Spiró György

NYARALNI MUSZÁJ

A Duna-partra érve nincs tovább út, gyalog kell menni a homokon, csupa gödör,
bucka. A Duna koszosszürke, sehol egy stég, de fürödni úgysem lehetne. Ötvenes
években létesített vállalati üdülők, sárgára festett földszintes pavilonok,
itt-ott egy-egy elhagyatott mászóka, libikóka. Nyár van, főszezon, de csak
kevesen poroszkálnak kempingnadrágban, gumipapucsban csattogva, port verve,
a kolbászsütő előtt öten-hatan ácsingóznak, ide már csak az jön nyaralni,
aki nyaralni csak szeretne.
Terebélyes, az ötvenes évekből ott felejtett asszonyság fogad minket a hosszúkás,
keskeny teremben, ebédlőre utalnak az asztalok és a székek, kultúrteremre
a televízió, a terem végén bárpult: a helybelieknek kocsma. Az asszonyság
mosolyt erőltet magára, mit lehet tudni, kik vagyunk. Megrögzötten ismételgeti,
merre menjünk, hogy megtaláljuk az utolsó pavilon emeletén a kijelölt szobát,
elmondja harmadszor, negyedszer, mintha az elmúlt harminc évben bárki egyszer
is eltévedt volna. Megszolgálja a fizetését. Fölveszem a két bőröndöt, megindulunk
a sárga kavicsúton.
Nyári szabadságok alkalmára rendszeresített vászoncipőjében tipegve jön mellettem.
Lassan megyek, ő liheg az izgalomtól. Nyaralni fog, két hétig. Kiharcolta,
pedig már nyugdíjas. Nagy diadal ez neki, valamit megint sikerült elintéznie.
Az is diadal, hogy ott megyek mellette. Megmutathatta annak a terebélyes asszonyságnak,
hogy őt a fia hozza, kocsival. A kocsit ugyan odébb kellett hagynunk, de azért
látni való, hogy nem Pestről cipelem a bőröndöket gyalog. Mit lehet tudni,
mire képesek ezek egy magányos, idős asszonnyal, esetleg apró előnyöket eredményezhet
a fiúi jelenlét, mindenesetre jobb, ha látják, hogy van neki hozzátartozója.
És ha majd látogatói érkeznek, nem ide, hanem a lakásába, később, elmesélheti
nekik, hogy én vittem ki, kocsival. Már az is győzelem, hogy ingyen jöhetett
ki. Fizetségül az úton az életemről kérdezgetett, én pedig válaszolgattam,
ahogy az anya kérdéseire a fiúnak felelnie illik. Régi játék ez közöttünk,
pár éve már egyikünk sem szegi meg a szabályait.
Boldogan fedezi fel, hogy van tusoló – nem fog tusolni –, helyeslően nyugtázza,
hogy van a gyerekeknek homokozó – nem fog homokozni –, és elégedett a viszonylagos
renddel és tisztasággal. Örül, hogy kevesen lézengenek a hiánytalan kerítésen
belül, s hogy a szobák többsége lakatlan. Nem szereti a tömeget, fél. Elérünk
az emeletes pavilonig, megtaláljuk a bejáratot éppen azon az oldalon, amelyet
a terebélyes asszonyság az emlékezetünkbe ajánlott, felmegyünk a lépcsőn,
a folyosó végén megtaláljuk a kijelölt szobát, anyám a zárba illeszti a kulcsot,
megforgatja, diadalmasan fellélegzik: belevaló.
A szobában három dívány, egy szekrény, egy asztalka, egy szék, és van erkély
is, az ajtaja szabályosan nyílik, az erkélyen két nyugágy. Kijelöli a díványt,
amelyen aludni fog, a másik kettőre rakom a bőröndöket. Kezd kipakolni. Kiskabát.
Szvetterek. Blúzok. Kosztümök. Cipők. Papucsok. Törülközők. Ácsorgok, most
még nem lehet elmenni, anyám pakolja a nyári ruhatárát, ideges, mert kevés
az akasztó, szűk a szekrény, én pedig kitalálom a megoldást: el kell mennem
megkeresni a vécét.
A folyosó másik végén találom. Beveszem magam az egyik fülkébe, lehajtom a
deszkát, leülök, keresztbe vetem a lábamat, rágyújtok. Itt kihúzhatom egy
darabig.
Mindig így nyaraltunk.
Anyámnak külön nyaralóruhái voltak, és volt külön utazóruhája: rózsaszínű,
buggyos sort, fehér bokafix zokni, elöl kivágott vászoncipő, áttört, horgolt
rövid ujjú blúz. A nyári ruhatárat mindig a régi, nagy, kerek, fekete kalapdobozba
kellett pakolni, és oda mást nem is lehetett. A vonaton mindig muszáj volt
kávét inni termoszból, és vastag vajas kenyerek közé sajtolt párizsit és zöldpaprikát
kellett enni az utazás alatt, az útra való ételnek és italnak pedig már előző
nap el kellett készülnie. Anyámon mindig napokkal előbb kitört az útiláz,
és a feszültség otthon még elviselhetetlenebb lett a szokásosnál. És mindig
olyan volt a nyaralás, mintha otthon maradtunk volna, csak apám alhatott néha
ebéd után egy kicsit, de munkát mindig vinnie kellett magával oda is, anyám
pedig mindig hiányolta az otthoni kényelmet, valami sose klappolt, valamit
sose kapott meg, ami szerinte járt volna. A megpróbáltatásokat mégis hősiesen
tűrte, mert igenis meg kell követelni az élettől, hogy évente két hetet nyaralhasson.
Ebből soha nem engedett. Ha már a férje nem futott be akkora karriert, amilyenre
számított, amikor hozzáment, legalább a nyaralásnak meg kellett lennie. És
mindig talált az ilyen szakszervezeti üdülőkben olyanokat, akikkel két hétig
esténként kanasztázni lehetett, és előttük úgy öltözhetett és úgy viselkedhetett,
mintha egy sikeres férfi úriasszony felesége lenne. Ez volt a nyaralások értelme.
És emlékezni lehetett rájuk egész évben, a következő útilázig.
Lassan fogtam fel, miért kell nekünk minden évben hisztérikusan nyaralnunk.
Ezekből nagy nehezen kivontam magam. Apám halála után anyám egyedül járt nyaralni
egy ideig, majd nekem némi nevem lett, és neki eszébe jutott, hogy velem vitesse
ki magát. Hátha valamelyik terebélyes asszonyság, beírva a nevét a nagykönyvbe,
egyszer felkapja a fejét, és megkérdi, nem rokona-e annak az illetőnek, mire
anyám, arcán könnyű pírral, kitérőleg és kurtán azt felelheti, de igen. És
rám emelheti a szemét diadalmasan. És a léte, két hétre legalább, ismét igazolást
nyer.
Ülök a vécén, és életemben először fiúi gyűlölet nélkül látom magam előtt
anyám életét. Soha nem tudott szeretni senkit, és önmagát is bután, ügyefogyottan
szerette. Boldog lehetett volna, ha képes szeretni apámat, de nem volt képes.
Odakint valaki vizet ereszt a mosdóba, kezet mos; én gondosan felhajtom az
ülőkét, hogy csattanjon, majd lehúzom a vizet, zubog. Várok, mintha öltöznék.
Kilépek a fülkéből. Anyám a kezét törli, kutatva néz rám, én rámosolygok.
Elpanaszolja: az ágya mellett rossz a konnektor, pedig elhozta a kislámpát,
esténként olvasni akar, de rossz a konnektor. Megnyugtatom, hogy biztosan
megjavítják.
Most már eleget voltam vele, mehetek.
Az asszonysággal tisztázzuk, hogy a konnektor megjavítandó. Elkísér a kapuig,
de belül marad a kerítésen, ez az üdülő most már két hétig az övé, kiharcolta
magának. A poros útról visszanézek, rámosolygok, integetésre lendítem a kezem.
Ő is integet boldogan, tarkójában érzi az asszonyság pillantását. Neki fia
van, és integethet utána. Picike, zsugorodó, törékeny öregasszony. Csámpásan
áll a vászoncipőjében, már alig éri a földet.
Megyek, nem nézek hátra, és fura tisztelet ébred bennem anyám iránt. Voltak
bámulatos pillanatai nehéz helyzetekben, amikor váratlanul bátran és célszerűen
kezdett működni, például ’56-ban, meg apám haldoklása idején, de ez most valami
más. Karsztos vidéken, ahol talajnak nyoma sincs, veszi észre az ember elképedve,
hogy a kövek hasadékaiban, gyökerüket szinte a levegőbe mélyesztve, zöld valamik
léteznek makacsul.
Sárgára festett, jellegtelen, kietlen pavilonok az érdektelen Duna-parton.
Ez hát a színhely, ahol anyám utolsó nyaralásai egyikét kiharcolta magának.
Jelentős színhely. Még egyszer körülnézek, hogy megjegyezzem.

1987