Miklya Luzsányi Mónika

ÉLETFOGYTIG

A szavak értelmét nem ismerte, képes volt mégis moccanatlan némasággal órákon át figyelni az öregembert. A nagyanyját munkában találta mindig, feszes derékkal hajladozott a virágágyások között, a bicikli hátsó üléséről az anyja le sem emelte, a mondat már a feje felett, olyan vagy, mint apád. Nem tudott mit kezdeni vele, megtanulta már, hogy a szó mindenkinek mást jelent, neki a hiányt leginkább, a sötét kapuboltban felvillanó fehér zakót, az átjárható teret. Eltűnését próbálta az anyja megmagyarázni, pedig a gyerek értett mindent, apja sohasem tartozott hozzájuk igazán, egy villanás csupán ég és föld között, ahogy jön, aztán elmegy megint. Míg beszélt, az anyja egy pillanatra sem nézett rá, tekintete körülötte repdesett, nem értette zavarát, apád itt nem boldogult, bezáródott körülötte minden, nem kötötte már ide semmi.
– Tudom. Elrepült.
A fogalmak igazán Laca bá megjelenése után vesztették el jelentésüket, megkérhetnélek, hogy szólítsd apának, csapta arcon az anyja hangjában feszülő ingerültség, csak nézett fel rá döbbenten, de hiszen nem ez a neve. A gyerek tudatában a nevelőapja akkor negálódott véglegesen, amikor kimondta végre, apa, a kiüresedett szó mögül Laca bá vigyorgott rá, nem név, hiába akart másra gondolni, csak ez járt az agyában, nem ez a neve. Lineárissá zsugorodott a végtelen idő, apja örök jelenvalósága múlttá vált, helyét Laca bá negatív jelenléte töltötte be.
– Olyan vagy, mint apád – ezzel a mondattal szólította meg a nagyanyja, amikor csak találkoztak, a gyerek várt, hátha mond még valamit az öregasszony, de hiába, elfordult tőle mindig ugyanazzal a hirtelen mozdulattal, aztán megigazította a fejkendőjét, emel- te a kapát vagy az ásót, a gyerek csak a feszesen tartott hátát látta, s reménykedett, észreveszi végre.
– No menj, üdvözöld nagyapádat, örülni fog neked.
A gyereket úgy lopta ki néha az anyja, ha Laca bá megtudta, ordítva csapkodott, minek viszed ahhoz a naplopó zsidóhoz.
– Csak a nagyapja.
Egyedül Juta mamával lehetett leszerelni Laca bát, az öregasszonyt még ő is tisztelte, felfordult volna rég a vén zsidó, ha nem dolgozna rá, fel, mondta a gyerek anyja, és elharapta a mondatot. Amikor leemelte a gyereket a bicikliről a kapuban, csak egy pillanatra villant össze a tekintetük, aztán még feszesebbre húzta a derekát, indult a kertbe dolgozni, a gyerek anyja tudta, hogy most kellene utánaszólni, nem jön vissza soha. De nem volt szíve hozzá, s az öregasszony rendre, hétről hétre kimosta a fia ingeit, ha hidegre fordult az idő, elővette a télikabátját, nyáron a fehér, lenvászon felöltőt, a konyhában frissen terített asztal várja, ha éppen most érkezne meg. Az üres tányér mellett terítettek neki mindig, fehérre váltak a körmei, úgy szorította az asztal szélét, hogy a hiátusba bele ne zuhanjon, a nagyanyja sosem evett velük, folyamatosan dolgozott, meddig akarja még ezt csinálni, mikor veszi észre, hogy megszabadulhatna a munkaszolgálattól.
– Sohasem szabadul.
A gyerek már a konyhában érezte a faggyúgyertya szagát, ha szerencséje volt, a gyertya fénye sem libbent meg, mikor benyitotta az ajtót a nagyapja szobájába, s meghúzta magát a küszöbön. Szólni nem mert, az ismeretlen nyelv dallamára teste önkéntelenül előre-hátra járt, a gyertya fényében a szoba falai sötéten oldódtak fel, pórusaiban, idegvégződéseiben feszült a várakozás, hangtalanul, befelé szívott levegővel ismételte az öreg után a sorok végét.
Nagyapja szájából a szavak egyenként, súlyosan hullottak a töredezett, sötét hajópadlóra, bóruh sém, hétszer tekerte karjára az imaszíjat, áldva legyen dicsőséges neve mindörökké, fel sem emelte a fejét, mégis tudta, hogy a gyerek megérkezett, az imaszíj belevágott a ráncos bőrbe, milyen mázlid volt, öregem, akkor nem fogott gyanút senki, milyen mázli, mazl tov, a jókívánság mindörökre összekapcsolódik a csecsemősírással, bocsáss meg nekem, Örökkévaló.
Még csak zsigereiben érezte a veszélyt ’38-ban, a fia születésekor, eljegyezlek magamnak, örökkévaló szerelemmel jegyezlek el, jó csillagzat alatt született, mázl tov, éljen szerencsésen, de alig egy évre rá, amikor abban a bajor kisvárosban járt, élesen szembesült vele. A nyálkás macskakövek fölött szürkén borultak össze a házak, korán esteledett, a katonasapkás kölyköket az utca elején észrevette azonnal, a gyomra görcsbe rándul ma is, de szégyellt kitérni, sag nach mir, ich bin ein sau Jude, mintha nem is a saját hangja lenne, idegen artikuláció, vöátem hádvékim báádájnoj elajhéhem, tanítsd meg ezeket a fiadnak is, beszélj róluk, ha otthon vagy, és ha úton jársz, ha lefekszel, és ha felkelsz, hogy hosszú ideig élj, és éljenek a fiaid is, nem tehetett mást, tovább kellett vinni az életet, a hamis keresztlevelek beszerzése már akkor sem volt egyszerű, és ti, akik ragaszkodtok a ti Istenetekhez, legyetek áldottak mindenkor.
A várost, ahova költöztek, úgy választották meg, hogy lehetőleg ne ismerje őket senki, már az első estét a Fiumében mulatta végig, Árpád atyánk ne féltsd ősi nemzeted, a Kárpáti védvonal megálljt parancsol a vörös hordának, csapott a vállára Zavrovecz Géjza, de ti azért csak jobb, hogy idehúzódtatok, csendes város ez, elporzik a fejünk felett a háború, észre se vesszük, magyar ajakról csak magyar szó fakadjon, bóruh áró ádájnoj elajhénuh, két kezébe vette a fia arcát, nem, kisfiam, nem, mi atyánk, ki vagy, a mennyekben, szakállát, a fia göndör fürtjeit is levágták, a lányok haját koszorúba fonták, magyar szívet magyar dolmány takarjon, nem csak a kappeléket, az írásokat is elégették mind még Törtelen, a fiadra nézz, élni kell, ne sírj, Judit, feszes derékkal vezette a gyerekeket a vörös téglás templomba, térdhajtás az oltár felé, az atyának és a fiúnak nevében, a templom előtt parolázott a tiszt urakkal, mise után ugye, meghívhatlak egy konyakra, gyónom a Mindenható Istennek és néked, atyám, legyen meg a te akaratod, ámen.
Nem számított rá, hogy összefut velük, azt hallotta, hajnalban viszik őket, akkor meg fényes nappal volt, a Piac utcán vágott át éppen, lefordulni sem jutott ideje. Nem ismerhette itt senki, hirtelen leszegte a fejét, mégis az arcához kapta a kezét idegesen, pedig csak egy pillanatra villant össze a tekintetük azzal a gyerekkel, ott a sorban, a frissen borotvált bőr selymesen simult az ujjai alá, az arcszesz illata a pórusaiban még, nem akart feltűnést kelteni, fegyelmezte magát, a fejét sem emelte fel, nem futott, csak kilépett. A borbély székében nyugodott meg, ahogy a tükörbe nézett, Kereszthúry István, Magyarlaki Júlia, nemzetisége magyar, vallása római katolikus, hájim kulhem hájajm, áldott vagy te, Urunk, Örökkévaló, hogy életben vagyunk mindannyian ezen a napon. Nem akarta tudni, mi történik a téglagyárban, bár Zavrovecz beszámolt neki mindig a pénzverdében történtekről, konyakot rendelt inkább, egy teljes rundot a Fiume közönségének, nem érdekelnek a zsidók, rohadjanak meg a pénzverdében, hajnalra már részeg volt, mint az igáskocsis, végigordították Zavroveczcel az Andrássy utat, tud szeretni a magyar szív igazán, élesen kontrollálta önmagát még részegen is, vigyáznia kellett minden gesztusára, egy rosszul intonált mondat végzetes lehet, kit szeretnénk, ha téged nem, szép hazám, érted élünk, égünk, lángolunk, mi teérted honfiszívet áldozunk.
Mikor a gyerek belépett a szobába, először nem látott semmit, csak a gyertya fényében hajladozó alak ütemes ingását vélte felfedezni. A tárgyak lassan nyerték vissza kontúrjaikat, a falon egy képre emlékszik élesen, komoly nézésű, fehér egyenruhás férfi, repülni készül, a gyertya fényében már lendíti a szárnyait, elrugaszkodik épp, olyan vagy, mint apád, értelmezhetetlen, apja magas volt és fekete, a gyerek kicsi és szőke, hogy lehetne olyan. Irtózott attól, amikor az öreg feléje fordul, pedig szerette a nagyapját, még a szakállát és a könnyeit is, de csak így, távolról, az ajtón épp hogy belépve, a küszöb távolságtartásával. Imádkozni sem tudott, nem tanították soha, Isten létéről nem voltak fogalmai, dogmái még kevésbé, kitekerem a vén zsidó nyakát, ha valami maszlaggal tömi a gyerek fejét, de a nagyapja nem tanította őt soha semmire, csak a mondatok dallama ivódott be a tudatába, a katonacsizmák ütemes becsapódását sem hallotta, de a szakállra gördülő szavak feszes ritmusát érzékelte, bóruh átó ádájnoj.
A háborúról nem beszéltek a gyereknek soha, arról sem, hogy az apjának miért kellett elhagynia az országot, a némán artikulált mondatokat próbálta értelmezni, reflexeibe íródott az ismeretlen nyelv, pórusaiba a sorvégi intonáció, az imaszíjat háromszor csavarta a középső ujjára, vöérásztihli löájlom, vöérásztihli, igazsággal, szeretettel, irgalommal és hűséggel jegyezlek el, az ölelésre lendülő kar kimondhatatlan viszolygással töltötte el, pedig szerette az öreget, örökre eljegyezlek magamnak, hogy megismerd az Örökkévalót, a te Istenedet, sírt, ahányszor meglátta.
– Miért nem lettél fiú?
Válaszolni nem tudott, a szavak jelentését nem osztották meg vele, kioldalgott inkább nagyanyjához a kertbe, hangtalanul, befelé szívott levegővel recitálva a mondat végi szót, ámén, ámén.