Csengery Kristóf

EGY SZABAD EMBER

Schiff András a zenéről, zeneszerzőkről, önmagáról
Lejegyezte J. Győri László, fordította Hamburger Klára
Vince Kiadó, 2003. 231 oldal, 1 CD-melléklettel, 4995 Ft

A zenei előadó-művészet íratlan szabálya, hogy a hangszerjátékos, énekes, karmester az általa megszólaltatott alkotásokról a pódiumon, az interpretáció eszközeivel – szavak nélkül – mondja el nézeteit. A közönség, a zenésztársadalom és a sajtó felelősen gondolkodó része régóta tisztában van a hallgatás törvényének fontosságával: tudja, hogy a különféle rendű és rangú gyakorló muzsikusok nyilatkozatai (az újságokban megjelenő interjúktól a könyvekig) aligha szolgálhatnak lényeges többlettel az elhangzó produkciókhoz képest, bőséggel okozhatnak viszont csalódást, szétzúzva a tetszetős szoborportrét, melyet az előadó önmagáról hangszeres teljesítményével, énekével vagy vezénylésével mintázott. A hallgatás törvényét ennek ellenére mindnyájan rendszeresen megszegjük: közönség, zenésztársadalom és sajtó egyaránt. A közönség hallani akarja a muzsikus szavát, sőt szinte rákiált: beszélj! A muzsikus valamely ellenállhatatlan kényszertől ösztökélve szólni óhajt – pedig hányszor bebizonyosodott már, hogy nem a szavak embere! A sajtó (s háta mögött a könyvkiadás) pedig ott áll ugrásra készen, hogy lejegyezze és kinyomtassa a muzsikus valamennyi mondatát. Kollektív bűn. A kollektív büntetés persze nem marad el: kiűzetünk a gyanútlanság paradicsomából. A muzsikusnyilatkozatok többsége (tisztelet a kivételnek) arról tanúskodik, hogy az előadó nem tudja, mit miért csinál; interpretációs döntéseit kitűnően működő ösztönök sugallják, ám hiányzik mögülük az egységes és tisztázott értékrend, a tudatos művészi gondolkodás fedezete. Keserű felismerés ez, melyet követőn már csekélyebb öröm a nyilatkozó művész mélységekbe világító hangszerjátékát, énekét, vezénylését újra hallgatni.
A könyv, mely a Vince Kiadó gondozásában Schiff András ötvenedik születésnapjára jelent meg, a ritka kivételek egyike. Bevezetőül azért tartottam szükségesnek felvázolni a többség intő példáját, hogy világosabb legyen, mitől tér el gyökeresen az összkép, melyet ezeken az oldalakon megismerünk. A kötet két részre oszlik. Az első, nagy fejezetben, Kertész Imre bevezetője (Nyílt levél Schiff Andrásnak) után
a zongoraművész – hosszabb-rövidebb tematikus egységekre bontott – monológja olvasható (8–97.). Szabálytalan önéletrajz-mesélés ez, a fotelban kényelmesen elhelyezkedő közvetlenség alapgesztusával, de mindvégig a szerénység és felelősségtudat hangján. Nagyjából kronologikusan haladunk végig egy rendkívüli pálya eseményein, a többé-kevésbé betartott időrend szálára azonban, úgy tetszik, minden könnyedén felfűzhető. És ez a lényeg: Schiff nem csak önmagáról beszél – ha azt tenné, a kötet nem volna olyan érdekes. Önnön művészi eszmélésének folyamatát rekonstruálva képet ad a hatvanas–hetvenes évtized Magyarországáról úgy, ahogyan ő látta, s ezen belül a zeneélet Boldog szigetéről, ahol nem (vagy kevésbé) érvényesült a politika hatalma. Szól mestereiről, családi hátteréről és arról, hogy életének mely szakaszaiban miképp élte meg saját zsidóságát. Akaratlanul is a hazai közállapotokról megfogalmazott figyelmeztetésként hangzik az egyik idevágó kulcsmondat: „Nekem el kellett mennem Magyarországról ahhoz, hogy a zsidósághoz fűződő viszonyom normalizálódjék, hogy egészséges zsidó öntudatom legyen, hogy ne érezzem titkolnivalónak vagy különösnek a zsidóságot.” (23.)
Egy muzsikus életének szinte minden számottevő területéről szó esik ezeken az oldalakon: karmesterekről, az otthon elhagyásáról, a hanglemezkészítés tevékenységéről, a külföldi érvényesülés kezdeti szakaszának küzdelmeiről (utóbbi ismét igen tanulságos passzus: a magyar zenehallgatók többsége keveset tud Schiff idegenben töltött első éveiről, sokan hiszik, hogy a zongoraművésznek minden „az ölébe hullott” – a kötetben foglaltak felvilágosítanak arról, hogy ez a feltételezés hamis). Olvasunk fesztiválokról, partnerekről, közönségről, versenyekről, a repertoárról, vezénylésről, hangszerválasztásról, tanításról, társművészetekről. A kép, mely kibontakozik előttünk, feltűnően egységes. Az a muzsikus, akivel zongoraművészi produkciói után most a verbalitás keretei között is megismerkedünk, nem csak nagyszerű ösztönökkel rendelkezik, nem csupán mélyről fölfakadó erő és szuggesztivitás, páratlan színgazdagság, egyedülálló virtuozitás és meghökkentő állóképesség jellemzi játékát, de a kötet lapjai egyértelművé teszik: Schiff András árnyaltan, határozottan és következetesen gondolkodó művész. Az ő portréját a szóbeli nyilatkozat nem szétrombolja, hanem megerősíti, minden mondatával arról tanúskodva: ha valaki, Schiff pontosan tudja, mit miért tesz a billentyűk előtt.
Továbbra is az első részről szólva három mozzanatot emelek ki a lehetséges sok közül. Az első Schiff különleges vonzódása az őt megelőző, nagy muzsikusgeneráció jelentős képviselői iránt. Formálisan csupán az első rész Idős példaképeim című szakasza tárgyalja e témát, mindenekelőtt Rudolf Serkin, Banda Ede és Végh Sándor ösztönző hatását említve, valójában azonban a teljes kötetet vörös fonálként szövi át az a csodálat és ragaszkodás, amellyel Schiff hitet tesz a „nagy öregek” (Doráti Antal, Solti György, Fischer Annie, Sándor Frigyes, Mieczyslaw Horszowski és mások) művészete és az általuk képviselt esztétikai ideál mellett. Mindez a személyiség és az értékrend egyik döntő fontosságú alkotóelemére világít, ismét csak megerősítve valamit, amit Schiff játéka zenei hangokkal immár sok éve sugall: a történeti folytonosság különlegesen erős igényét, amely más, par excellence „modern” művészeknél kevésbé (vagy egyáltalán nem) tapasztalható. Schiff interpretációiban hosszú ideje (s az évek múltával egyre inkább) érzékelhető a törekvés, mely közvetlen, szerves kapcsolatot igyekszik teremteni az előadó-művészet múlt század eleji nagy korszakának szellemével. Aki ezt a szándékot eddig elsősorban Schiff zongorázásából hallotta ki, most meggyőződhet róla, hogy jól hallott – tudatos, átgondolt és átélt vezérlő elvről van szó.
Egy második, az iméntitől alapvetően eltérő olvasói megfigyelést érlelnek meg azok az oldalak, melyeken Schiff mestereiről, a magyar zenepedagógia nagy alakjainak tevékenységéről foglalja össze emlékeit és gondolatait. Meg- jelenik előttünk a nagy kultúrájú, idős Kadosa Pál („páratlan ízlése volt, mentes minden szentimentalizmustól, irtózott az érzelgősségtől, de megkövetelte a kifejezést, az érzelemdús előadást” – 11.), valamint két, akkoriban még fiatal asszisztense, Kurtág György („ő igen aprólékosan, már-már szőrszálhasogató aggályossággal dolgozott” – 10.) és Rados Ferenc („mindig mindent kifogásolt, minden rossz volt, igaz, mindig meg is mondta, hogy miért rossz” – 14.), no meg a Zeneakadémia zenekarának legendás hírű karmestere, Simon Albert („korának egyik legnagyobb hatású muzsikusa volt, örök érvényű igazságokat hallottunk tőle, de engesztelhetetlen gyűlölet élt benne rengeteg ember iránt” – 20.), továbbá Schiff megemlékezik Sándor Frigyes, Mihály András, Kistétényi Melinda tanításáról. A portrék részletezők és árnyaltak, a zongoraművész szavaiból nagyrabecsülés, az értékek tisztelete és hála sugárzik. A Mestereim című szakasztól tisztes távolban, A magyar zenei élet címmel azonban, a jelenséget más aspektusból szemlélve, visszatér a nagy tanárokhoz, „a magyar zenei élet guruiról” (Fischer Iván szóhasználata) beszélve. Kimondja: „a magyar zenei élet, a mostani generáció máig szenved ettől a gururendszertől. […] Ösztönösen úgy éreztem, ebből ki kell lépni, az ember nem ragadhat le. Meg kell tanulni mentőöv nélkül is úszni. Bennem már nem volt meg az a vágy, hogy megmutassak, jóváhagyassak mindent. Egy fiatal művésznek ki kell lépnie a pódiumra, és játszania kell. Akkor is, ha tudja, hogy még nem jó, amit csinál. Elsőre vagy tizedikre még nem is lehet jó. Nem gondoltam – ahogy ma sem gondolom –, hogy nincs már mit tanulnom, de egy idő után fel kell ismerni, hogy a tanár-növendék viszonyból ki kell szállni. Nagyot hibázik, aki ezt nem teszi meg: alapjában véve infantilis marad. Egyébként a guruk nem köteleznek senkit a maradásra. Ha mégis elmegy az ember hozzájuk, persze továbbra is mondják a magukét, és soha semmit sem fognak jónak találni. Ilyenkor kell azt mondani, hogy »na, sag’ schon!«”. (40–41.)
Schiff ezekben a mondatokban nem csupán a művészi felnőtté válás kötelességéről beszél, de akarva-akaratlanul ábrázol egy, a magyar zeneéletben uralkodó szemléletet. Fontos mondatok ezek: tükröt tartanak annak az idehaza nagyon is elterjedt önállótlanságnak és kritikátlan falkaszellemnek, amely csak úgy tud gondolkodni, cselekedni – egyáltalán: élni –, ha „vezetőt” választ magának, s előtte csoportba verődve hajbókol. Schiff könyvében más oldalakon is lényegesek azok a passzusok, melyekben a magyar zeneéletről s annak múlt- és jelenbeli nagyjairól ír. Ferencsik János alakját és szerepét eddig kevesen jellemezték ilyen elfogulatlan, kritikát sem nélkülöző árnyaltsággal. Ehhez persze nélkülözhetetlen a távlat, a rálátás, melyet Schiff András azzal szerzett meg, hogy kiszakadt a magyar zeneélet talajából. Ez a harmadik mozzanat, amelyet szerettem volna kiemelni: a véleményformálás természetes frissessége. Bármiről légyen is szó, egy tárgyilagosan gondolkozó muzsikus, egy szabad ember szól az olvasóhoz ezeken a lapokon, az igazságos és pontos fogalmazás érdekében mindig óvatosan, de mentesen attól a kártékony óvatoskodástól, amely a magyar zeneéletben elterjedt.
A kötet második, terjedelmesebb része (99–215.) Esszék gyűjtőcím alatt huszonnégy hosszabb-rövidebb (eredeti alakjában többnyire idegen – angol vagy német – nyelven fogalmazott) dolgozatot közöl. Pontosabb lett volna, ha ez a nagy fejezet egyszerűen az Írások címet kapja, részben azért, mert e szövegek közül terjedelmével és mélységével, súlyával és hangvételével valójában csak három teljesíti az esszé műfaji követelményeit (Néhány gondolat a Wohltemperiertes Clavierról és Johann Sebastian Bach billentyűs hangszerekre írt műveinek előadásáról; Bach és a zongora; Schubert zongoraszonátái), részben pedig, mert az anyag második fele egyértelműen alkalmi, rövid írásokat tartalmaz, melyeknek többségét egy-egy nagy muzsikus kerek évszámú születésnapja, halála, születésének centenáriuma inspirálta. Meggyőződésem szerint még az utóbbiak sorából is kilóg három: a Sir Isaiah Berlin emléke előtti tisztelgés nem illik a kötetbe, hiszen itt a XX. század egyik különös és izgalmas sorsú, „érdekes emberéről” van szó – de nem muzsikusról. Ugyanígy nem érzem a válogatás kontextusába illőnek a Cappella Andrea Barca című, kedves humorú miniatűrt, még ha a saját kitalált alteregójáról E. T. A. Hoffmann szellemében fantaziáló Schiff játékos humora üde színfoltot képvisel is a komoly kötetben. Végül alapos megfontolás után a kiadó helyében biztosan kihagyásra javasoltam volna A hangverseny-látogató tízparancsolata című írást, melynek didakszisa, úgy vélem, túllő a célon, irritálva mindazokat, akik koncerten, zene közben nem köhögnek, nem beszélgetnek, nem olvasnak, nem zörögnek cukorka papírjával, nem járkálnak, nem csapkodják az ajtót, nem fényképeznek, nem tapsolnak bele a tételekbe – egyszóval úgy viselkednek, mint ép eszű, civilizált emberhez illik. Őket nem kell tanítani – a többieket nem lehet.
A huszonnégy írás közül az első tizenkettő fontos adalékkal szolgál Schiff gondolkodásmódjáról. A zongoraművész már a kötet első részében, a Zenetudomány, historizmus, kottahűség és a Hangszer című szakaszokban tanúságot tett felvilágosult gondolkodásáról, kutatóhajlamáról és elemző törekvéseiről – itt, a különféle rövidebb-hosszabb dolgozatok lapjain megerősíti ezt. Számára döntően fontos a szerzői szándék tiszteletben tartása, a hiteles műalakok felkutatása – megtudjuk azonban, hogy nem csupán a megbízható urtext kiadásokat keresi: ha módja nyílik rá, a szerzői kéziratot vagy annak fakszimiléjét is tanulmányozza, nem utolsósorban azért, mert úgy véli, az autográfban foglalt információtöbbleten túl a szerzői kézírás is sokat elárul a komponista egyéniségéről, a zene érzelmi és intellektuális tartalmairól. A hangszerválasztás területén is különleges érzékenység és az adott mű hajlamaihoz való alkalmazkodás szándéka vezérli: van zene, amit Steinway zongorán játszik, mást Bösendorferen, megint más darabokat Pleyel hangszeren. Schiff ama kevés zongorista közé tartozik, aki sokat csembalózott (többek közt George Malcolm partnereként), s játszott a modern zongora történeti elődjén, fortepianón. Magam e kötetből tudtam meg, hogy otthonában klavikordot tart, s rendszeresen muzsikál e rendkívül halk hangú, speciális játékmódot igénylő hangszeren – az információ birtokában azonban fokozottan érteni vélem, miért éppen Schiff András az, akinek minden általam ismert zongoraművész közül legérzékenyebb a billentése. Ami a historizmust illeti, Schiff nyitottan figyeli a történeti hitelességre törekvő előadópraxis fejlődését: nem vált historikussá, de sok mindent felhasznál a historikusok eredményei közül. Schiff, a Casals, Busch, Schnabel és mások nevével fémjelzett XX. század eleji nagy generációt példaképének tekintő hagyományos muzsikus – és Schiff, az urtextet és fakszimilekiadásokat tanulmányozó, produkcióit modern zenetudományi igényességgel előkészítő előadó: a zongoraművész egyéniségének e két vonását érdemes együtt szemlélni. Két végletet képviselve e kettő mintegy kijelöli Schiff András gondolkodásának szellemi fesztávolságát.
Az első rész önéletrajzi monológjának címe: Schiff András beszél. A rádióriporter J. Győri László által lejegyzett szöveg szóhasználata, mondatfűzése valóban közel áll az élőbeszédhez. Ez a stílusnak kétségkívül bizonyos közvetlenséget kölcsönöz, aminek azonban megvan az ára: egy könyv nyelvi közege, stiláris követelményrendszere más, mint egy rádióműsoré – azok az esetlegességek (szóismétlések, magyartalan szórendek, szapora létigék, hanyagul megválasztott jelzők), melyeket élőbeszédben a hallgató elfogad, sőt a természetesség jeleként értékel, egy kötet lapjain slamposság benyomását keltik. Tudomásul kellett volna venni, hogy ha valami nyomtatásban jelenik meg, akkor az írásmű – papíron nem lehet rádiózni. Benn maradt a szövegben egy-két kínos lapszus: Ittingen „karteziánus” kolostorát (69.) vagy a pontatlan József Attila-idézetet („nem középiskolai fokon” – 189.) más kritikus már szóvá tette, magam csak a rend kedvéért említem. Megdöbbentő zűrzavar jellemzi a kötet végi Diszkográfia tíz oldalát (217–226.). Schiff András lemezfelvételeinek kataszterét magyar címmel látja el a kötet, majd kiadók szerint rendszerezve közli a felvételek listáját. A Hungaroton-lemezek csoportjában – ki tudja, miért – váltakoznak a magyar és angol nyelvű információk. Elhagyva a Hungaroton-lemezek csoportját, az összes többi cégnél (ECM, Nippon Columbia, Decca, Warner/Teldec) kizárólag angol az adatközlés nyelve: innen kezdve a Diszkográfia további része egyetlen magyar szót sem tartalmaz – egy magyar nyelvű könyvben… Angol szavakkal és angol rövidítésekkel találkozunk, utóbbiak feloldását a Diszkográfia sehol sem adja meg (rec[orded], rel[eased]). Nem részletezem, aki akarja, böngészhet: hibásan írt nevekkel és címekkel, átgondolatlan jelölésekkel, lelkiismeretlenségek és következetlenségek sokaságával fog találkozni. A jelek szerint a kiadó valahonnan beszerzett egy – számos hibával megtűzdelt, csonka – angol nyelvű Schiff-lemezjegyzéket, amelyet változtatás nélkül megjelentetett, elé biggyesztve a Hungaroton-felvételek sebtében összeállított listáját. Azt már csak ráadásként említem, hogy a nevek tömegét tartalmazó Diszkográfiá-t az ezt követő Névmutató nem dolgozza fel. Az a nagyságrend és művészi morál, amelyet Schiff András képvisel, nem ezt a bánásmódot érdemelte volna.
A kötet számtalan kitűnő fényképfelvételt tartalmaz. Ami a külcsínt illeti, a kiadó láthatóan ki akart tenni magáért, ezt jelzi a kemény fedél, a szépen és szellemesen tervezett védőborító, valamint a műnyomó papír, amely viszont (azon kívül, hogy kellemetlen olvasni, mert fénylik) műfajilag félreviszi a végeredményt, azt sugallván, hogy ez a sok értékes gondolatot magába sűrítő könyv csupán amolyan szórakoztató ajándék album. Hasonló „túlpörgésnek” érzem a színalányomásos (okkersárga) oldalak sűrű beiktatását is. Egyértelműen növeli viszont a kiadvány értékét a lemezmelléklet, amelynek Haydn–Schubert–Beethoven–Bach-műsorát bölcsen állították össze: egyrészt ékesszólón illusztrálja Schiff András vonzódását a kipróbált klasszikus értékekhez, másrészt a 2002 teléről származó budapesti koncertfelvételek a zongoraművész legérettebb korszakának lelkesítő dokumentumai.

Csengery Kristóf