Kicsi Sándor András

A KORAI SZOVJET NYELVTUDOMÁNY MITIKUS PARADIGMÁJA

Havas Ferenc: A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány
Tinta Könyvkiadó, 2002. 453 oldal, 1960 Ft

A szovjet tudomány egykor (talán máig) alaposan elaknásított terepén hivatott kalauzolni
e könyv. (Már a borítója is stílszerűen vörös.) Aki az 1990-es évekig járt Moszkvában, Leningrádban vagy egyáltalán valahol a Szovjetunióban, az tapasztalatból tudhatja, hogy az általánosan forgalmazott térképek a beléjük csempészett hibák miatt tökéletesen használhatatlanok voltak, a nagyvárosokban szinte minden második saroknál félrevezettek – mégis, valamiképpen tükrözték a tájat. Ez a tény a nyugati filozófiában is spekulációk hálás kiindulópontja lett (Schumacher, 1978: 1). A jelenség hátteréről a szovjet térképészet nagy és titokzatos alakja, a Szovjetunió elnevezés állítólagos megalkotója, Radó Sándor sokat tudott volna mesélni. A szovjet idők konspirációi természetesen nemcsak a geográfiát, hanem még az ártalmatlanabbnak tűnő nyelvészetet is érintették. Markáns vonások, határok meghúzása tehát hallatlan terep- és korismeretet követel a tudománytörténésztől. Szerencsére a marri és sztálini tanok bemutatásakor avatott kalauzra találunk.
Havas Ferencet meglehetősen sokoldalú kutatóként tarthatja számon a magyar nyelvtudomány: behatóan foglalkozik nyelvészettörténettel, nyelvtipológiával, nyelvfilozófiával, russzisztikával, finnugrisztikával; Noam Chomsky és több más generatív nyelvész nézeteinek kritikus ismertetőjeként, Zsilka János követőjeként is megismerhettük. Több ízben járt ösztöndíjasként és vendégtanárként a Szovjetunióban, majd Oroszországban, így közvetlenül tanulmányozhatta a szovjet és kimondottan az orosz nyelvészet fejlődését.
Jelen könyve egyértelműen nyelvészettörténeti (sőt ezzel összefüggésben részben ideológiatörténeti): Nyikolaj Jakovlevics Marr (1865–1934) furcsa módon híressé vált nyelvészeti elképzeléseit, valamint az 1950-es évek elején a szocialista országok társadalomtudományaira meghatározó hatást gyakorló sztálini hozzászólást és ennek utóéletét vizsgálja.
A könyv tárgya nehezen meghatározható: első harmada egy eredetien, de talán kissé zavarosan gondolkodó, nyelvészként is jelentős tudós gondolatait és azok utóéletét foglalja össze nagyon frappánsan; a maradék kétharmad inkább csak ideológiatörténeti szempontból érdekes. (Mai ésszel nehéz felfogni, hogy párttaggyűlésszerű ideológiai összejövetelek jegyzőkönyvei kivonatainak mi köze lehet magának a nyelvészetnek a történetéhez.) Mindenesetre a szerző baloldali elkötelezettsége (könyvét Tőkei Ferenc emlékének ajánlotta) sokat segít: látnivalóan nem idegen számára olyan, mára talán nem is szerencsétlen módon divatjamúlttá vált kategóriák használata, mint „alap” és „felépítmény”.
Az apai ágon állítólag skót, anyai ágon grúz származású, grúziai születésű Marr hallatlanul termékeny és sokoldalú orientalista volt, elsősorban a Kaukázus régészetével, népeinek filológiájával és nyelvészetével foglalkozott. (Marr apai ágon skóciai származása kétségtelennek tűnik, nem zárható ki azonban a család zsidó eredete. Egyébként az antiszemita szó állítólag egy kirekesztett zsidó írástudó, Wilhelm Marr leleménye. Magát Nyikolaj Jakovlevicset is élénken foglalkoztatta, legalábbis korai műveiben, a sémi nyelvek és a grúz kapcsolata.) A szentpétervári egyetemen végzett (1888), majd ugyanott (Petrográd, Leningrád) lett tanár (1891, rendes tanár 1900-tól). Közben fontos tanulmányutakat tett Németországban és Olaszországban (1894–96), 1901-ben doktori címet szerzett, 1909-től akadémikus, 1912-től rendes tag, 1930-tól az akadémia alelnöke, Lenin-díjat is kapott (1928). Korai munkásságából talán az Aniban, az ősi örmény fővárosban végzett ásatásai a legnevezetesebbek (1892, 1904–1917); kimondottan nyelvészettel elsősorban élete utolsó tizenöt évében foglalkozott.
Marr szerteágazó nyelvészeti tevékenysége középpontjában a tulajdonképpeni kaukázusi nyelvek álltak (grúz, láz avagy csan, abház stb.), de fontosak a leírásai a Kaukázus indoeurópai nyelveiről is (örmény, oszét). Számos filológiai kérdést oldott meg, irodalmi motívumtörténetet dolgozott fel kora szintjén. Összehasonlító munkássága viszont a maga korában is vitatható, sőt talán tudománytalan volt, ilyen például az egyre több nyelvet átfogó jafetita nyelvcsalád feltételezése. (A jafetita nyelvek koronként változó értelmezéséről Arno Borst emlékezett meg tanulságosan, 1957–1963.)
Érdekes módon Marrnak éppen sajátos nyelvtipológiai, sőt nyelvelméleti munkássága vált különösen híressé. (Őt magát első kézből életében is, meg utána is pár ezren olvashatták Oroszországban, majd a Szovjetunióban az 1940-es évek végéig. 1950-től szinte csak másodkézből, interpretációkból, jobb esetben idézetekből és főleg dehonesztálóan volt ismert.) Már a marxizmus alapján azt tanította, hogy társadalomtörténeti szempontból a nyelvet a „felépítmény” (s nem az „alap”) részének kell tekinteni, amiből viszont az következik, hogy a nyelv osztály jellegű. (Nem áll messze ettől Hermann Paulnak az a korábbi tétele, hogy ilyen vagy olyan etnikai nyelvek tulajdonképpen nem léteznek, hanem szigorúan csak egyéni nyelvek.) Az osztályjellegből egy újabb fordulattal az következik, hogy a társadalmi változásokkal párhuzamosan, azok következtében a nyelv is folyamatosan megújul.
Havas Marr nyelvtipológiáját éppúgy részletesen bemutatja, mint nyelvelméleti gondolatainak sajátos utóéletét. Megtudhatjuk például, hogy a XX. század első harmada egy másik jelentős szovjet nyelvészének, a Marr-ral kezdetben barátkozó, később ellenséges Je. D. Polivanovnak (1891–1938) kivégzése(!) nem magának Marrnak, hanem túlbuzgó követőinek lelkén száradhat (jelen könyvben 144–154), s némelyeknek, például a kor harmadik nagy, utólag jelentőségében legnagyobbnak minősíthető nyelvészének, L. V. Scserbának va- lahogy sikerült átvészelniük a letartóztatásokkal, száműzetésekkel és persze kivégzésekkel terhes időszakot.
A Marrnál tizennégy évvel fiatalabb, szintén grúziai születésű Sztálin (1879–1953) talán legjelentősebb társadalomtudományi hozzájárulása az 1950-ben a Pravdában és részben a Bolsevikben megindított, Marr nézeteit vitató cikksorozata. (A cikkek szerzősége kétes, valószínű, hogy B. A. Szerebrennyikov és más nyelvészek legalábbis tanácsot adtak Sztálinnak.)
A vitában A. Sz. Csikobava, I. I. Mescsanyinyov és mások hozzászólásai után a Pravda június 20-i számában Sztálin személyesen elvetette Marr tanításait, kifejtette, hogy a nyelv az „alap” s nem a „felépítmény” része, nem osztály jellegű, és végső soron az „új nyelvtudománytól” az összehasonlító-történeti nyelvtudomány, sőt ezek legexplicitebb kifejezői, az újgrammatikusok elveihez való visszatérést hirdette. (A hatalmas Sztálin rapszodikusan váltakozó filo- és antiszemita, valamint a leningrádiakat a moszkvaiakkal szemben kegyenccé tevő és elpusztító attitűdjét, Marrnak ebben az értelemben való kitüntetését elemezni külön, valamiféle pszichiátriai-ideológiatörténeti tanulmányt érdemelhetne – ha megérné.)
Sztálin állásfoglalását jelentős szovjet nyelvészek üdvözölték (Ty. P. Lomtyev, B. A. Szerebrennyikov, V. V. Vinogradov, V. A. Zvegincev stb.), és beavatkozásával végső soron jó szolgálatot tett a szovjet (majd a magyar) nyelvtudománynak. A Pravda hasábjain lezajlott – és Sztálin méltatásába átcsapott – „vita” anyaga önálló kötetben is megjelent (magyarul is – kötött és fűzött változatban, tizenhét, illetve tizenegy forintért – már 1950-ben!), majd más, főleg ideológiai tudományágak képviselői is hozzászóltak. Sztálin megnyilatkozása ettől kezdve állandó hivatkozási alap, szinte „paradigma” lett a nyelvészetben. Általában mint a dialektika diadalát, továbbá a „tudománytalan” marrizmussal és mindenféle „dogmatikával” való leszámolást üdvözölték benne. Sztálin cikkeit a magyar nyelvészek és egyéb tudósok is illő lelkesedéssel fogadták, „sztálinista” tanulmánygyűjtemények készültek, és az 1950-es évek közepéig előszeretettel hivatkoztak rá. (Elvétve újabban megjelennek elfeledett, Sztálinra is hivatkozó munkák, például Martinkó, 2001: 109–110, 118, 208.)
Marr nyelvészeti gondolatainak pozitív hatásai közül elsősorban az őt követő szovjet „stadiális tipológia” említhető (Havas, 2002), amelynek egyik csúcspontját G. A. Klimovnak az aktív nyelvekről írt monográfiája jelentette (1977), s így némi hatása a nyugati tipológiai kutatásokra is volt (például Nichols, 1992).
Talán kevésbé jelentős, de továbbra is ígéretes a Marr által kezdeményezett funkcionális szemantika (rövid ismertetése jelen könyvben 85–86), amelynek lényege az, hogy egy tárgy átveszi egy másik tárgy funkcióját és gyakran nevét is. (Marr itt régészi tapasztalataira támaszkodhatott, például a réntartásról a lótartásra való áttérés esetében a paziriki kurgán egyik lelete alapján.) Magyarul erről frappáns összefoglalás olvasható Ju. Sz. Sztyepanovtól (1976: 179–184), de egészen más irányból is vannak hasonló megfigyelések. Például Ludwig Wittgenstein szerint miközben az ember egy technikáról áttér egy másikra, az újat a régivel azonosnak érzi (1974: 244).
Tulajdonképpen mára már elsősorban kuriózumképpen érdekes, hogy a könyv két vezető ideológusa, Sztálin és Marr találkozott-e egymással személyesen. Az egyetlen forrás, amelyik erre utal, Nyikolaj/Nicholas Poppénak, Marr egykori, nála jóval fiatalabb leningrádi nyelvész kollégájának megjegyzése, aki szerint grúzul beszélgettek egymással (Poppe, 1983: 53, jelen kötetben 140. o.).
Poppe a XX. század talán legjelentősebb mongolistája s egyben kiemelkedő turkológusa, egyáltalán altajistája volt, mindezek mellett egészen furcsa sorsú, sok tekintetben ellentmondásos figura. Az 1920-as évektől a petrográdi egyetemen tanított, majd a II. világháború alatt, 1942-ben a Kaukázusban csatlakozott az odaérkező német csapatokhoz. (Érdemeként szokás említeni, hogy jelentős szerepe volt a tulajdonképpen iráni eredetű, úgynevezett „hegyi zsidók” megkímélésében. A hegyi zsidók az iráni tat nyelv körülbelül százezres lélekszámú beszélőinek elsősorban Dagesztánban élő, körülbelül 20–25 ezer fős csoportja, míg a muszlim tatok délebbre, elsősorban Azerbajdzsánban élnek.) Poppe 1943-tól Berlinben tevékenykedett, majd 1944-ben Marienbadban valamilyen formában csatlakozott Andrej Vlaszov szovjetellenes mozgalmához. 1945-ben szerencséjére brit fogságba esett, nem adták ki a szovjeteknek, mint a vlaszovisták többségét, majd az 1950-es években Seattle-ben lett újra világhírű mongolista és altajista. (Poppe szerencsés sorsához összehasonlításul: a II. világháború végén és után, 1944 és 1947 között a nyugati szövetségesek több mint kétmillió, a korabeli német megszállás alatt álló területeken elfogott – vagy egyszerűen csak „talált” – szovjet állampolgárt adtak ki a szovjeteknek, akiknek döntő többsége lágerbe került, Vlaszovot és más főbűnösöket pedig a szovjetek kivégezték.) Poppe 1991-ben, kilencvennégy éves korában hunyt el. Emlékére az USA-ban évente konferenciákat tartanak, s mivel páratlan termékeny szerző volt amerikai korszakában is, legalább tíz könyve rendelhető meg máig az interneten. Elméleti körökben is ismert az a radikális és talán túlzó megjegyzése, amelyben a chomskyánus nyelvészet amerikai egyetemeken kötelezővé tételét és egyáltalán dominanciáját a Szovjetunióban kötelező marxizmushoz hasonlította (1983: 207). Valamelyest érthető, ha a szovjet, majd egyértelműen orosz tudománytörténészek, illetve a baloldali beállítottságú kutatók (így jelen kötet szerzője) nem sok hitelt adnak Poppe bármilyen közlésének.
Ahogy az ismertetés elején is igyekeztem jelezni, Havas Ferenc könyve meglehetősen egyenetlenül íródott. Az eleje, a Marr-ról és tanairól szóló páratlan retusőri, már-már művészi igénnyel, a további, elsősorban ideológiatörténeti érdekességű részek az objektív krónikás erényeivel. Tökéletesen kimaradt azonban a marri és a sztálini tanítások hazai követőinek ismertetése: itt a szerző nagyvonalúan Békés Vera művéhez (1997) irányítja az olvasót (12. o.). Nem szabad azonban elfelejteni, hogy rövid ideig Marr, majd kicsit hosszabban Sztálin is jelentősen hatott a hazai tudományos életre, magyarul is jelentek meg marrista cikkek hazai (például Gáldi, 1948) és szovjet szerzőktől (például Mescsanyinov, 1949), sőt egyébként jelentős nyelvészek is bizonyos értelemben „sztálinistáknak” mutatkoztak (például Erdődi, 1953).
Mindenesetre a fáma sem szól arról, hogy magyar nyelvészt – a Polivanovéihoz hasonló koholt vádak alapján – kivégeztek volna.


Irodalom

Békés Vera (1997): A hiányzó paradigma. Latin Betűk, Debrecen.
Borst, Arno (1957–1963): Der Turmbau von Babel. Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker. Anton Hiersemann, Stuttgart, 1–4.
Erdődi József (1953): I. V. Sztálin. Magyar Nyelvőr, 77, 1–2: 1–8.
Gáldi László (1948): Marr nyelvelmélete. Magyar Nyelvőr, 72, 5: 228–235.
Havas Ferenc (1974): A magyar, a finn és az észt nyelv tipológiai összehasonlítása. Akadémiai. (NyÉ, 85.)
Havas Ferenc (2002): A stadiális tipológia. Nyelvtudományi Közlemények, 99: 148–176.
Jakobson, Roman (1935): Nikolaj Jakovlevic Marr (1864–1934). Slavische Rundschau, 7: 135–136.
Klimov, G. A. (1977): Tipologija jazykov aktivnogo stroja. Nauka, Moszkva.
Martinkó András (2001): A szó jelentése. Lazi, Szeged.
Mescsanyinov, I. I. (1949): N. J. Marr tanítása a stadialitásról. Magyar Nyelv, 45, 3: 221–231.
Nichols, Johanna (1992): Linguistic Diversity in Space and Time. The University of Chicago Press, Chicago & London.
Poppe, Nicholas (1983): Reminiscences. Edited by Henry G. Schwarz. Center for East Asian Studies, Western Washington University, Bellingham.
Rubinstein, Herbert (1951): The Recent Conflict in Soviet Linguistics. Language, 27: 281–287.
Schumacher, E. F. (1978): A Guide for the Perplexed. Harper & Row, New York.
Sztyepanov, Ju. Sz. (1976): Szemiotika. Fordította Csepeli György és Révy Katalin. Akadémiai.
Wittgenstein, Ludwig (1974): Bemerkungen über die Grundlagen der Mathematik. Schriften 6. Suhrkamp, Frankfurt/Main.

Kicsi Sándor András