Kántor Péter

VALAMI BESZÉLGETÉSFÉLE

P. Gy. költővel, nélküle

Kedves barátom,
hány éve már, hogy
nem írsz verset? Három? Már három?
Hiányzanak nekem, minek tagadjam,
azok a remek beszámolók
a haldoklásodról. Mit mondjak?
Tankönyvem lett az „Amíg lehet”.
De mégis örülök, hogy már szabadultál.
Nem illett volna hozzád túl sokáig
lógni a kilincsen tétovázva.
Mostanában
megint foglalkoztat a szabadság,
mint egy falból kiálló hegyes szög.
Te is mennyi illúziót tápláltál róla,
még a régi rendszerben és
főként a társadalmi szabadságról –
mifelénk mindig ez volt a sláger.
Ámbár ez örökzöld. De engem
most inkább egzisztenciális értelemben
foglalkoztat; tudod, valami mindig
foglalkoztatja az agyat, kényszeresen,
ahogy a nyúlnak is mindig rágnia kell.
Az ugrifüles, még az se szabad.
Illetve szabad rágnia. Nekem is,
neked is szabad volt írnod. De szabad
igazán nem lehet soha senki.
Mindig csak tól-ig, ugyebár.
Nem hiszem, hogy te szomorkodtál volna ezen
abban az időben, amikor még a CÉH
alkalmazásában bohém robotos voltál.
Nem élmunkás, az távol állt tőled,
inkább amolyan megbízhatatlanul megbízható,
bár ami a megbízót illeti, ő sose
nyilatkozott (ő sose nyilatkozik).
Tudtad te anélkül is, hogy két részegség közt
verset kell írnod. Nem voltál szabotőr.
De bohém igen. Szabados, ha ugyan
nem egyik álcája az is a robotosnak.
Talán nem, vagy nem csak. Van öntörvény is.
Nemrég olvastam, mit kínlódott
a saját szabályain kívül semmilyen szabályt
nem respektáló legendás különc,
a folyton tökéletességre törekvő Glenn Gould,
a karjával, az ujjaival, a vállával,
a mellkasával, a hátával, a szívével,
a gyomrával, a bokájával, a fülével,
a kötőhártya-gyulladásával, aranyerével,
torokfájásával, merevedésével.
Megfázások, fertőzések, magas vérnyomás,
zsibbadások, szorongások, álmatlanság,
csontbütyöknyúlvány-gyulladás a könyökben –
és mindez csakis a zongora miatt
(a szerelem miatt, az élet miatt),
azért, hogy olyan szédületesen zongorázzon,
mert nyilván nem lehet büntetlenül
olyan szédületesen zongorázni,
ahogy ő zongorázott.
És két nappal az ötvenedik születésnapja után
agyvérzést kapott, és meghalt.
Vannak, akik erre azt mondják: szegény.
De azok nem mi vagyunk, te se, én se.
Nem percben méretik egy teljes élet.
És nem is húsban. Képzeld csak el,
tojásrántottán élt és telefonokon.
De micsoda élmunkás volt, barátom!
Micsoda robotos!
Mi viszont,
mi istenítjük azt, ami ellen a többség,
ha beleakad, küzd kétségbeesetten,
s ha az okát kérdik, kertel, hazudozik,
mintha dugdosná szem elől a szennyest.
Miért nem valljuk be, hogy a szabadság nem cél,
csak eszköz arra, hogy ki-ki megteremtse
a saját tökéletes karám-paradicsomát?
És abban a karám-paradicsomban,
vagy amit sikerül helyette összerakni,
eljátssza a maga Goldberg-variációit,
és aztán vegye a kalapját.
Mit gondolsz?

*
Ha élnél, most lennél hatvan. Szép kor
lenne. Bár hogy milyen lenne benne
neked, az nem kérdés. Szerintem
jó, hogy már túl vagy
és nem innen.