Fogarassy Miklós

KÖNCZÖL CSABA

1947–2004

Amikor a hetvenes évek eleje táján először beszélgettünk – irodalmárok, folyóirat-olvasók is akkoriban figyelhettek fel a nevére –, bizonyára nem csak engem bűvölt el az esze járása. Azonnal meg voltam győződve róla, hogy irigylésre méltó, ragyogó kritikai szellemű, felkészült pályatársat ismertem meg. Közel másfél évtizeddel később adódott csak, hogy egy időre közelebbi kapcsolatba is kerültünk, de ezen a korai benyomáson nem kellett változtatni. Mindössze sajátos árnyalatot nyert attól, hogy érettebb személye is sokat megőrzött a lendületes kamaszosságból, lankadatlanul lobogott ugyanis benne a debattírozó készség. Meglehet, maga is azt tartotta: akkor „futja a legjobb formáját”, ha – védő vagy bíráló, támadó kritikusi álláspontról – eszmei penge- és szikraváltásokban tanúsíthatja kiváló intellektusát. Persze az évek múlásával alaposan kijutott neki az élet sebeiből, sebződéseiből. Csakhogy a mersze, a lendületessége nem csökkent (sejtésem szerint alapvetően szorongó, érzékeny személyisége is erre a kontrára, a szembeforduló, forradalmárokra emlékeztető magatartásra-formára ösztökélte…). Már a zenitjén járt az életpályája, melyet akkorra nem csak becses, a korabeli álkonszenzusokkal nemigen törődő irodalomkritikai és -elméleti írások rajzoltak ki, amikor demokrataként, ellenzéki szerepeiben is példamutató aktivitásról, bátorságról tanúskodott a viselkedése. Szinte kihívóan állta a sarat és viselte el a vele járó peremlét hátrányait. Könczöl Csaba joggal érdemelte ki mindezzel pályatársaitól a figyelmet, a megbecsülést, a tehetségét, eszességét illető várakozásokat. Közben persze megszenvedte azokat a „büntetéseket” (is), amelyek az effajta merész, lázadó, provokáló embertípusnak majd’ minden időben szükségszerűen kijárnak. Annak a kornak az irodalmi-politikai hatalmasságait az ilyen alkat különösen felbőszítette.
Immár lezárult a sorsa, véglegessé rögzült életére próbálunk most visszanézni, Könczöl Csaba írásainak, megnyilatkozásainak szellemi valójára, karakterének formátumára. Révedve emlékeimen, róla eszmélkedve – bár magamnak is furcsa, hisz evidens lehetne – fel se bukkan, hogy torzóban, csonkán maradt volna valami nála. A bekeretezett összképben inkább az tűnik fel, hogy mennyi a koherencia – a nemes, a fájdalmas, értékes vonások egysége. Masszív és szürkés tónusú időbeli háttérből, a ’68 utáni két évtized politikai és irodalmi közegéből látom őt előbontakozni – ennek tákolt paravánjai, rossz díszletei közül mintha halálában lépne elém szellemalakja.
Egyetlen saját kötete jelent csak meg, és ez tanulmányainak, kritikáinak csupán a válogatása (Tükörszoba, 1986), de a kötet belső témakörei mintegy vázlatosan megmutatják érdeklődésének fő irányait. E könyv éléről ugrik ki az, ami nemzedéktársainak emlékezetében prominensen hozzá kötődött, amit közel negyed évszázada fordítóként és értelmezőként az orosz formalisták és Bahtyin felfedeztetése terén végzett. Ma, amikor az irodalmi gondolkodás sokféle elméleti művével van módunk megismerkedni, az ifjabb literátoroknak tán nem is könnyű elképzelniük azt az erjesztő hatást, amit az ifjú russzista ezzel akkoriban keltett. Az elsők egyike volt, aki a magyar esztétikai gondolkodás terepén ezt a betemetett irodalomesztétikai „gulág”-ot a hazai színre hozta.
Lapozok, tallózok tovább írásainak bibliográfiájában – és bár a „hősi” időszakban a „Mozgó” meg a Kritika lapszámaiban is fel-felbukkantak írásai, kritikáinak számos tételét a szakmai figyelem peremén publikált lapok és folyóiratok számaiban lelem meg (Könyvvilág, Könyvtáros, Bücher aus Ungarn stb.). Ezek közül a legtöbb azt dokumentálja, hogy Könczölnek elsősorban a korabeli magyar költészet alkotóiról voltak lényegre törő, nemegyszer merész líraelméleti, kritikai eszméi. Beszédes a szemlézett, elemzett költők névsora: Csorba Győző, Károlyi Amy, Kálnoky, Pilinszky, Juhász Ferenc, Marsall, Tandori, Petri, Fodor Ákos, Benkő Attila versesköteteiről írt. Az elbeszélő próza kortársi recepciója terén is igen határozott írásokkal hívta fel a figyelmet, elsősorban Mészöly Miklós munkáiról írt tanulmányaival és vitacikkeivel.
Meglehet, abszurdnak és némileg anekdotikusnak hat, ha a fentiek függelékeként arról is szó esik: életében voltak olyan évek, mikor a legszenvedélyesebb antialkoholista publicisztikát ő írta, sőt ezzel egy időben egy remek magyar prózaantológiát szerkesztett a magyar „Pimodan”-ról. Emlékének összképébe illeszkedik, hogy volt időleges győzelme is a szenvedély és a szenvedés démonjával zajló küzdelmében.
Képzeletbeli epitáfiumára magyar költő szavai valók. Mondjuk, Jékelynek a szellemi mámorokra, az ifjúság lobogására utaló fájdalmas sorai: „Hová repült megfejtő-lángú percek / diadala, a nagy Delirium?”


Fogarassy Miklós