Imreh András

MADARAK

Üldöztek egész délelőtt.
Mint kúszófenyők alatt kúszó macskát,
ha fiókát indul reggelizni,

azzal a csattogó ricsajjal.
Jó, hogy rám nem repültek, mint a stukák.
„Mi baj?” gondoltam. Egyszer követ dobtam feléjük.

Majdnem ráléptem. Elnyílt csőrrel állt,
eltekert fejjel, mint az enni kérő
fiókák. Moccanni se bírt.

Hőgutát kaphatott, vagy minden nyomelem
kijött belőle a tojásokkal. „Ne félj”
mondtam, „tojócska. Ne félj.” De hát

mit érthet egy beteg madár az emberi szóból.
Szénával kibéleltem egy cipős-
doboz tetejét. Vittem vizet is.

Csak nézett. Viszont a rikácsolás
abbamaradt. Nyilván véletlenül.
Arrébb, az avarban egy másik rigó motozott,

másik klánból. Egyszer felénekelt.
Az enyém madárürülék-színűt hányt –
talán ettől kapott erőre.

Továbbrepült, a szomszéd garázsa elé.
Aztán megint egy garázzsal tovább.
Aztán már nem akartam tudni, hova tovább.

Készülődök a garázsba sörért.
Ha felmerülne, én azt mondanám,
megint üldözni fognak.