Miklya Luzsányi Mónika

MATY RADNAJA

A nagy fekete autó gyakran megállt a házuk előtt, bassza meg, itt a Sipos, ne rázd már annyit a seggedet a tükör előtt, hanem lódulj, pedig utálta a tükröt, sortot akart meg dorkót, mint a lakótelepi gyerekek. Fára mászni még Trúdi kertjében sem engedték, de még így is az anyai nagyanyjánál volt leginkább otthon, gyere le, kincsem, leesel. Anyja magas sarkú cipői fáradtan kopogtak a veranda kövén, a gyerek a padlásfeljáróban ült, hallott minden szót, amit beszélgettek, tudta, mindig csak róla, hiába hívom, nem jön elő, megy a saját feje után, a gyerek anyja idegesen kapta homlokához a kezét, csak lakáskulcsot hagyott el többet, mint selyemszalagot, hiába öltöztetem. A tükörben idegen lány, utálta, nem is azt nézte, hanem az anyját, szép volt, ahogy végigmentek a Tanácsköztársaságon, mind forogtak utána a férfiak. Még felnőttként is hallotta Trúdi elharapott mondatát, az apja vére, látta a mozdulatot, ahogy anyja idegesen homlokához kapja a kezét, hiába.
– Meg nem válthatod.
Sipos dudált hármat, vágott egy fintort a selyemszalagos lánynak, odalent várta a Volga, a mai kiszállásra magunkkal visszük a kis elvtársnőt is, a hátsó ülésre bevágta a lazacszeműeket, most már aztán hallgassatok. Siposnak huncut szeme volt, az egészen kicsi kölyökkutya nézése ilyen, hová megyünk ma, Miklós elvtárs, mindig csak reggel tudta meg az úti célt, sose hamarabb.
A lazacszeműek ott feküdtek a Volga hátsó ülésén, nem tudta, nem is érdekelte, melyiket honnan hozta Laca bá, egyforma volt mind. Mikor összepakolt a nagy borjúbőr bőröndbe, meg sem kérdezte már, mit hozzon, fekete kenyeret kért úgyis mindig, csak kellett volna azt zabáljad a lágerben hat évig, okádnál még a szagától is, nyomta a kezébe a kis csomagot, mikor megérkezett, mit szeretsz rajta, kemény ez már, mint a kő. Nem bontotta ki, a csomagolást figyelte meg először, selyempapír, zacskó, barna, szürke zsírpapír, némelyik meg újságba volt göngyölve. A zsebébe rejtette gyorsan, s futott volna ki az udvarra, de az új babák bámultak ki a celofános díszdobozból, halott kisasszonyok, Laca bácsi figyelte, örül-e, hát örült.
– Köszönöm.
A galamb a lépcsőház korlátján ült, nézte, ahogy kibontja a kenyeret, ahogy a tenyerére emeli, megízleli a szagát. Ismerte az országot, mielőtt a szájába vette volna az első falatot. A maradékot a sárga klinkertéglára szórta, felcsipegette az utolsó morzsát is, aztán megemelte szárnyait, és elrepült. A gyerek hosszan nézett utána, valakinek etetni kell téged is.
Szerette a Volga széles, bársonyhuzatos ülését, a sötétbíbor szövetben kék pöttyök bújtak meg, feketék majdnem, negatív csillagok, azt hitte, hiba, csak később jött rá, hogy ez a mintázata, tűpettyes, mondta az anyja, finoman bordázott, tűpettyes bársony. Laca bá visszafelé már mindig részeg volt, ha nem aludt, gajdolt, Volga, Volga maty radnájá, Volga ruszkájá riká.
Mikor oroszórán tanulták a dalt, ő már kívülről fújta, csak a fordításnál akadt el, minden szót ismert, primitív a szerkezet, mégis csak lassan állt össze a fejében, engem a Párt szült új életre, Sipikém, nézett ki az ablakon Laca bá, tizenkilenc voltam, mikor hadifogságba estem, ha be nem iskoláznak, ott fagyok meg Leningrádban.

A kiszállásokra gyakran magával vitte Laca bá, hadd lásson világot a gyerek.
A halgazdaságot utálta legjobban. A halakat kézzel meg lehetett fogni, olyan sűrűn voltak a tóban, ha alánézett a csónaknak, lelátott a tó fenekére, egymás mellé szorultak a víz alatt, jó a kapás, Miklós elvtárs, integetett át a halgazdaság elnöke a szomszéd csónakból, látta, ahogy fuldokolnak, némelyik még a csónakba is beugrott, hátha megmenekül. A parton már rakták a tüzet, az asszonyoknak Sipos is segített, aztán beült a melegedőbe a többi sofőr közé.
Talán más lett volna minden, ha a rendőrségre is Sipost küldi maga helyett Laca bá.
A rockkoncerten gumibottal verték be őket a rohamkocsiba, mi a fasz nem kell nektek, a kurva anyátok, a rúgás gyomron találta, bocs, nem neked szántam, ölelte meg a vállát Marik Paja a rohamkocsiban, beleszaladtál a surranómba. Nézte a srác acélbetkós bakancsát, az apja hozta nyugatnémetből, gyomrára szorította a kezét, amit a hátára kapott a gumibottal, az nem fájt, meg se kékült, felfogta a bőrdzseki, de a rúgás betalált, hétrét görnyedt sokszor utána is, úgy utálta magát, képtelen volt lemenni a többiek közé, hiába fütyültek fel az emeletre, hiába várták a Körös-parton.
A koncert után a nagy ruházás az őrsön kezdődött, tenyéréllel csapta szájon a rendőr, hirtelen kapta el a kezét, vörös csík maradt a nyomán, mikor megismerte, jobban megijedt, mint ő, te kis büdös ribanc, mit keresel itt, dadogott, megyek, szólok apádnak.
– Nem kell!
Mikor Laca bá megérkezett a Volgával, ordítani szeretett volna, nem megyek, de hallgatott. Az autóban előregörnyedt, legalább megköszönnéd, amit érted tettem, a gyomortájéki rúgás fájt legjobban, hiába akarta visszatartani, nem ment, vörös kozmoszban negatív csillagok, széles sugárban hányt, nem vesznek fel sehova, ha ki nem hozlak, hiába vagy a gyerekem, két öklendezés között köpte ki a mondatot:
– Nem vagyok.
Roskadozott a csónak, mikor visszatértek a halászatból, a parton az asszonyok várták őket bontókésekkel, a gyerek tudta, hogy most nem keresik egy ideig, eloldalgott a nádas felé, valami rossz nejlont húzott maga után, meg a lazacszeműeket. A zsák száját nem tudta bekötni, arccal fölfelé buktak fel a babák a vízből, mint megannyi őrült ofélia, sárga, barna, fekete hajuk lebegett a nádas vizén, műanyag szemmel bámultak az égre, nem kell, nem kell tőled semmi, hát akkor ott dögöljetek meg. Futva tette meg az utat a Volgáig, a kákacsomókon többször felbukott, a fekete kenyér kátrányíze a nyelve alatt, hány országot vettél már így a szádba, mindet ismered, talpa alól kicsúszott a föld, nem kiáltott segítségért, várta, hogy elmerül, vége.
Csak az iszap kavarodott fel, ahogy elzuhant, a víz térdig sem ért.
Sipos a kocsinál posztolt, látom, bejártál ungot-berket, a melegedőben, a vaskályhánál szárogatta a ruháit, aztán hamarosan hozták Laca bát is, a lazacszeműek eltűnését észre sem vette, Volga, Volga maty radnájá, vegy nam nádá mnoga znaty. Ott nyugodott meg a fekete autóban, hallotta Trúdi elharapott mondatát, az apja vére, látta a mozdulatot, ahogy anyja idegesen a homlokához kapja a kezét, meg nem válthatod, kitágultak a negatív csillagok a tűpettyes bársonyon, rendben van, kis elvtársnő, csippentett rá Sipos a huncut kölökkutyaszemével, akkor indulhatunk.