Gát Anna

TAKARÁSBAN

Nem a mindennapokról akarok írni,
a mindennapok belegyömöszölnek a
ruhámba, és nem találom a nyílásokat.
A hajnal bebarangolja az egész testét,
amelyen az éjszaka árulkodó nyomai
nyíló virágok, elhervadnak a napban.

Nem a bánatáról akarok írni,
az ő bánata mocsaras, és én nem bírom
kihúzni; az ő bánata zeneszerző: szavaimra
süket, de játszik, akár ott vagyok, akár nem.
A zuhany hideg vize alatt libabőrös lesz
térkép-háta, keresem rajta az én országomat;
keresem rajta a feldúlt-kaszárnya ágyat, a megfojtott-
anya párnákat, a megerőszakolt-kisfiú matracot.

Nem a csendünkről akarok írni,
a mi csendünk csak egy átmulatott éjszaka
utáni sípolás a fülben.
Botladozik szétdobált cuccaimon, himbálózó
meztelensége nem csinál nekem vegetáriánus
reggelit és nem mentegetőzik.

Nem a gyengeségemről akarok írni,
a gyengeségem lánytól várt belenyugvás, de erőszakkal
nekifeszül a mellkasának; a gyengeségem mindig rosszkor
szólal meg, mint valaha nagyszünetben az iskolacsengő.
Nadrágjával bíbelve kiáll az erkélyre,
sasprofilját felmutatja a nagyistennek,
aki elhagyta, ahogy elhagyom, amint
összeszedtem zilált holmijaimat.

Nem a búcsúkról akarok írni,
a búcsúk szép szavúak, testvérien átölelnek, mint
a kebelbarátnők, akik kefélnek a barátoddal,
amikor elutazol.
Az ajtó kattan, csukódik, cellarácsok; nézi
a tévét a konyhában, virslit melegít. Szájából
cigaretta lóg. Szájából elég volt. Én kivettem a részem
a tömegtermelésben.

De nem a mindennapokról akarok írni.