Miklya Zsolt

HÁROM MÁSOLAT

„Megtörténik, hogy olyan nem megfelelően fényképezhető eredetiről kell klisét csinálnunk, amelyen javítani, retusálni nem szabad.”
(Schein Gábor)

[egyetlen pontot]

Valami pontot szeretnék, amiből kiindulva
összeállna az egész táj, egy pontot a
raszter felületén, felületesen másolt a festő,
a pipacsok egészen máshova kerültek,
nem számolt utána, nem kereste meg
a szálak feszülte koordináták eltéréseit,
pedig elég lett volna megtalálnia egyetlen
pontot, egyetlen pipacspirosat, hogy aztán
szinte magától összeálljon a lankásan
piros tengerbe hajoló mező, a fiú kezében
a csokor szálanként megremegjen, ahogy
az úton egyre távolodó anyja után fut, és
az anya is, igen, a piros kendős asszony
valóban távolodjon, hisz különben mi végre
a futás, a gondviselő kék és a piros tengerbe
hajló zöld közötti feszültség, de nem számolt
utána a henye tanítvány, pedig csak egyetlen
koordinátát, egyetlen pontot.
Egy éve, pontosan egy éve halogatom, hogy
felszögeljem végre a Szinyei-másolatot, ami
ott lógott a nagyszobában, de nem emlékszem,
hogy az ablak mellett vagy szemben az ablakkal,
pedig ez fontos, a fény miatt legalábbis, szóval
a falon a pontot, a megfelelő fényszöget kellene
megtalálnom végre, megkeresni az alkalmas
koordinátát, ahová a szöget beverjem, de nem
tudom, az ablaktól vagy az ajtótól kiindulva
kezdjem ténykedésem.


[csak a tintafoltot]

Magával hozta az ecseteit, egy kis faládikában
porosodott fenn a padláson, kis tégelyekben
a kármin, cinóber régen beszáradt, de azért
még jól megnézett egy-egy naplementét,
jegenyés tanyabejárót, és a plakátra írt betűket
biztos kézzel, fehérrel, feketével, mindig az
alkalmasabbal árnyékolta. Ahogy az árnyak
növekedtek az egyre szaporodó ráncok tövében,
a szigorúbbak biztos vonalakkal árnyékolták alá
az ultramarin udvarában megnyíló feneketlen
pupillát, ami tökéletesen elnyelte, nemcsak a
feketét, az egész képet, gondosan beitta, el-
raktározta egy belső dobozban, s csak nagy ritkán
vette elő, kukucskált be a nyíláson. Ilyenkor
tanítványai nevetve néztek össze, na már megint,
nézzétek, megint bepityókált az öreg, de ő nem
látott, nem hallott akkor semmit, csak a tintafoltot
törülte, amit a naplólapon két nagy könnycsepp
hagyott alkalmi oldószerként, s ahogy egybefolyt
ultramarin, kármin, valaki biztos mozdulattal egy
krétadarabot pöckölt asztalára. Ő akkor felállva,
néha már remegő, de még mindig kinyújtott kezével
vázolta fel az aktuális aláárnyékolt óraszámot.


[galambot formált]

Dolgozószobájából sokszor elnézegettem
a galambok lipótvárosát, íróasztala előtt volt
az erkélyajtó, széles ablak, az ajtó általában
résnyire tárva, a meg-meglibbenő függöny
mögött is jól látszott a tetők város fölötti város-
része, ezer galambbal, néha az erkélyre is
odaszálltak, a párkányon megültek, szemben
profán kápolnaoltárra emlékeztető íróasztalával.
Amikor dolgozott, bizonnyal ő is elnézegette őket,
maga is madár volt, galambot formált, vagy inkább
galambfiókát, aki éppen most tanul röpülni.
Egész életében röpülni tanult, röpülni próbált,
a munkaszolgálatot végigtáncolta, azután hazatért,
hogy egy városrésznyi galambot égre eresszen.
Engem is ő emelt fel, befogadott és táplált, ültünk
a sixtusiban, pirított kenyeret kínált, apró pirított
kenyereket egy fonott kosárban. A teáskannára
bélelt vászonborítót húzott, hogy forró maradjon,
és beszélgettünk, sokszor semmiségekről csak,
legtöbbször mégis sokáig.