Mesterházi Mónika

A SZEMÉTRŐL

1

Görnyedve mászom a porszívó után,
széttört gigáját összemarkolom,
miközben sértetlen motorja hátul
teljes erőből fújja szét a port.
De honnan ismerem a jelenséget,
tűnődöm, míg a pillanatragasztó
patakja csorog három ujjamon.
Aztán megvan. Befele semmi?
És kifelé töretlen porfújás?
Miközben én egyenletesen szívok?
Bevételeim – kiadásaim.

2

Nem hihettem, hogy egy széttört gigát,
egy széttört pillanatot megragasztok.
De mégis, mielőtt mindent kidobnék,
dühödten próbálom javítani,
megőrizni magam körül a káoszt,
próbálom használni kicsit tovább,
amit lehet, mert tudom, hogy mi lesz
azzal, ami a szemétre kerül.

3

A szemétre kerül, de megmarad
kínos emlék és atomhulladék,
az utcára szórt hajléktalanok,
folyóban holtak, levegőben hamvak,
a lelkiismeretben ismeretlen,
tagadni vélt bűnök, a kábulatban
tagadni vélt szorongás. Köszönik,
megvannak, felcímkézve, változatlan
formában, hozzáférhetetlenül.

4

Tehát maradjon minden ugyanúgy?
Kerülgessük letűnt korszakaink
tárgyait, sérelmét, rutinjait?
A használhatatlan borítson el?
Hiszen kidobja a test, a tudat
a fölösleget, még a lélek is.

De ha kidob csak, azzal megszűnik.

5

Megnézni, átgyúrni, emészteni,
legalább gilisztamód rágni át
magunkat a világon. Legalább
komposztálni és hasznosítani.
Nem dobhatok ki teljes éveket.
És nem őrzök meg minden öncsalást.
Más nem marad: azzal kell kezdeni,
ami van. Annak értelmet remélni.