Kőrizs Imre

MAECENAS POETA

Réz Pálnak

Maecenas, többek közt Horatius, Vergilius és Propertius pártfogója, nemcsak mecénált, hanem maga is írt. Tudunk prózai munkáiról és verseiről is, de ami például ez utóbbiakból ránk maradt, alig tesz ki húsz sort. Költeményes maradványai közül, amelyek a dolog természeténél fogva még a művelt közönség előtt is ismeretlenek, mindenesetre még az a legismertebb, amelyet Horatius Suetoniustól származó életrajza tartott fenn:

„Ni te visceribus meis, Horati,
plus iam diligo, tu tuum sodalem
†nimio† videas strigosiorem.”

A három sort a következőképpen szokás fordítani: „Ha nem szeretnélek jobban saját magamnál (a szívemnél, húsomnál és véremnél), Horatius, barátodat egy öszvércsikónál (Ninniusnál, Tithónosnál, egy majomnál – attól függően, hogy mit javasolnak a keresztek közt álló szó helyett) soványabbnak látnád.” (A kereszt a klasszika-filológiában a nem oda való és/vagy értelmetlen szót vagy szavakat jelöli; a nimio – jelentése: igen nagy, túlságosan nagy – itt metrikailag nem illik bele a sorba, és értelme sem nagyon volna.)
Maecenas verse egyébként Catullus 14. carmenjének elejére emlékeztet:

„Ni te plus oculis meis amarem,
iucundissime Calve, munere isto
odissem te odio Vatiniano.”

Catullus itt Calvust kárhoztatja – egy szintén maradéktalanul elveszett, a korban nagyra becsült költőt –, aki valami „rettenetes és átkozott könyvet” („horribilem ac sacrum libellum”) küldött neki ajándékba (nem a sajátját). „Ha nem szeretnélek jobban a szemeimnél, drágalátos Calvusom, az ajándékod miatt úgy utálnálak, ahogy Vatinius tud utálni.” Megjegyzendő, hogy Catullusnál a „munere isto” („a miatt az ajándék miatt”) nem ablativus comparationis, nem „hasonlítóhatározó”, aminek a Maecenas-vers nimio szavát értik – hiszen nincs is a mondatban középfokú melléknév, amire vonatkozhatna – , hanem ablativus causae, okhatározó: vagyis az ajándék a gyűlölet okát adja meg.
Suetonius a következő szavakkal vezeti be a Maecenastól idézett három sort: „Maecenas quantopere eum dilexerit, satis testatur illo epigrammate”, azaz „Hogy Maecenas mennyire szerette őt [Horatiust], elég jól példázza ama bizonyos epigramma”. A fenti idézet azonban szemlátomást nemigen példáz semmit – még a fenti javításokkal kiegészítve sem –, „eléggé” pedig különösen nem. Mert mit is akarna az jelenteni, hogy ha Maecenas nem szeretné annyira Horatiust, amennyire szereti, sovány lenne (mindegy is, hogy kinél-minél soványabb)? Ez az értelmezés ráadásul csak regisztrálja a catullusi párhuzamot, de nem aknázza ki eléggé, és a Maecenas-vers szavaira sem fordít elég figyelmet.
Visceribus, sodalis, strigosus. Ezek a szavak a gasztronómiába vezetik az olvasót: belső szervekről (emésztőszervekről), ivócimboráról és soványságról szólnak. A szöveget tehát talán helyesebb volna a következőképpen fordítani: „Ha nem szeretnélek jobban, mint az emésztőszerveimet, Horatius, ivócimborádat †nimio† soványabbnak kéne látnod.” Ha Catullus versét hívjuk segítségül, aki azért rótta meg a barátját, mert csalódást keltő olvasmányt küldött neki, talán joggal tételezzük fel, hogy Maecenas itt valami olyasmit emleget, amit Horatiustól kapott, és nem volt ínyére. Mi másért is beszélne arról, hogy szereti az emésztőszerveit (még ha kevésbé is, mint Horatiust)? A szemünk világát lehet szeretni, de a beleinket?! Alighanem arról van inkább szó, hogy Maecenas a Catullus versében szereplő „szemek”-et a közhelyszerű összehasonlításban kifejeződő jelentésen túl („jobban szeretlek, mint a szememet”) egy sajátos mellékértelemmel is felruházza, saját ötletével, mintegy visszafelé, gazdagítva a veronai költő versét: a rossz könyv úgy volt megerőltető Catullus szemének, ahogy az ő gyomrának Horatius figyelmessége. A cruxban álló szóban tehát nem hasonlító-, hanem – a catullusi párhuzam alapján – okhatározót kell keresnünk.
Felmerül a kérdés, hogy mi lehetett az a kellemetlen gasztronómiai élmény, amiben Horatius Maecenast részesítette. Mindenesetre valamennyire emlékezetes dolognak kellett lennie, ha magas pártfogója verset írt róla – ha mégoly rövidet is (hiszen ne feledjük, Suetonius egy szóval sem mondja, hogy a három sor töredék lenne, sőt kifejezetten epigrammának nevezi) –, illetve ha ez a vers méltónak találtatott arra, hogy a kortársak emlékezete, majd az írásos hagyomány fenntartsa.
Bárki más római költőről szólva itt talán kénytelenek volnánk megállni. Hiszen ki tudja, hogy egy római költő egy bizonyos alkalommal mivel is járt a kedvében valamelyik barátjának? Horatiusról azonban éppen az egyik saját verséből tudjuk, hogy egyszer igencsak vacak lőrével vendégelte meg Maecenast; ódái első könyvének éppen huszadik darabja kezdődik ezekkel a szavakkal: „vile potabis”, azaz „olcsót fogsz inni”.
Talán nem indokolatlan a feltételezés, hogy Maecenas erre a versre válaszul írta meg a maga Catullust idéző kis epigrammáját, a cruxot tehát a következőképpen oldva fel:

„Ni te visceribus meis, Horati,
plus iam diligo, tu tuum sodalem
hoc vino videas strigosiorem.”

A vino (bor) a középkorban elterjedt minuszkuláris írásban könnyűszerrel félreolvasható nimiónak, az ekképp értelmét vesztett hoc (ez) pedig mint felesleges és értelmetlen ugyancsak könnyen kitöröltethetett. A vers értelme tehát: „Ha a beleimnél/gyomromnál, Horatius, nem szeretnélek jobban téged, ivócimborádat soványabbnak (vagy: kiszáradtabbnak) látnád e bor miatt.” Illetve, mert az eredeti mondat grammatikája – a verset kettős értelemmel ruházva fel – ezt az értelmezést is megengedi: „soványabbnak, kiszáradtabbnak látnád, mint amilyen az a bor”.
Említett versében Horatius azt mondja a boráról: „Vile potabis modicis Sabinum / cantharis, Graeca quod ego ipse testa / conditum levi datus in theatro / cum tibi plausus, // care Maecenas eques.” Azaz: „olcsó szabin bort fogsz inni – jelentéktelen kancsókból –, amelyet én magam zártam le, görög (azaz: előzőleg görög bort tartalmazó) edénybe töltve, amikor a színházban háromszor tapsoltak meg téged”. Csupa apróság, csupa mentegetőzés. Olcsó bor, jelentéktelen edényből, ráadásul az inni igének is egy vulgárisabb szinonimája: potabis – nem pedig a bibere megfelelő alakja –, amely Horatius ódáinak oxfordi kommentárja szerint „deep drinking”-et jelent, és „humorosabb, mint a bibes”. A bor értékét a borász személye adja meg, illetve a különleges évjárat, amikor is Maecenas – ahogy a magyar Horatius-kommentár fogalmaz – „29-ben súlyos betegségéből felépülve, először jelent meg a Pompeius-színházban, és mint »közönséges« eques [lovagrendi személy] a senatorok padsorai mögött foglalt helyet, bár Octavianus távollétében ő volt Róma első embere”.
Maecenas szelíden csipkelődő válasza ez esetben Horatius versét is felértékeli, ami megmagyarázza, hogy miért kerülhetett ez az idézett oxfordi kommentár szerint „minden különösebb irodalmi becset nélkülöző” darab a gyűjteményben tizedik, illetve harmincadik helyén álló két fontos Mercurius-óda közé, éppen huszadiknak. Maecenas kis szösszenete a maga közvetlenségével ezenkívül abba a kapcsolatba is futó bepillantást enged, amely Róma egyik legbefolyásosabb emberét és talán legjobb költőjét összekötötte. A mindenható miniszter, magas pártfogó és szívbéli jó barát szerénykedő meghívást kap egy nem különösebben fényűző lakomára. A barátja által felszolgált rossz bort egy rövid Catullus-parafrázissal nyugtázza, amely éppoly szellemes, mint amilyen szeretetteli. Talán nem az örökkévalóságnak szánta, de a kis epigramma mindenesetre kétezer év múltán sem válik szégyenére.