Sajó László

YORICK MONOLÓGJA

Lenni vagy. Nem lenni: milyen az, kérded,
Halál utáni nem ismert tartomány,
A megnevezhetetlen valami,
Ahonnan élve nem tért vissza senki –
Értem, királyficsúr, a rettegésed.
Fáradt, megtért utazó, elmesélem,
Fenséges úr, halott kémed jelenti,
Hogyan nyűzsög, zsizseg, s ragyog a lenti
Cifra palota, föld a vakablaka –
Elmondom én, elmondanám, csak engedd
El, kérlek, a gigám, mer’ azt szorongatod.
Úgy. Látod, máris jobban vagyok. A nyelvem
Nem forog, földzabált fogaim közt
A szavakat nehezen artikulálom,
Gennyrögöket köhögök föl, ez a slájmom.
Halálom éppen halálom napjára esett,
Testem rosszul esett, sok féreg nekem esett,
Rosszul esett nekem, nem nagy eset, megesett,
Eső esett, beáztam, arcom be-, az állam
Leesett, esetlen esdekelek: bocsánat!
Vagyok, ki volt Yorick: üres fejű, pofátlan.
Hát ehhez tartsd magad, magasra koponyámat.
Hová születésed óta utazol,
A földben, királyfika, majd átázol.
Földfázol. Bocs’, nincs több szójáték, poén,
Udvari bolondod megnevettet és
Mulattat, hogy múljék kicsinyt a rettegés.
Fennség, odalenn leszel te lennség,
Dühöng agyadment esztelenség,
És szag fog, piszok, hidegen, szép-
Fiú, elveszejt, rádtör az ellenség:
Nyű, rovar, temetőbogár, atka.
Féreggyülekezet, vegyétek és egyétek,
Ez ő, ez a teste, csak egy étek.
Föld, támadunk! Íme hitünk szent titka.
Ó, élet, gyönyörű műlovarnő,
Halálba hajszol, hol nyű, rovar nő.
Hiába tettetsz te tetszhalottat,
Csak rothadsz, rothadsz, rothadsz, elrothadsz.
No de ne vágjunk ily mohón bele –
A legnagyobb ellenség az ember
Saját bele, a has bélgázoktól
Puffad, zöldesfeketén színeződik,
S a többi szorgos szerv is önszántából,
Bár immár ímmel-ámmal, lélektelenül
Önemészt. Hát, valahogy így kezdődik.
Ha már nem bírod, koponyámat rakd a
Kiásott sírhantra, fordulj el, ne nézd.
De még nincs vége a folyamatnak,
Folytatom. A fent említett, és még fönt,
Míg fönt vagy!, keletkező úgynevezett
Rothadásos hullafoltok után
Igazán csak lenn indul meg a föld, omlás,
Úgy van!, kitaláltad a – rossz – rímet: bomlás,
Fémion uszkálgat zsírsavakban,
S ott vagy: földbeejtett piszkos szappan.
Figyelem!, a tetem alakját megtartva
Lesz páncélszerű, szürkésfehér massza.
Szegény Hamlet, hiába a páncél,
Rajtad az atka, rovar tovább él.
Meddig áll el az ember rothadás
Nélkül a földben?, kérded. A lágy részek
Mintegy 7 évig bírják. A csontozat
Kábé 10 év alatt lesz zsírtalan.
S meddig tart, míg az egész el nem rohad?
Mit tudom én!, s akkor nem mondtam sokat.
De úgy látom, több kérdésed nincs. Ha van,
Hallgass. Hallgasd, a fűszál hogy’ zizeg.
Koponyámon hangya mászik. Söpörd le.
Nap süt. Bántja szemgödröm a nagy fényesség.
Föltámad a szél. Vágyom vissza földbe.
De csitt!, ma még Ophéliát temetik,
A szerelmedet, Hamlet! Te meg itt
Szerencsétlenkedsz! Még szeretheted,
24 óra múlva hullamerev,
És 24 óráig így marad,
Míg tart ez az egynapos pillanat,
Siess, mert hullaviasz-virradat
Homálya jő, elönti őt a langymeleg,
Talajvizekben lágyan oldódik,
Mosolyrongy lifeg szája szegletén.
Csókold. „A halál szerelmes belém
Hatolt, jó vele lenni, oly jó itt,
Leúszom mélyre, a Nagy Folyóig…”
A lányban, aki soká feküdt a nád közt,
A rekeszizom alatt, egy üregben,
Fiatal patkányok fészkére leltek.
A vízbe fúlt. A vízbefúlt testen
Igen előrehaladt a rothadás,
A szennyes-piros arcon elterjedt
Szürkés zöld foltok mutatkoznak úgy,
Hogy néhány lépésről az arc feketés zöld.
Mire vársz?, ugorj utána. Hazudj.
Hiába már az összes színlelés,
Festék alatt igazi szín-lelés.
Nyugodt lehetsz, te csak a darab végén jössz.
Hallga csak, hallga!, halva leszel, halva.
Vagy nem lenni. Ha jól emlékszem, méreg.
Négy százados emel majd ravatalra,
Vándorló hullafoltok, míg a véred
Nem fut ki belőled, s meg nem alvad,
Aztán beivódik, és a bűztől senki
Sem közelít, amikor piszkos-barna
Terjengő hullafoltok ütköznek ki,
S megütköznek a népek és a férgek,
Kiváncsisággal elegy undorral, rajtad.
Na, indulj. Mindjárt véged. Ennyi elég lesz.
Sokat pofáztam, elfáradtam. Tegyél le.
Lenni vagy, nem? Majdnem mindent elmeséltem.
Szedelőzködik koporsókészítő szellő,
S vesz a hullákról méretet, mérgezett édes
Illatot. Dobjatok vissza. Halott
A fönt, mig él a lent – –
Stb. Néma csend.

 


Irodalom

Shakespeare, William: Hamlet, dán királyfi. Fordította Arany János.
In: Shakespeare Összes művei 2. Európa, 1964.
Mauzóleum. Bölcsész Index Centrál Könyvek, ELTE BTK, 1987.
Benn, Gottfried: Morgue. In: Gottfried Benn Versei. Európa, 1991.