Gergely Ágnes

VALAMIT A VADLUDAKRÓL

Amerre a vadludak húznak
s a fordított mélységet ássák
jó lenne érteni a szárnyak
föltétlen égre moccanását

egy másodpercre azt a hívást
a sürgönydrót fölötti űrbe
sürgetését megnyugtatását
s a torkot mely a hangot küldte

s hogy a bársonyos baritonnak
az az ősi búcsú a hála
s a visszatérés mint ígéret
nem a dimenzió halála

nem aranykori átöröklés
nem szenilis elgyöngülés csak
két óceán kínálkozása
szimmetrikus akár az évszak

és a hatalmas metronóm mely
a hegyeket is túldobogja
mely hallgatagabb mint a barlang
s nem önnön ritmusának foglya

valami mást valami újat
terel a szárnyak vakhitéhez
az érintetlen távolokba
ahonnét minden töredékes

beépül mint nyomtalan emlék
házon cserép hullám a vízben
drótkerítésen görbe ujjak
egy csók a cigarettaízben

s a ház a víz a kéz a csókja
akárki áld akárki átkoz
felfűződik a horizontra
a verdesés nyomvonalához

míg szabad szemmel láthatón és
szabad lélekkel foghatóbban
át nem dereng a visszatérés
majd egy másik dimenzióban