Megyesi Gusztáv

A SEMMI ÁGA

Keresztury Tibor: Bejárat a semmibe
Magvető, 2003. 164 oldal, 1990 Ft

Ha valaki még soha nem olvasott Keresztury Tibortól egyetlen sort sem, csak ezen a könyvön van túl, akkor alaposan megrémülhet a szerző további sorsát illetően: még pár ilyen írás, és a szerzőnek vége, ebbe a világba csak belepusztulni lehet. Ez a kötet újév másnapos hangulatával indul, mintha a lényeget tekintve volna bármiféle alapunk bármely esztendőt újnak nevezni az esztendők sorában, kissé tehát reménytelen, mint a többi, de azért „utánam, magyarok!”, majd a halál közeledésével végződik, úgyhogy tényleg csak három flekk kell még egy újabb kötethez, és a szerzőnek annyi.
Mellesleg nem látványos halál volna az, csak kővé meredés, teszem azt, egy pláza előtti zebránál, épp mikor zöldre vált a lámpa, és a kurvák átnéznek a város fölött. Esetleg, és ennek nagyobb a valószínűsége, a szerző örökre rajta marad a debreceni vonaton, amely, persze, Miskolcon is megáll, nevezett városban pedig tudvalevőleg fontos és lényeges talponállók vannak, szerző a bádogpultnál áll, kezében pohár, csak azt nem tudni, hogy épp visszahelyezi-e arra a pultra, vagy a szájához emeli, a szája pedig nedves-e, vagy épp kiütött rajta a lepedék.
Uramatyám, mennyi randa ember van ebben a könyvben, és ezek nem csinálnak semmit. Be vannak merevedve, abszolút nulla fokon léteznek, ha buszra szállnak, a busz is megáll, bár a motorja berreg, és a kerekek mozognak. Ha ugyan a mozdulatlanság a halál. Mert vegyészetből tudjuk, hogy amit mi mozdulatlannak látunk, az nagyon is mozdul, elektronok tánca a protonok körül; jó, ezzel nem megyünk semmire, most fedezték fel, hogy a világ még ennél is egyszerűbb: ha egy elemi részecske nem bozon, akkor száz százalék, hogy fermion, ennél jobban most ne menjünk bele. Keresztury könyvét én az elemi részecskék regényének olvasom, az elemi részecskék fejlődéstörténeteként, melynek végén minden jóra fordul, illetve jóra áll be, az elemi részecske elemi részecske marad, és ez gyönyörű, reményteljes végkifejlet: bármi történik is, az bír maradni.
De hát ugye ez nem regény. Ez Keresztury Tibor két-három flekkes írásainak a gyűjteménye, hétről hétre jelentette meg őket az Élet és Irodalomban, s még véletlenül sem a könyv szerinti sorrendben. A Villanófény felcímet viselte valamennyi, és ez jó rovatcím. A villanófény vaku használatára utal, a vaku fénye nyomán egyetlen pillanat merevül ki a filmen, vakuzás közben azonban egyszersmind látását is veszti a fényképező (vö. elvakul), vagy ahogyan Keresztury aposztrofálja magát következetesen: a Megfigyelő, és ugyanúgy nem látja, amit lefényképez, mint aki ott sincs. Vagy csak elsétál az események, a semmi mellett. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert úgy vakuzni, hogy közben nem vakulunk el mi magunk is, óriási írói erény: Keresztury megfigyelő látja azt, amit mi is látnánk egyébként, ha a szemünk olyan volna. Mert hiszen amiről ő ír, a rohadt, büdös, nevetséges és mégis szeretni való városról, országról, benne a rohadt, büdös és végletekig randa tárgyakról, emberekről (mondjuk ki patetikusan: de hiszen ez a könyv mi magunk vagyunk, rólunk szól), azt láttuk már, és látjuk mindennap ezerszer, sőt benne vagyunk nyakig, csak nem veszünk róla tudomást, aki írhatna róla, nem ír. Ezért most roppantul csodálkozunk, és úgy teszünk, mintha felfedezés volna a könyv, holott ez nem felfedező könyv, csak szemérmetlen szembenéztetés egy gyáva, maga elől menekülő országnak.
Sajnos nem tudok megkerülni egy kérdést, amely éppenséggel teljesen lényegtelen: milyen műfajban tetszik utaznia a szerzőnek? Mik ezek a semmi-egészek? Publicisztikák, tárcák, tárcanovellák, riportok, krokik, portrék, életképek?
Az egyik írás (Garázsajtó, harmonikaszó) így kezdődik: „Debrecenben most vasárnap leszakadt egy garázsajtó, és elsöprő fölénnyel győzött a Fidesz.” Életunt napilapos szerkesztők mindjárt magukhoz is nyúlnának gyönyörükben ilyen kezdés olvastán, ebből csak átütő erejű aktuálpolitikai vezércikk születhet, legfennebb any-
nyit javasolnának, cseréljük már fel a mondat első és második tagját, hogy ok-okozati összefüggés nézzen ki itten, hadd legyen kitapintható, mi itt a dörgés.
De nem. A garázsajtó szakadt le, a folytatás meg csak oda van téve, hogy speciel az esemény napján Debrecenben tarolt a pszeudovalóság; a lényeg a mondat első felében van: a Megfigyelő, amikor éppen pszeudoeseményt ünnepel a város, és belekap a zászlókba a szél, valamint zászlósanyák szíve nagyot dobban, fémes csattanást hall, kiakadt a garázsajtó, és ezt a monstrumot a Megfigyelőnek kell valahogy megtartania, hogy össze ne roppantsa végleg és reménytelenül. Ehhez azonban kellene valaki az ünneplő városból, aki segítene, és jönnek is a hazatérő pszeudoünneplő emberek, valóságos képviselőfánk ízével a szájukban, és tényleg fel vannak dobva, Megfigyelő mellett elhaladva köszönnek neki, vasárnaphoz illő udvariassággal, de tovahalad valamennyi, nem segít senki. Senki és semmi. Illetve a „minden” történik: Megfigyelő ott görnyed, és ott szarja össze magát a szörnyű garázsajtó alatt, és csak annyira telik neki, hogy az utcán elhaladók szemével lássa önmagát, „onnan nézve pedig a Volt egyszer egy Vadnyugat azon jelenete pergett, amikor áll a csávó, vállán a bátyjával az akasztófa alatt, miközben Henry Fonda jéghideg, megvető mosollyal lassan odasétál, és a foga közé helyezi a szájharmonikát. Muzsikálj, kicsi, muzsikálj.
A Megfigyelő fújni kezdte, mi mást is tehetett”.
Hát mi ez, ha nem a lényeg, ha nem ebben kap értelmet az elsöprő győzelem napja? Én már tizennegyedik éve várok arra, hogy választások, országértékelő beszédek, költségvetési viták másnapján ilyen vezércikkek jelenjenek meg napilapok vezető oldalán, már csak az ok-okozati kapcsolatok tisztázása végett is.
Mellesleg jó pár lappal odébb ez a súly alatti, beszarásos jelenet megismétlődik, csak most éppen a Megfigyelő szekrényét szállító munkás szorul a lépcsőház fordulójában a roppant teher alá, a szekrény „se föl, se le, se ki, se be, előre se, vissza se”, a faszi testtartása „ahhoz hasonlatos, mint amikor olyan vécében nagydolgozunk, ahol a deszka le van csinálva, így ráülni nem ajánlatos, és az az arc, a tekintet azon a félrefordított kobakon…”. És mikor már röhögünk, magunkat képzelve a beszorult szekrény alá, jön a lényeg: Megfigyelő nem segít a szerencsétlennek, arról nem is szólva, hogy az ő szekrényéről van szó, csak nézi a szállítómunkást a kissámlin ülve és árgus szemmel, nagy empátiával, miért is? – „hogy minél érzékletesebben tudjam megírni a jelenetet”.
Ez fontos mondat, ez ars poetica is. A Megfigyelő is megfigyelt, csak most épp nem ő szarja össze magát a súly alatt, s nem is a győzelem napja van; csupán ez a dolga: megfigyelés, empátia, megírás, akár a bútorszállítót, akár magunkat vesszük, holnap a bútorszállító figyeli meg a Megfigyelőt, a világ így kerek. A Megfigyelő a gyerekért is ment az iskolába, mint mindig (Jön a gyerek), de most elbújik egy pálmafa mögé – a pálmafa leveleinek erezete: „a melltartó pattanásig feszült pántja a párnás hátakon” –, hogy megnézze, mit tesz a gyerek, ha látja, hogy az apja nem jött érte, hogyan döbben meg, mit fog tenni. És végre jön is a gyerek, ám akkor Megfigyelő azonnal kilép a rejtekhelyéről, s minden ugyanúgy megy tovább, mint addig. Semmi dráma tehát, mégis tudni, mi az, ha a gyerekért nem megy el az apja; a nem történésben van a dráma. Az elemi részecskéket nem látjuk, de érezzük, ahogyan mozognak, egymásnak ütődnek és visszapattannak, plusz a pálmaleveles melltartókép, látszólag céltalanul; ez azért a lehető legteljesebb írásművészet.
A következő kezdés meg akár egyenesen riportra utalna, ha nem Keresztury folytatná (A kiszolgálás szünetel): „A minap megfogtak egy cigányt a buszpályaudvaron. Nem lehetett tudni, mit csinált, mit követett el, senki nem sejtette, miért kellett megfogni, de az elégedettség erre a jó hírre általánosnak volt mondható. Megfogták a cigányt, hála az istennek – ünnepelt a kocsma közönsége –, erre sincs gondunk legalább.” Ilyen kezdésre tán előleget is ad azonnal az esélyegyenlőségi minisztérium, ez teli van töltettel, tán még folytatni se kell, hiszen magától megy bennünk tovább a történet, s a konklúzió is megvan, hogy a fenébe is végződhetne másképp, mint hogy a végén minden vagy jóra, vagy rosszra fordul. Ám itt nem esélyegyenlőség, kisebbség van, habár egy cigányt kaptak el, mégpediglen személyesen a korcsmáros, hanem többség van, azaz mi, csak éppen nem akar megérkezni idejében a rendőrség, valahol késnek, az pedig borzasztó következményekkel jár: odabent a kocsma közönsége idegesen dobol az ujjaival a bádogpulton, mert már félórája szünetel a kiszolgálás, és „elmegy a buszunk”, de annyira, hogy a végén aztán ugyanez a társaság minden további nélkül revideálja korábbi nézeteit. „El kéne engednie a főnöknek ezt a cigányt, amúgy se tudjuk, mit csinált”, mondják, és bár nem tudjuk, hogy a főnök végül elengedte-e, a lényeg, hogy „így győzte le Debrecenben a szomjúság az előítéletet, a bosszúért lihegő felháborodást”.
Ezt tudja Keresztury, de nagyon: ezt a kikerülést, vargabetűt, hogy a lényegre tudjon mutatni, hogy kocsma közepén állva is rálásson mindenre, amit országnak hívunk, én pedig nem tudom, hogy közben sírni illene-e vagy röhögni: ez az írás végül is az elkapott cigányról szól, anélkül, hogy ő maga benne lenne:
a cigány, akiről csak annyit tudunk, hogy ha nem bozon, akkor mindenképpen fermion.
Feltűnő, hogy Keresztury írásaiban senkinek sincsen arca. Senki nem mosolyog, senki nem sír, nem tűnődik el, nem szántják barázdák az arcát és homlokát, a szép lányoknak, asszonyoknak sincs gyöngyfogsorú nevetésük, nem mintha Kereszturynál volnának egyáltalán szép lányok és asszonyok, nehéz pillanatokban senki sem kutat tekintetével sokat sejtetőn távoli, semmibe vesző pontokat, ismerjük az ilyet, jól bevált technikák, leereszkedendő setét társadalmi mélyrétegekbe.
Az embereknek csak öltözékük van. „Kockás flaneling, kigombolt posztókabát, derékban spárgával megkötött, bő szövetnadrág, fűző nélküli, kitaposott félcipő”, vagy mondok másik embert: „aktatáska, konfekcióöltöny, széles nyakkendő, nyitott ballonkabát”, a kabátban, öltönyben semmi, még egy kirakatbaba sem. Mintha az egész genezis súlyos tévedés volna, és az Úristen csak azért teremtette volna az embert, hogy tönkrement ruhaipari vállalkozásából a nyakán maradt rettentő készletet szétterítse a világegyetemben, és a sok télikabátot megtölthesse emberekkel.
Plusz nejlonszatyor, mert a télikabátszerű lény „ballal a motyóját markolta: egy áttetsző, halványpiros nejlonszatyrot, ami kettő darab kiflivéget, egy receptet vagy beutalót, s néhány beazonosíthatatlan funkciójú szürke rongyot tartalmazott. Arcizma se rándult. Nem mozgott a szemgolyója” – no lám, arcizom meg szemgolyó azért mégiscsak van.
Mondhatnám, eszköztelenség, kábé ezzel a technikával dolgozik a magyar sajtó, amikor teszem azt hajléktalanról ír. Azoknak mindig ugyanaz a nejlonszatyor van a kezükben, és búval baszottak, de egy szimpla nyugdíjas is az egész magyar sajtóban mind néni és bácsi, sőt nénike és bácsika, és kinyomtatva egytől egyig hajlott hátú; megannyi rőzseszedő asszony, ráadásul mind most tértek haza az erdőből, a kezük reszket, és csontsoványak, miközben a WHO legutóbbi felmérése szerint Magyarországon a hatvan éven felüli rőzseszedők is túl vannak hízva. Keresztury, noha nem ír le arcokat, nem megy át rőzseszedésbe, mert minek, esztétikailag is megkíméljük az olvasót és önnönmagunkat is az aprólékos leírástól: az öregség és a szegénység rémületes látvány, az elől el kell szaladni; nagy barom volt az, aki kitalálta, hogy a szegénység meg az öregség szépít. De nem is ez. Forduljon fel az olvasó gyomra saját magától, hanem itt játékról van szó: a leltárszerű, aprólékos tárgy- és környezetismertetés akár negyvennégy mondaton át is kizárólag azért van, hogy a negyvenötödik mondatot le lehessen írni, az pedig maga a gyönyörűség.
Csoszogó két öreg az utcán (Az út vége), mindennap délután, ugyanabban az órában és mindig együtt, csúnyák és érinthetetlenek, mint ahogyan ők sem érintik már lábukkal a talajt, csak csoszognak, nem marad utánuk nyom, nem maradt semmijük, csak egymás, az összetartozás, a feltétlen ragaszkodás. Nem kétséges, hamarosan meg fognak halni, közli Megfigyelő szenvtelenül, de ők csak csoszognak tovább kéz a kézben, egymást féltve, de vigyázat: nem azért féltik egymást, mert tudom is én, ahogyan azt mi képzeljük, hisszük, hanem hogy nehogy a másik menjen el előbb, „hogy nekem legyen végem hamarabb. Hogy ne kelljen majd magányosan fésülni a szőnyegrojtokat”.
Ezért van tehát minden: negyvennégy mondat a szőnyegrojtokért. „Magányosan fésülni a szőnyegrojtokat” – ettől én belezuhanok a könyvbe, és ott is maradok, én még ilyen szépet nem olvastam. Szabad megjegyeznem, nagyanyám, anyám ugyanezt csinálta, ugyanúgy aggódtak és csoszogtak, de a végén mégis ők fésülték magányosan a szőnyegrojtokat, továbbá nagyapámnak és apámnak is kockás flanelingje volt, és ahogy múlnak az évek, arcuk helyett egyre inkább a flaneling meg a szőnyegek rojtjai idéződnek fel bennem, és egyre élesebb kontúrokkal.
De ha kérdeznek, persze, mindig az arcukat mondom.
Ám beszarni nem kell. Megfigyelőtől tudom, hogy az utat be lehet járni. Az út most speciel egy háromszáz méter hosszú, kitaposott út (Az öregkor kezdete), magas hófalak közti ösvény a járdán, épp csak egy ember fér el rajta, s nagyon meg kell gondolni, hogy elindulunk-e, mert ha közben a túlsó végen is ezt teszi valaki, félútról vissza kell fordulnunk. Megfigyelő türelmes, udvarias ember, megvárja, míg szabad lesz a pálya, s csak akkor indul. Már az ösvény végéhez közeledik, amikor feltűnik egy öregasszony, botra támaszkodva, leszegett fejjel araszol az ösvényen, kitérni nem lehet; „most mi lesz. A nénike megáll, mi mást is tehetne, végigméri angyali mosollyal, egy pillanatra elgondolkozik. S mikor már a megfigyelő neveltetésénél fogva – na és persze egyéb lehetőség híján – máris meghátrálna, hogy a hosszú utat visszafelé is megtegye, az anyóka megfogja a karját, enyhe térdrugóval lendületet vesz, finom karrántással elrugaszkodik, s miként egy artista a kifeszített gumiszőnyegen, páros lábbal beugrik a méteres hófalba, ami a vékony ösvényt szegélyezi. Liheg kettőt, combig a hóban, aztán a ledöbbent megfigyelőt ekképp szólítja meg: »Menjen csak, kedveském, már maga sem mai gyerek…«”.
Megfigyelő részéről eldőlt, bevégeztetett. Eleddig azt hittem, akkor kezd öregedni az ember, midőn az első szőrszálak kinőnek a füléből, vagy mikor keményedni kezd talpán a bőr. De nem, bármikor szembejöhet egy mókás öregasszony, és hopp, csak úgy magától, önerősen elrepül, tán egyenesen az égbe, és abban a pillanatban mindannyian bele vagyunk öregedve.
Mibe is? A semmibe, ha jól értelmezem.