Kovács István

KRAKKÓ NÁCI MEGSZÁLLÁSÁNAK EZERKILENCSZÁZHATVANEGY NAPJA – OLDALNÉZETBŐL

Andrzej Chwalba: Dzieje Krakowa (V.) Kraków w latach 1939–1945
Wydawnictwo Literackie, Kraków, 2002

1992-ben jelent meg Jerzy Wyrozumski tollából annak a nagyszabású szellemi vállalkozásnak első kötete, amelynek összefoglaló címe: Krakkó története. Az alcím öleli fel az egyes kötetek által tárgyalt időszakot. A Wyrozumski professzor által írt kötet alcíme: Krakkó a középkor alkonyáig. Janina Bierzówna és Jan M. Malecki szerzőpáros munkájának eredménye a 2. (Krakkó a XVI–XVIII. században) és a 3. (Krakkó az 1796–1918 közötti években) kötet. A Krakkó 1918–1939 között alcímmel kiadott 4. kötet kollektív munka eredménye.
A sorozat 2002-ben napvilágot látott 5. kötete, amely nem egészen hat év, pontosan a náci megszállás 1961 napjának históriáját tárgyalja az alcím tágabb időkeretén belül: Krakkó 1939–1945 között. A szerző, Andrzej Chwalba a Jagelló Egyetem professzora és jelenlegi rektorhelyettese, aki a Lengyelország története 1795–1918 (Historia Polski 1795–1918. Wydawnictwo Literackie, Kraków, 2000) című munkájával alapozta meg szakmai tekintélyét, hírnevét.
Külön tanulmány tárgyát képezhetné, ha Chwalba monográfiáját összevetnénk Tomasz Szarotának Hétköznap a megszállt Varsóban (Okupowanej Warszawy powszedni dzieñ. Czytelnik, Warszawa, 1988) című több kiadást megért tanulmánykötetével. Az ideológiai sorvezető a könyvén negyed évszázadon át dolgozó utóbbi történésznél az, hogy „Varsó […] a hódítókkal szembeni harc központja, s a lengyel nemzet mártíromságának színhelye is”. Chwalba ezt Krakkóról nem mondhatja el. Ettől függetlenül a varsóiak és a krakkóiak „hétköznapjai” számtalan vonatkozásban hasonlók.
1939–1945. Az évszámok jelzik, hogy rendkívüli időszakról van szó, s ezt a szerző is kiemeli: „Krakkó históriájának tíz évszázadnyi távlatából nézve a német megszállás évei csak epizódnak tetszhetnek, ez magyarázza az időtartam napokban történő jelzését. A háború utáni évek távlatából nézve azonban aligha mondható, hogy csupán epizódról van szó. 1939–1945 között az idő elképesztő tempót öltött, s a valóság, amelyben az emberek éltek, alapvetően összesűrűsödött. A megszállás kivételes időszaknak számított, amely néhány évre megszakította az események megszokott menetének folytonosságát. Olyasfajta tapasztalatokat hordott ki, amelyek következményei a mai napig láthatók és érezhetők. A város sem azelőtt, sem azután nem lett olyan próbatételnek kitéve, jóllehet nemegyszer kellett elviselnie idegen hódítókat…”
Chwalba professzor e „próbatétel” történetét és következményeit dolgozza fel monográfiájában, amelynek hét nagy fejezetre tagolódó szerkezete jól áttekinthető. (A VIII., zárófejezet az érintett kérdések összefoglalása.)
Az I. fejezet címe: A németek Krakkóban. Az új hatóságok. Bevezető alfejezetével – 1939 szeptembere előtt, Szeptember első napjai – a szerző berántja olvasóját abba a feszültségbe, amely a háború kirobbanását megelőző napokban, hetekben Lengyelországot jellemezte. Senki számára sem lehetett kétséges, hogy a háború a hitleri III. Birodalommal elkerülhetetlen. Krakkó lakóiban ezt a Városi Tanács elsötétítésre, élelmiszerkészletek felhalmozására, mozgósításra felhívó rendeletei, plakátjai, továbbá a műkincsek biztonságba helyezéséről s a diverzánsakciókról keringő hírek is tudatosították. A Wawel 132 faliszőnyegét a háború harmadik napján sikerült a zászlókkal és a lengyel államiság kezdetét jelképező karddal együtt Krakkóból elszállítani, előbb Lublinba, majd onnan Bukaresten, Máltán, Franciaországon át Kanadába. De nemcsak a múzeumi gyűjteményekkel csattogó vagonok tartottak kelet felé, hanem a menekültek s a visszavonuló katonaság végeláthatatlan tömegei is ellepték a Tarnów, Rzeszów felé vezető országutat. A város gazdátlan maradt. Kezdetét vette az üzletek, üzemek, gyárak raktárainak kirablása. A külvárosi gyerekek, akik azelőtt sohasem jutottak édességhez, most „csokoládéval firkáltak a falakra”.
A szerző azzal, hogy ezeket a nemzeti büszkeséget csorbító jeleneteket is viszonylag részletesen ismerteti, már munkájának kezdetén az olvasó értésére adja, hogy számára csak a dokumentumokkal igazolt tények a mérvadók, legendákkal, mítoszokkal csak a maguk helyén foglalkozik.
Az Ernst Busch és Weiner Kienitz tábornokok parancsnoksága alatt harcoló VIII. és XVII. német hadtestek egységei szeptember 6-án a reggeli órákban vonultak be Krakkóba, s nyomban őrizetbe vették a városi önkormányzat huszonöt vezetőjét. Túszaikat huszonnégy óra elteltével engedték szabadon, miután meggyőződtek róla, hogy nem kell fegyveres akcióktól tartaniuk. Mivel Krakkót német városnak tartották és kiáltották ki, nyomban otthonosan rendezkedtek be falai között. A megszállás első napjaiban, heteiben a lengyelekkel nem éreztették, hogy „untermenschek”-nek tekintik őket. Mintha a monarchiabeli békeidők emlékét, hangulatát életre keltve igyekeztek volna a krakkóiakat megnyerni. Brunon Streckenbach tábornok, a helyi Belbiztonsági Rendőrség (Sipo) és Belbiztonsági Szolgálat (SD) főnöke megjegyezte: „A lengyeleket nagyon meglepte a Wehrmachtnak a lengyel lakossággal szemben tanúsított fegyelmezett viselkedése. […] Különösen a bécsi tisztekre vonatkozik ez, akiknek egy része még a Habsburg Monarchia idején itt dolgozott, és akiknek a lengyelek iránti tiszteletteljes magatartását a lengyelek értékelni tudják…” A németek, miután a Vörös Hadsereg a szeptember 17-ét követő napokban megszállta Kelet-Lengyelországot, igyekeztek részvétükkel tüntetni a lengyelek mellett. Ebből Krakkónak mind a lengyel, mind a zsidó lakossága azt a következtetést vonta le, hogy a nyugati szövetségesek hamar bekövetkező megjelenéséig tartó rövid időben a megszállás nem lesz különösebben szigorú.
A szövetségesek lengyelek által annyira várt nyugati támadása azonban elmaradt, s a német hadsereg zavartalanul berendezkedhetett a Molotov–Ribbentrop-paktum alapján a III. Birodalomnak juttatott lengyel területeken. Ezek katonai kormányzója Gerd von Rundstedt vezérezredes lett. A szeptember 20-án létrehozott Krakkói Katonai Körzet parancsnokává Wilhelm List tábornokot nevezték ki. 1939 decemberéig megszűnt a katonai kormányzás, szerepét részben a Belbiztonsági Rendőrség és a Belbiztonsági Szolgálat vette át. A Belbiztonsági Rendőrség szervezetébe tartozott a Gestapo – a Titkos Államrendőrség – és a Kripo – a Bűnügyi Rendőrség. Mellettük létrehozták a közrendre vigyázó rendőrséget – az Orpót is –, amely a közigazgatási hatóságokhoz kapcsolódott, és operációs szempontból az SS és Rendőrség magasabb parancsnoka alá tartozott. A Gestapo – elsőként – szeptember 13-án megkezdte hálózatának kiépítését Krakkóban.
A katonai hatóságok már szeptember második felében felszólították a hivatalokat, hogy mielőbb vegyék fel a munkát, s az iskolákat, hogy október 1-jén kezdjék meg a tanítást. Krakkó jövőjét is az a dekrétum határozta meg, amely Hitler utasítása alapján október 20-án lépett életbe. Ennek értelmében a németek által megszállt területek egy részén – a Megszállt Lengyel Területek Főkormányzósága néven – létrehoztak egy sajátos alakulatot, amely se államnak, se autonóm területnek, se protektorátusnak nem nevezhető. A főkormányzó Hans Frank korábbi birodalmi igazságügy-miniszter, a Német Jogi Akadémia elnöke lett, aki a Főkormányzóság polgári ügyeinek intézésére teljhatalmat kapott. Frank hatalmát az SS és a Rendőrség főparancsnoka, Friedrich von Krüger, majd Wilhelm Koppe ellenőrizte – (igyekezve társkormányzói szerepet játszani) –, akik közvetlenül Heinrich Himmlernek tartoztak felelősséggel.
Hitler a Megszállt Lengyel Területek Főkormányzóságának létrehozásával megszegte az 1939 októberében Sztálinnal kötött titkos megállapodásnak azt a pontját, amely kimondta, hogy egyik fél sem hozhat létre olyan államalakulat-féleséget, amely nevében hordja a „lengyel” jelzőt. (Igaz, villanásnyi ideig Sztálin is foglalkozott azzal a tervvel, hogy a Vilnától délre eső körzetben létrehoz egy „mini lengyel népköztársaságot”.) Hitler minden bizonnyal abban reménykedett, hogy a nyugati hatalmak az 1939 szeptemberében Európában bekövetkezett területi változásokat ugyanúgy elfogadják, mint a müncheni paktumok következményeit. Erre vonatkozó szondázásainak eredménytelensége, majd Franciaország lerohanása után már teljes egészében értékét veszítette a lengyel kártyalap, s ennek következtében 1940. július 31-től a Megszállt Lengyel Területek lemaradt a Főkormányzóság mellől. (Igaz, a Szovjetunió megtámadását követő hetekben Hitler a lembergi, stanislawówi, volhíniai vajdaságokat a Főkormányzósághoz csatolta, s ezzel nagy csalódást okozott a nemzeti önállóságra törekvő, a német segítséggel önálló Ukrajnát életre kelteni akaró ukránokban. A Főkormányzóság területi „gyarapodás”-a egyrészt a Molotov–Ribbentrop-paktum megsemmisülésének bizonyságát, másrészt az aktív földalatti ellenállás territóriumának megnövekedését jelentette a lengyelek számára.)
„Ebben az országban van egy pont, amely minden szerencsétlenség forrása, és ez Varsó. Ha a Főkormányzóságnak nem volna Varsója, akkor nehézségeink, amelyekkel nap mint nap meg kell birkóznunk, 4/5 résszel csökkennének. Varsó mindenfajta felforgató cselekmények tűzfészke ma, és holnap is az a hely lesz, amelynek nyughatatlansága az egész országra kisugárzik” – szögezte le Hans Frank az 1943. december 14-én Krakkóban tartott konferenciáján. A több mint négyéves tapasztalatok birtokában nyilván még inkább elégedett volt amiatt, hogy 1939 őszén Krakkót választotta a Főkormányzósági Hivatal székhelyéül, a Főkormányzóság fővárosául. A döntést akkor a város német jellegével, emberi léptékű méreteivel, monarchiabeli mentális és kulturális hagyományaival indokolták. A gigantikus, „rendetlen”, „ázsiai” Varsó nem állta ki az összevetést. „Varsót le kell rombolni, mihelyt alkalom kínálkozik rá” – jegyezte fel naplójában Hans Frank, aki a Wawel királyi palotájában rendezkedett be. (Emiatt nevezték a Főkormányzóságot Frankóniának, s őt magát Frankónia királyának.) Az általa megfelelőnek tartott alkalom 1944 őszén, a varsói felkelés leverése után érkezett el, amikor Hitler utasítására Varsó nagy részét a föld színével tették egyenlővé.
A Főkormányzóság kormányaként tizenkét főosztályból álló hivatal működött, élén Josef Bücher államtitkárral. A Főkormányzóság négy kerületre (varsói, lublini, radomi, krakkói) tagolódott. A tizenegy járást magába foglaló Krakkói Kerület – kerületi és járási – központja is természetesen Krakkó lett. A kerületet kerületi kormányzó, a várost Stadthauptmann (városkapitány) igazgatta. A közigazgatási tagozódás azt is jelentette, hogy hivatalnokok nagy tömegére volt szükség. Döntő többségük szükségszerűen a lengyelek köréből került ki. Számuk 1941 áprilisában 16 400, 1943 derekán 31 000, 1944 márciusában 35 000 fő volt. (Mint Szarota könyvéből megtudjuk, a varsói városi önkormányzatban 32 000 hivatalnok dolgozott a háború előtti 24 000-rel szemben.)
A megszálló hatóságok Krakkóban ötszáz lengyelt vettek át a háború előtti városi rendőrségtől. Az ún. „kék rendőrség” szerepét máig tartó viták kísérik. A rendőrök egy kisebb része – elsősorban a tisztikar – bekapcsolódott a földalatti ellenállási mozgalomba, nagyobb hányada azonban nemcsak a közrend fenntartásában és a közbűntényesek üldözésében játszott szerepet, hanem az ellenállási mozgalom felszámolásában és a gettók őrzésében is részt vett.
A kötet II. fejezete – címe: A város lakói és területe – is rendkívül izgalmas adalékokkal szolgál. A háború előestéjén Krakkó 259 000 lelket számlált. Lakossága, a nyugatról, majd a szovjet megszállást követően kelet felől érkező menekültek révén jelentősen megnövekedett. Hans Frank becsvágya volt, hogy Krakkót európai német mintavárossá fejlessze. „Szeretném Krakkóban feltámasztani az olasz reneszánsz udvart, a Wawelt pedig az előzékenység és civilizáció szigetévé tenni a szláv barbárság kellős közepén…” – fogalmazta meg célját a kezdet kezdetén. Ennek jegyében vették elő az 1939-et megelőző években kidolgozott és Kazimierz Dziewoøski mérnök nevével fémjelzett városfejlesztési tervet. Az ebben rögzítetteknek megfelelően 2 körjegyzőséget és 28 községet csatoltak Krakkóhoz, amely így kör alakúvá terebélyesedett, területe 12 négyzetkm-rel, lakossága 72 000 fővel növekedett. A falusias jellegű új területek infrastruktúrája rendkívül alacsony volt, házainak döntő többsége földszintes. Azért, hogy az új kerületeket valóban városi szintre emeljék, nagyszabású építkezések indultak meg. E téma feldolgozása nyitja a következő fejezetet, amelynek címe: A német Krakkó – Krakkau.
1939 augusztusában Krakkónak mintegy ezer német nemzetiségű lakosa volt. A háborút követő első hetekben terv született arra vonatkozóan, hogy Krakkót – miután a lengyelektől és a zsidóktól „megtisztítják” – Tirolból áttelepített németekkel (osztrákokkal) népesítik be. Ez a terv csak részben – (a gettó létrehozásával) – valósult meg. A városba nagy számban érkeztek hivatalnokok, különféle típusú biztonsági erők tagjai és vállalkozók, de a falai között állandóan letelepedett németek száma 1943 elejére is alig haladta meg a húszezret. Az Óvárosban és az előkelőbb belvárosi kerületekben azonban mintha csak őket lehetett volna látni. Auschwitz egyik első foglya, az 1941 tavaszán csodával határos módon megmenekült Wladyslaw Bartoszewski, a néhány évvel ezelőtti lengyel külügyminiszter, történész, aki a varsói felkelés leverése után Krakkóba került, jegyezte meg: „Krakkó lehangoló, egyetlen más városban sem látni annyi németet, mint itt.” E benyomást nyilván az is erősítette, hogy a lengyel emlékműveket eltávolították, az utcaneveket, feliratokat németre cserélték. Az Óvárost övező körliget egyes sétányait, padjait, a város előkelőbb éttermeit, kávéházait, villamoskocsijait, autóbuszait csak németek használhatták. A leggyakrabban ismétlődő felirat a Nur für Deutsche volt.
A külön német városrész létrehozására kidolgozott tervek csak töredékesen valósultak meg. Az Óváros lengyel lakosságának többségét ugyan kitelepítették, de ettől az még nem vált német kerületté. Épült egy lakóteleprész, amely valóban német volt. Száz korszerű – „a fény és levegő”-t hirdető tervek szellemében fogant – három-öt szintes bérházat emeltek. Ez a Főkormányzóságban emelt hasonló típusú épületek tíz százaléka volt. A megnövekedett városban a német megszállás idején 27 km utat csatornáztak és láttak el kemény burkolattal. Ennél több járdát építettek. A csatorna-, víz- és gázvezeték-hálózatot sok helyen felújították, korszerűsítették. A Visztulát szabályozták, és központi szakaszán rakpart épült. A nácik jó néhány gyárat, üzemet és több kórházat is korszerűsítettek. A nagyarányú modernizációs munkába harminc német cég kapcsolódott be: összesen közel nyolcezer embert foglalkoztattak. A megrendelésekből több száz kisebb-nagyobb lengyel cég is részesült. Krakkóban az életminőség átlaga nem nagyon maradt el a párizsitól, az amszterdamitól vagy a brüsszelitől, s az életfeltételek összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint Belgrádban vagy Athénban.
A kooperáció kényszere eleve lehetetlenné tette azoknak a náci rendelkezéseknek a betartását, amelyek előírták a németek és lengyelek (és a kezdet kezdetén a zsidók) egymástól történő teljes elszigeteltségét. A németek eleve szívesebben laktak lengyel bérházakban, mint „tisztán” német épületekben. A lengyel szomszédság a német család számára biztonságot jelentett a földalatti merényletekkel szemben. Ugyanakkor a háztömb lengyel családjai számára is egyfajta védelmet biztosítottak a német lakók az éjszakai náci razziák, embervadászatok idején. Ez utóbbiak azért is gyakran folytak, mert nem volt elég lengyel önként jelentkező, aki a Birodalomba ment volna ki dolgozni. (Szarota idézett munkájából megtudható, hogy Varsóból 85 000 embert kényszerítettek Németországban dolgozni.)
A Chwalba professzor könyve által kiváltott szokatlan nagy visszhangban az is szerepet játszott, hogy a szerző a megszokottól eltérő módon közelítette meg a náci megszállás bemutatását. Kiemeli, hogy az iszonyat korában jelentős volt azoknak a lengyeleknek a száma, akik ipari, kereskedelmi, vendéglátói vállalkozásaik révén gazdagodtak meg, vagyis le kell számolni azzal a mítosszal, hogy minden lengyel ellenálló hazafi volt. 1946-ban vita folyt arról, hogy az 1941-es városfejlesztési, közigazgatási változásokat miként kezeljék. Végül helybenhagyták őket azzal az indokkal, hogy voltaképpen a háború előtt kidolgozott lengyel terv valósult meg.
A fentiek bemutatásának szokatlan objektivitása azonban nem homályosíthatja el a kegyetlenkedések, a népirtások megrázó közelképeit. A népirtásra a tények felsorolásának, ismertetésének puszta drámaiságával az V. fejezet (A zsidó Krakkó – Kroke) döbbent rá.
Az 1939-es népszámlálási adatok kimutatása szerint a Lengyelországban élő 3,1 millió zsidó polgárból 45 800 lakott Krakkóban. A hitleristák – a nürnbergi kritériumok alapján – 68 482 zsidót vettek a Főkormányzóság székhelyén lajstromba. Ennek kis része számított asszimilánsnak. A lengyelországi zsidóság tizenegy százaléka vallotta anyanyelvének a lengyelt, döntő hányada jiddisül, kisebb része héberül beszélt. Az asszimilánsok aránya Krakkóban viszonylag magasabb volt, ez azonban mit sem változtatott azon a tényen, hogy a lengyel és a zsidó társadalom egymás mellett és nem egymással együtt élt. Közeli ismeretség, barátság csak az értelmiségiek egy szűk rétegének tagjai között szövődött. A nyílt vagy burkolt antiszemitizmus, ha nem volt is olyan heveny, mint máshol (pl. Varsóban), Krakkóban is létezett.
A városnak még a középkorú lakói is emlékeztek arra, hogy II. Vilmos német császár hadseregének az I. világháború idején sem az Oroszországtól elfoglalt Lengyel Királyságban, sem az ukrán, a fehérorosz és balti területeken nem voltak antiszemita kilengései. 1939 őszén még az a remény élt, hogy a hitleri megszállók – a baljós birodalmi hírek ellenére is – ugyanolyanok lesznek, mint „Vili császár” katonái. Hogy a náciktól valójában mi várható, arra a zsidó lakosságot az 1939. december 1-jével életbe lépő rendelkezés döbbenthette rá, amely szigorúan előírta az „ötven méterről jól látható nagyságú Dávid-csillag” viselését. Tíz nappal később a zsidó polgárokat megfosztották nyugdíjuktól, munkanélküli-segélyüktől, hadirokkant-járulékuktól. A megalázásukat, jogfosztásukat, kisemmizésüket, vallásuk gyakorlásának tiltását előíró rendelkezések sűrűn követték egymást. Végrehajtásukért az 1939. november 29-én létrehozott Judenrat volt felelős. Kényszerítő erőként a németek Zsidó Rendőrséget szerveztek, amelynek tagjai kegyetlenségben nem maradtak el az SS keretlegények brutalitásától. (A gettó felszámolása után ez sem mentette meg őket a kivégzéstől.) 1940 folyamán teljes egészében elkobozták a zsidók ingó és ingatlan javait.
A németek hitsorsosaik túlélésének lehetőségével kecsegtették a Judenrat vezetőit, amennyiben bizonyítani tudják, hogy munkájuk nélkülözhetetlen a III. Birodalom számára. A már 1939. október 28-án előírt kényszermunka-kötelezettséget december 12-én részletezték. Eszerint közmunkára kötelezendő minden 14 és 60 év közötti zsidó férfi, valamint 18 és 55 év közötti zsidó nő. A napi 12 óra hosszat tartó munka megszervezéséért és lebonyolításáért a Judenrat volt felelős. A Judenrat állította össze az 1940 nyarán Krakkóból kitelepítendő 40 000 zsidó polgár listáját is. 1941. március 3-án a Krakkói Kerület helytartója, Otto Wächter elrendelte a krakkói gettó felállítását Podgórze egy szűk részén. Az odaköltözés határidejéül március 30-át jelölte ki. (Tomasz Szarota monográfiájának a varsói gettót bemutató fejezetében statisztikai adatot közöl arra vonatkozóan, hogy 1941-ben 43 239 zsidó halálesetét regisztrálták. Közülük 1991 fő flekktífuszban, 10 653 személy „ismeretlen okból” halt meg, 10 971 ember éhen halt. Vagyis a zsidóság tömeges kiirtása még a haláltáborokba hurcolás előtt megkezdődött, úgy, ahogy ezt a Főkormányzóság egészségi minisztere, dr. Jost Walbaum 1941 októberében a német orvosok krynicai konferenciáján leszögezte: „Csak két út létezik – vagy éhhalálra ítéljük, vagy agyonlövetjük a gettók zsidóit.”)
Az Endlösungról 1942 februárjában hozott határozat után négy hónapra hétezer zsidót hurcoltak el Podgórzéból a bel|eci haláltáborba. Október folyamán újabb ezrek követték társaikat a halálba. A náci hatóságok újra és újra arról biztosították a Judenratot, hogy a gettóban maradtak munkájára szükség van, s nem éri őket bántódás. A Wehrmacht tábornokai közül néhányan – hadiérdekekre hivatkozva – igényt tartottak a zsidók rabszolgamunkájára, s többször felléptek érdekükben. Végül azonban Krakkóban is a náci ideológia győzött: 1943 márciusában a podgórzei gettó maradék lakóit is bevagonírozták. A krakkói zsidóság kilencven százaléka esett áldozatul a hitlerista népirtásnak. Túlélésre csak azoknak volt esélyük, akiknek ismerősük, barátjuk volt az árja oldalon. Egy-egy ember megszöktetéséhez, bújtatásához ugyanis több, olykor több tucat ember összefogására volt szükség. Hamis személyi igazolványt, „kennkártyát”, keresztlevelet, élelmiszerjegyeket kellett részére beszerezni, s rejtekhelyláncot szervezni. A zsidók támogatására többek között a Wladyslaw Bartoszewski közreműködésével 1942-ben alakult varsói szervezet – a Zsidókat Segítő Tanács – tevékenységét Krakkóra is kiterjesztette, s a hamis igazolványok beszerzésével több száz ember megmentéséhez járult hozzá a gettó végleges felszámolásának előestéjén.
1941 és 1942 fordulóján Krakkóban is megalakult a Zsidó Harci Szövetség. „Nem ennek tagjai határozták meg a zsidó városrész arculatát, ők csupán saját haláluk módjáról döntöttek.” Az emberhez méltó halálról. Több sikeres fegyveres akciójuk közül leghíresebb a Cyganeria (Bohém) német kávéház elleni bombamerénylet.
Roman Polaøski, aki gyermekként Krakkóban élte túl a holokausztot, miközben édesanyját 1942-ben meggyilkolták, A zongorista című filmjében mutatja be a menekítés bonyolult és veszélyes állomásait és az Endlösungnak a krakkói gettóra is érvényes történetét. A meglévő antiszemitizmust minden eszközzel szító hitlerista hatóságok a zsidók elszigetelésére olyan rendszabályokat vezettek be, amelyek megsértéséért halálbüntetés járt: zsidók bújtatásáért, a bújtató feljelentésének elmulasztásáért, illegálisan áruval történő ellátásáért. Szép számmal akadtak olyanok, akik foglalkozásuknak tekintették a szökött zsidók nyomon követését, zsarolását, feljelentését, amellyel az őket bújtatót is fenyegették. A Honi Hadsereg a náci hatóságokkal együttműködő személyeket, kilétüket felfedvén, az első figyelmeztetés után kivégezte. A Nemzeti Véderő – egyébként németek ellen is harcoló – katonái viszont részt vettek a zsidók üldözésében. Mindezekről Andrzej Chwalba részletesen beszámol.
A könyv, miután röviden ismerteti a németekkel együttműködő ukránok Krakkójának – Krakiv – rövid történetét, a legtágabb teret a lengyel Krakkónak – (Kraków) – szenteli. A náci ideológia a lengyelséget mint szláv népet fajilag alacsonyabb rendűnek tartotta, amely arra ítéltetett, hogy a felsőbbrendű germánságot szolgálja. Ennek az ideológiának a jegyében a megszállás első éveiben kísérlet sem történt a lengyelek megnyerésére, egy esetleges Quisling típusú kormány felállítására. (Ez utóbbihoz aligha akadt volna lengyel politikus, aki asszisztált volna. A lengyel jobboldali, nacionalista, antiszemita pártok is szembefordultak a náci megszállókkal.) Ennek ellenére voltak olyan német elgondolások, amelyek szerint Krakkó árja lakosságát – tekintettel a város német múltjára – , úgymond, fel lehetett volna venni a „nemzetiségi listára”. Berlin azonban leszögezte, hogy „alávetett népnek még egy szűkebb csoportjával sem lehet kivételt tenni”.
Hogy a város értelmiségi elitje mire számíthat, azt az ún. Sonderaktion Krakau már 1939 őszén baljósan előrevetítette. A Jagelló Egyetem vezetése – nem tudván arról, hogy a Krakkói Katonai Körzet polgári vezetője (hamarosan a Krakkói Kerület kormányzója), Otto Wächter elrendelte a középiskolák, főiskolák, egyetemek bezárását – november 6-ra összehívta az egyetem s a város több más felsőfokú tanintézetének vezetőit, hogy a tanévet ünnepélyesen közösen nyissák meg. Ez elmaradt. Dr. Bruno Müller, az SS magas rangú tisztje a Collegium Novum 56-os termében összegyűlt professzorokat – 186 személyt – letartóztatta, s a sziléziai Breslauba (Boroszlóba, Wroclawba) szállíttatta, onnan pedig a sachsenhausen–oranienburgi koncentrációs táborba. (Jan Dãbrowski történészprofesszort az mentette meg az elhurcolástól, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt, s a krakkói magyar konzul közbenjárt érte.) Az óriási nemzetközi tiltakozásra, amelyben még Mussolini hangja is hallatszott, a hitleristák végül szabadon engedték a professzorokat, de közülük tizenhárman még a lágerben meghaltak, két zsidó származású professzort később gyilkoltak meg, öten pedig csak néhány héttel élték túl hazatérésüket.
Hogy hosszabb távon mi vár a lengyel értelmiségre, azzal kapcsolatban Hitler 1940. október 2-án a következőket mondta Hans Franknak: „Lengyel ember számára csak egy úr létezhet, s ez az úr német. Két úr egymás mellett nem lehet sem ma, sem holnap. Ezért a lengyel értelmiség minden képviselőjét meg kell ölni. Ez kegyetlenül hangzik, de ez az élet törvénye. A Főkormányzóság lengyel karám, egy nagy lengyel munkatábor.”
A német hatóságok csak az általános iskolai tanítást és a középszintű szakoktatást engedélyezték. Történelmet, földrajzot, irodalmat tanítani tilos volt. Viszont nem tették kötelező tantárggyá a német nyelvet. (Talán azért nem, mert eredeti terveik szerint tíz-tizenöt éven belül a lengyeleket is kiirtották, illetve az Urál környékére telepítették volna.) A galériák, könyvtárak javait német állami tulajdonnak tekintették, s egy részüket – pl. a Nagyboldogasszony- (Mária-) templom főoltárát mint Weit Stoss nürnbergi mester alkotását – a III. Birodalomba szállították. A lengyelek – az Angliába menekült Karol Estreicher professzor vezetésével – még a háború alatt pontos kimutatást készítettek az elrabolt nemzeti javakról, s ezt angol és lengyel nyelven közzétették. Munkájukat nagyban megkönnyítette, hogy a javakat elkobzó, kiállításra, restaurálásra „kikölcsönző”, elszállító hatóságok elismervényt adtak a birtokukba került tárgyakról.
Az értelmiség üldözése 1940 folyamán folytatódott. Ebben az évben összesen 4500-4700 krakkóit tartóztattak le, vetettek börtönbe, hurcoltak el koncentrációs táborba, s közülük több százat lőttek agyon. A krakkóiakkal szemben Hans Frank a kemény kéz és a megnyerő gesztusok politikáját felváltva alkalmazta.
A terror időnkénti enyhülésének 1943-ban egyrészt Sztálingrád, másrészt a katyøi dráma nyilvánosságra kerülése is oka lehetett. A főkormányzó ebben az időben tájékozódott a legbefolyásosabb krakkói személyiségeknél – Stefan Adam Sapieha krakkói érseknél és a legjelentősebb karitatív szervezet, a Segélyező Tanács elnökénél, Adam Ronikiernél is – arra vonatkozóan, hogy a lengyelek támogatnák-e Lengyel Főkormányzóság létrehozását mint kielégítő megoldást. A leghatározottabb elutasításra talált. (Hans Frank ilyen szellemű tétova javaslatfelvetései elől Berlin is mereven elzárkózott.)
A Főkormányzóság pénzügyeit az 1939 őszén létrehozott Emissziós Bank intézte, amelyet a Lengyel Nemzeti Bank krakkói fiókjának korábbi igazgatói vezettek. Két zlotyért eredetileg egy márkát lehetett kapni, de a lengyel pénz rohamosan veszített értékéből. Az amúgy is alacsony bérek viszont jóval lassabban emelkedtek. A jegyrendszer sem biztosította a túléléshez elegendő élelmiszert, kalóriát, így virágzott a feketekereskedelem. Ez elsősorban a mezőgazdaság fejlődésének kedvezett. Már a híres irodalomtörténész, Kazimierz Wyka A látszat-élet (\ycie na niby) című 1946-ban megjelent munkájában kifejtette, hogy a német megszállás milyen modernizáló kényszert fejtett ki a Főkormányzóság mezőgazdaságára. Szigorúan kivetették az egyes gazdaságokra kötelező beszolgáltatási kvótát, de a földterület műveléséhez biztosították a műtrágyát és a kis és nagy gépek beszerzésének lehetőségét. A Krakkóban működő több száz lengyel gazdasági vállalat és a frissen betelepült és a háború előtti német vállalatok révén az ipari munkásság száma jelentősen emelkedett a korábbi létszámhoz képest.
Sajátos fejezetét alkotja a náci megszállás történetének Krakkó kulturális élete. A hitleri propaganda azt hirdette, hogy a kultúrájától megfosztott nemzet megszűnik létezni, tehát a meghódított népeknek legelőször a kultúráját kell megsemmisíteni. Chwalba könyve azt bizonyítja, hogy e vonatkozásban – a Főkormányzóságot s különösen Krakkót illetően – a németek nem voltak következetesek. A sok jóval nem kecsegtető kezdeti intézkedések értelmében 1939 novemberében bezárták a Slowacki Színházat, s az épületben a Staatstheater kapott helyet. 1940 márciusában minden olyan intézményt betiltottak, amely a lengyel „magas” kultúrát szolgálta, augusztustól kezdve sem nyilvános, sem magán táncos rendezvényt nem lehetett rendezni. Néhány héttel később a lokálban és az utcán tartott énekes, zenei, kulturális műsorokat is előzetes engedélyhez kötötték. 1941 januárjában azonban engedélyezték, hogy a Régi Színházban lengyel színház nyíljék. Stanislaw Drabik operaegyüttese is működhetett 1941 tavaszától. 1943 augusztusáig 47 koncertet adott.
Erősen korlátozó keretek között, de engedélyezték a könyvkiadást. Igaz, csak a náci cenzúra által jóváhagyott művek jelentek meg. A háború alatt hivatalosan publikáló literátorok közé tartozott Wojciech \ukrowski, aki majd 1956 után – Kőtáblák című, részben magyar témájú regénye révén – az egyik legismertebb író lesz Lengyelországban. (Népszerűségének az vetett egy csapásra véget, hogy 1981 decemberében az első pillanattól kezdve támogatta a hadiállapotot bevezető Jaruzelski tábornokot.) Megjelentek napilapok, amelyeknek bojkottjára szólított fel a földalatti lengyel állam. Ezek a lapok azonban apróhirdetéseiknek és a háború forgatagában eltűntek felkutatását közzétevő híradásaiknak köszönhetően nagy példányszámban keltek el, miközben a konspirációs körülmények között nyomtatott tájékoztatókat csak szűk körben terjesztették. Kiadtak különféle típusú szakfolyóiratokat – pl. A méhész – is. Megjelent divatlap és pornográf jellegű magazin is.
1943-tól a kultúra vonatkozásában határozott fordulatot vett a náci politika, mintha általa akarta volna a lengyeleket magához édesgetni. A megnyerő gesztusok okára Tomasz Szarota világít rá, aki erre vonatkozóan az alábbiakat idézi Franknak, akit tájékoztattak az egész Főkormányzóságot behálózó lengyel földalatti középiskolai és egyetemi oktatásról, 1943. június 19-én Hitlerhez benyújtott emlékiratából: „A közoktatás megbénítása és a kulturális tevékenység nagyfokú korlátozása vezet oda, hogy a lengyel nemzeti közösség nagymértékben a németek ellen összeesküvő értelmiség befolyása alá kerül. Az, ami a lengyel nemzet története folyamán és a német uralom első éveiben lehetetlen volt, vagyis egy belsőleg életre-halálra összeforrott, egységes céllal bíró nemzeti közösség létrejötte, ma a német kormányzás következtében lassan, de biztosan valósággá válik.”
Hogy Frank beadványa némileg eredményes volt, azt a nyolc hónap múlva A Főkormányzóság szerepe az Európa javára végzett alkotómunkában címmel Berlinben tartott előadása jelezheti. Ebben kiemelte, hogy a Főkormányzóságban havonta ezer kulturális programot rendeznek. A megszállás alatti legnagyobb kulturális eseménynek azt tartják, hogy 1944. március 15-én a Régi Színház épületében megnyitotta kapuit a Krakkói Egyetemes Színház, amely július 7–9. között Lengyel Művészeti Fesztivált szervezett. A színház állandó programjai között szerepeltek Aleksander Fredro, Gabriela Zapolska, Michal Balucki, Karol Kurpiøski darabjai, Stanislaw Moniuszko operái. Az előadások rendkívül népszerűek voltak, több száz méteres sorok kígyóztak a jegyekért.
A földalatti mozgalom a leghatározottabban tiltotta a színház- és mozilátogatást, abszurdnak tartva, hogy a műsorplakátok mellett az agyonlőtt hazafiak névsorát közzétevő falragaszok láthatók, s ez a színházlátogatókat nem rendíti meg. „A színpad lakájai és a zsarnok lakájai a hóhérokkal és a sintérekkel együtt új színházi intézményt hoznak létre Lengyelországban…”
– írta a földalatti sajtó. A lengyelek hazafiasságára apelláló tilalma azonban visszhangtalan maradt. A színházjegy továbbra is a legkeresettebb „termék” maradt. Látogatottak voltak a bábszínházak is.
A lengyel szellemi ellenállás magánlakásokban szervezte a színházi „mozgalmat”. Tadeusz Kantor számára is egy ilyen „házi színpad” jelentette az első kísérleti műhelyt. Noha ez tilos volt, a németek akkor sem avatkoztak közbe, ha konkrétan tudtak róla, hogy hol, kik, milyen darabot adnak elő. „Jobb, ha a lengyelek ilyesmivel töltik az idejüket, mintha németekre vadásznának…” – nyugtázták a Wawelben.
A németek engedélyezték annak a hat filmnek a befejezését, amelyeknek a forgatását a háború előtt kezdték el. „Csak a disznók ülnek a moziban” – hirdették a földalatti mozgalom által terjesztett plakátok. A hitleristák abból indultak ki, hogy a népet, úgymond, szórakoztatással kell elvonni a németekkel való szembeszegülés minden formájától. A megszállás alatt Krakkóban évente hatszor annyian jártak moziba, mint a háborút megelőző esztendőben. 1941-ig amerikai filmek forgalmazását is engedélyezték.
A propaganda és giccsparádé jellegű képzőművészeti „tárlatok” mellett egy-két említésre méltó kiállítás is nyílt. A Malinowski professzor távol-keleti gyűjteményét – tekintettel a japán szövetségesre – először 1942-ben mutatták be. Andrzej Wajda számára ennek élményéből született meg az az ötlet, amely végül
a Krakkóban 1994 novemberében felépült Japán Művészeti és Műszaki Központ megnyitásához vezetett. (Wajda a kyotói nagydíjjal járó jelentős pénzösszeget ajánlotta fel a Központ megalapítására.)
A művészi színvonalon zongorázó Hans Franknak becsvágya volt, hogy létrehozza Európa egyik legjobb hangversenyzenekarát. Az 1940 nyarán a Collegium Maius udvarán bemutatkozó 85 tagú zenekar lengyelekből állt, s a megszállás végéig működött – a főkormányzó közvetlen felügyelete alatt. Gyakran dirigálták a leghíresebb bécsi és berlini karmesterek. Programjában állandóan szerepeltek kortárs és klasszikus lengyel zeneszerzők – elsősorban Chopin és Moniuszko – művei. A zenekar tagjainak fizetése meghaladta a közalkalmazottakét.
Mindezek a tények nem fedik el a nyilvános kivégzéseket, a börtönöket, kínzásokat, koncentrációs táborokat, halálgyárakat. A megszállók erőszakszervezeteinek gépezete végig a legmagasabb fordulatszámon működött. Munkáját hatvanezer lengyel konfidens segítette. Ez a szám is jelzi, hogy Chwalba professzor a lengyel tudat legérzékenyebb pontjaihoz sem nyúl kesztyűs kézzel. A háború után a lengyelek tudatát ugyanis az a gondolkodás hatotta
át a meggyőződés erejével, hogy köztük alig akadt németeket kiszolgáló besúgó, ügynök, kollaboráns, akiknek kiszűrésére egyébként a Honi Hadsereg külön egységet hozott létre a krakkói főpostán. Tagjainak az volt a feladata, hogy a különféle rendőri szerveknek címzett feljelentéseket a levelek közül kiemeljék.
Mítosznak bizonyul az is, hogy a lengyel földalatti mozgalom mintaszerűen működött. Katonai és polgári szervezetek valóban szinte az első pillanattól tevékenykedtek a Krakkói Körzetben is. A londoni lengyel kormány Krakkóba delegált képviselője, a terület vajdája a néppárttal rokonszenvező Jan Jakóbiec volt egészen 1945 márciusáig, míg a szovjet NKVD le nem tartóztatta. Krakkó földalatti polgármesterévé a szocialista Zygmunt \ulawskit jelölték ki. A Honi Hadsereg elődjének számító Lengyelország Győzelmének Szolgálata krakkói kerületi parancsnokává Tadeusz Komorowski ezredest nevezték ki, aki majdan „Bór” tábornokként a varsói felkelés főparancsnoka lesz.
1941-ben az ellenállás katonai szervezetének szinte egész krakkói tisztikarát letartóztatták. A lebukás oka – emeli ki Chwalba – sok esetben a felelőtlen fecsegés, hangos kivagyiság, a szigorú konspirációs előírások nyegle semmibevétele volt. Később a földalatti katonai szervezet a Krakkói Kerületben is már jóval elővigyázatosabban és eredményesebben működött. Ezzel együtt az ellenállási mozgalom nem tűnt ki annyira tettrekészségével, mint Varsóban. Ennek az is oka lehetett, hogy a Főkormányzóság székhelyén vonták össze a legnagyobb katonai és rendőri erőket. Míg a Honi Hadsereg varsói diverzánsai 1944. február 1-jén bravúros akcióban ölték meg a Varsói Körzet SS- és rendőrparancsnokát, a nyilvános utcai kivégzések során 4300 embert agyonlövető Franz Kutscherát, a Hans Frank ellen elkövetett merénylet nem járt sikerrel. Megtorlásként száz lengyelt lőttek agyon. Helyettesét, Wilhelm Koppét egy Varsóból érkező csoport próbálta meggyilkolni, de csak megsebesíteni tudta. A megtorlás ekkor, mivel bizonyságot nyert, hogy a tettesek varsóiak voltak, elkerülte Krakkót.
Sapieha érsek és a karitatív tevékenységért felelős Ronikier elnök a Vatikánnal együtt szerette volna elérni, hogy Krakkót – Rómához és Firenzéhez hasonlóan – nyílt várossá nyilvánítsák. A német propaganda lépten-nyomon hirdette, hogy a főkormányzóság székhelyét, „a német kultúra ősi fészkét”, a Festung Krakaut az utolsó tégláig védeni fogják. Végül 1945. január 15-én elrendelték a város német hivatalainak kiürítését. Január 17-én, 18-án a szovjet csapatok benyomultak Krakkó északi kerületeibe. Chwalbának egy újabb, 1945 után táplált mítosszal kell szembesítenie az olvasót. Eszerint Sztálin adott arra utasítást, hogy ha bonyolult átkaroló hadműveletek árán is, de Krakkót harc nélkül foglalják el. A parancsot Ivan Sztyepanovics Konyev marsall hajtotta végre, akit ezért később a város díszpolgárává választottak. A Visztula középső szakaszán Ivan Korovnyikov tábornok parancsnoksága alatt a német erőket Czèstochowa felé űző 1. ukrán front 59. hadseregéből a 135. gyalogos- hadosztály és 4. páncélos-gárdahadtest délre kanyarodó egységei északnyugat és nyugat felől közelítették meg az arról gyengén védett várost. Krakkóért azonban több napig tartó harcok folytak, ha nem is oly hevesek, mint Varsóban. A Wawel katedrálisát, éppen a Báthori-kápolnát szovjet bombatalálat érte. Humorral körítve ezt úgy magyarázták, hogy az oroszok ezzel álltak kései bosszút a Rettegett Iván cárt a Baltikumból kiszorító Báthori István lengyel királyon. Hogy a Vörös Hadsereg krakkói felderítői egyébként kitűnő terepismerettel rendelkeztek, azt az is jelzi, hogy a Szent Miklós-templomot azért nem rabolták ki, mert tudták: Feliks Dzier|yøski a falai között vezette oltárhoz hitvesét. Krakkó hivatalosan január 18-án szabadult fel. A város lakóiban nyomban megfogalmazódott a kérdés: ki fog megszabadítani a felszabadítóinktól.
Hans Frank január 15-én hagyta el a várost. A személyes ingóságaként szállított műkincsek között féltő gonddal vigyázott Leonardo da Vinci festményére, a Hermelines hölgy-re. Az amerikaiak 1945. május 4-én tartóztatták le a bajorországi Neuhausban. A nürnbergi Katonai Törvényszék halálra ítélte, s 1946. október 16-án felakasztották.
Andrzej Chwalba monográfiája az eddigi feldolgozásoktól eltérően közelítette meg a hitleri megszállás, a Főkormányzóság, Krakkó lengyel polgárainak mindennapi életét. A tények egy része sokkolónak bizonyult, elsősorban az idősebb nemzedék tagjai számára. A történelmi tisztánlátás nem lehet szelektív: az emberi gyengeség, gyarlóság, hitványság tudatosítása kiemeli a helytállást, az önfeláldozást, a tisztának maradó jellemet. Az utóbbi marad a példa – a csak élni, túlélni akaró nagy többség számára is.


Kovács István