátorságát) egyébként dicséri, hogy nem kápráztatják el a nagy nevek sem, nem titkolja például, hogy megítélése szerint Tamási Áronnak ezekben az években publikált írásai közül „csupán a Csalóka szivárvány vált a Tamási-kánon szerves részévé”. Talán nem elsietett ezt a megállapítást az egész folyóiratra kiterjesztve azt mondani, hogy a folyóiratnak – néhány kitűnő közleménye ellenére – nem ezek az évei bizonyultak a legértékesebbeknek. Ha igaz ez az állítás, továbbgondolható abban az irányban, hogy milyen bonyolult is a történelmi-politikai körülmények és a művészi érték viszonya. (Egyébként Vallasek Júliának erősebb az esztétikai érzéke, hogysem ráragadhatott volna jó néhány határon inneni és túli kritikusunknak az a gyermekbetegsége, amelynek – idült formájában – jellegzetes tünete, hogy a bírálatban a művészi érték vizsgálatát háttérbe szorítja a nemzeti szolgálat érdemének dicsérete.)
A Hitel, amely 1942-től „nemzetpolitikai szemlé”-nek nevezte magát, társadalomtudományi érdeklődésű folyóirat volt, verset, novellát nem is közölt. Ideológiai indíttatású, összefoglaló jellegű tanulmányait – mint Vallasek is kimutatja – eleinte útkereső fiatalok írták, később egyre inkább idősebb közéleti szereplők, akik idejétmúlt elvekre hivatkozva egy konzerválhatatlan társadalmi berendezkedés változatlan megőrzésére törekedtek, de beszivárogtak a lapba, módjával ugyan, azok az ordas eszmék is, amelyektől már József Attila elborzadt. Mai szemmel nézve ezeknél a tanulmányoknál figyelemre méltóbbak azok a valóságfeltáró dolgozatok, amelyek részletkérdésekkel foglalkoznak (földreform, közegészségügy, népesedési problémák, László Gyula régészeti jegyzetei stb.), olykor, ha nem is mindig, alapos kutatások nyomán. Több tanulmány is vizsgálta a két bécsi döntés következtében más összefüggésrendszerbe került nemzetiségi kérdést (ezen belül az asszimiláció kérdését). A nemzeti-keresztény-konzervatív szellemet valló szerkesztők viszonylagos toleranciáját dicséri, hogy a tanulmányok egymástól eltérő, nemegyszer egymásnak ellentmondó szemlélet alapján tárgyalják ezeket a problémákat, és hol szűklátókörűen, sőt elvakultan nacionalista, hol józanul pragmatikus programot ajánlanak a társadalom és az államhatalom figyelmébe a nemzetiségi politika tekintetében.
A negyedévenként megjelenő Termés nyolc száma ma már alighanem nagyobb szellemi izgalmat gerjeszt, nagyobb olvasói gyönyörűséget ad. 1942-ben indult, fiatalok kezdeményezésére, legtöbb közleményét – noha Szabédi László tagadta, hogy generációs fórum kívánna lenni – az új nemzedék költői, elbeszélői, kritikusai jegyezték. A szerzők egy részére, talán többségére erősen hatott az anyaországi népi irodalom, a falukutatók munkássága csakúgy, mint a költők és elbeszélők új stílusa, de ezt a hatást eredményesen magához hasonította az a sajátosan erdélyi népiesség, amelynek specifikumait mindmáig nem elemezte mélyrehatóan az irodalomtörténet. Amiben mindenképp rokon volt az anyaországi törekvésekkel, az az őstehetségek felfedezésének és felkarolásának szándéka: ennek köszönhető például, hogy az ígéretes Horváth István, aki már a Pásztortűzben jelentkezett, szellemi otthonra találhatott itt, a Termés sűrűn közölte erős, újszerű verseit, talán kevésbé jelentős novelláit, kritikai fogadtatása is ebben a folyóiratban volt a legmelegebb. (Nem tartozik ide annak vizsgálata, hogy a háború utáni években hogyan és miért bicsaklott ki tehetsége.) Józan, esztétikailag is megalapozott kritikák, tanulmányok határolták el az újnépiességet a műnépiességtől (így Nyírő József ábrázolási technikájától, nyelvétől), a modernitás tagadásától, az urbánus irodalom elvetésétől. A fiatal munkatársak közül többen is, például Szabédi, Jékely, Bözödi elítélték a magyar irodalom értelmetlen, erőszakos egyházszakadását, éppen hogy hidat akartak verni népiek és urbánusok közé, legalább olyan súlyos érvekkel, mint a főváros irodalmának jobb szellemei, mindkét táborban. Vallasek Júlia idézi Jékely Zoltán sajnos elfeledett, ritkán hivatkozott intelmét, amelyet éppen Horváth István első verseskönyve (1944) kapcsán tartott szükségesnek élesen megfogalmazni: „…felszínre került értékeket nem lehet visszadögönyözni s megtermékenyítő szerepüket nem lehet elvitatni, mint ahogy nem rekeszthetők ki a fejlődésből a sok esetben mondvacsinált ellenlábasok, az úgynevezett urbánusok sem, s egyáltalában nem lehetetlen, hogy maholnap azon veszik észre magukat mindkét táborbeliek, hogy jelszavakon, alapélményeken túl egyetlen szorongatott akolba szorulnak”. (Jékely szavaira visszhangzik majd harminc év távlatából, harminc év keserű tapasztalataival az áldatlan viták koronatanújának, Illyés Gyulának visszatekintése: „Nem kettészakadás volt ez, hanem szomorú zűrzavar, afféle pánikot súroló kavargás, amilyen a rosszul felkészült hadakon suhan át a veszély közeledtekor.”)
A Termés szépirodalmi közleményei közül nem egy később kibontakozó életműveket alapozott meg, így Jékely, Szabédi, Bözödi, Asztalos István munkái – és közölte a lap a nem erdélyi Weöres Sándor, Takáts Gyula, Csorba Győző, Gulyás Pál, Sinka István és mások verseit is. Aki ellene van az eklektikának, az eklektikus szerkesztésnek, az szemére vetheti a folyóirat egykori irányítóinak, hogy nem hirdettek eltökélten esztétikai-világnézeti elveket, de még ízlésüket sem érvényesítették türelmetlenül, én azonban azt gondolom, hogy a minőség irodalmi iskolákon, áramlatokon, világnézeten felüli tisztelete javára vált a Termésnek. A folyóirat közölte Mikecs Lászlónak, a kivételes tehetségű fiatal kutatónak történeti esszéit is, köztük a Romantikus önszemlélet
a szomszédságban című tanulmányt, amelynek eredeti szemlélete – valahol Németh László és Bibó István világképe között –, nemzeti önbírálata, a hazai és külföldi nacionalistákkal folytatott polémiája nagy tárgyi tudásra, intellektuális tisztességre, logikus érvelésre és remek vitakészségre épült. A magyar szellemi élet fájdalmas vesztesége, hogy a háborús évek, majd a háború utáni esztendők üldözései Erdélyben és az anyaországban egyaránt megtizedelték ezt a készülődő, de máris értékes munkákkal jelentkező nemzedéket, életben maradt tagjait pedig nemegyszer pályamódosításra kényszerítették. (Mikecs Termés-beli munkásságát természetesen Vallasek Júlia is említi, de részletesen nem elemezheti itt – igaz, nemrég újraközölte a Romantikus önszemlélet…-et, bevezető jegyzettel. Meglepő, hogy nem akadt még tudománytörténész és könyvkiadó, akik vállalkoztak volna Mikecs László írásainak összegyűjtésére, értékelésére, publikálására.)
Egy alapos kutatásokon nyugvó, jól felépített, áttekinthetően tiszta szerkezetű, tárgyilagos könyv ismertetésének végére értünk. Ritka madár újabb szakirodalmunkban: jóval többet ad, mint amennyit ígér.

Réz Pál