Nádasdy Ádám

HALADÁSI NAPLÓ

Péntek
Megjelenik a horizonton. Mit horizonton, leül közvetlenül mellém a forgatás szünetében. Nemrég mutatta be valaki, karcsú, büszke, pattanásos. Fröccsöket iszik. Napszemüveg van rajta, pedig kint sötét éjszaka van. Rühellem a napszemüveget mint műfajt, ráadásul kifejti, hogy rózsaszín is van neki. Mások is ülnek az asztalnál, nem fogok rábólintani egy rózsaszín napszemüvegre csak azért, mert a srác érdekes. „A napszemüvegnek is van határa”, mondom hangosan. Megsértődik, pedig hajtott rendesen, mit mondjak, nehéz neki ellenállni. Folyton beszélgetni akar, komoly témákról, olyanokat mond, amikre csak lemondóan mosolyogni lehet egy enyhén berúgott, intellektuális asztaltársaságban. Hogy szerinte a művészet csakis őszinte lehet, különben nem ér semmit. Meg hogy a legnehezebb magát a semmit megjeleníteni, nem igaz? És várja a választ. Édes kisfiam, gondolom magamban. Tényleg a fiam lehetne.

Szombat
Lehet, hogy nincs is neki rózsaszín napszemüvege, csak látta valahol egy kirakatban? Gyanús. Azt is mondta tegnap a forgatáson: „Légy szíves, vegyél engem komolyan.” Csontig meghatódtam, ilyet mondani. Azt ígérte, eljön ma este. A haja is festve van, vagyis inkább volt, vagyis csak szőkítve, kissé, és már kopik is le a szőkítés. Közben magas, vállas. Szóval férfias jelenség, legalábbis az én fogalmaim szerint.

Vasárnap
Reggelit kell adnom. Nem mondta ugyan, hogy kér, sőt valójában azt mondta, hogy nem kér, de egy fiatal embernek igenis enni kell. Mozogni akarok, szöszmötölni a konyhában, kijönni mellőle az ágyból, nem mintha nem lett volna jó, hanem nem tudom. Függőleges helyzetre vágyom. Meg hogy visszamenve a szobába, ott lássam az ágyban. Tényleg ott van, de meg se mozdul. Nekiülök a fordításom következő adagjának, nem fogok kicsúszni a határidőből. Ötvenkét százalékon állok, kockás papíron vezetem, csak meg ne lássa. Mai angol darab, de versben van írva, és japán témát dolgoz föl. Fából vaskarika. Szeretjük a lehetetlent. A reggeliből ebéd lesz, mert amikor kijön, visszarángat az ágyba.

Péntek
Ez állandóan alszik. Nem lehet, hogy vérszegény? Kiskoromban az egyik bátyámnak volt vérszegénysége, és azt mondták, hogy vasat kell szednie. Én nagyon szorongtam, azt hittem, hogy a nagypapa szerszámosládájából adnak majd neki szöget, csavart vagy olyan fényes pici háromszögeket, amiket az ablak üvegtáblája mellé vert a nagypapa szörnyű nagy gonddal, vigyázva, hogy el ne repedjen az egész. Magán az üvegen csúsztatta a kalapácsot: azt magyarázta, hogy éppen így nem törik el az üveg, ha szorosan rajta csúszik a kalapács. Ritka volt akkoriban az ablaküveg, minden ritka volt, és ha betört, iszonyú patáliát csaptak. Volt olyan ablak, amelyben két darabból volt az üveg, mert csak akkorát lehetett kapni. Mit tud ez erről?

Szombat
Vagy csak egyszerűen lusta? De amikor érdekli valami, akkor villámsebes, szétveti az energia. Rohan. Hadar. Szeret. Vásárol. Eszik. Fél lábon állva, egy szál gatyában olvas a szoba közepén szellőztetés közben, mert megakadt a szeme egy érdekes cikken. Váltogatja a lábát, mert fázik a talpa, de ki nem menne egy papucsért. Pedig adtam neki papucsot, a kedvenc barna papucsomat, míg én egy ellenszenves keletnémet szandálból átalakított, süllyesztett parafa talpút hordok azóta, amibe beleragad a lábam. Túl nagy áldozatot hozok érte.

Vasárnap
Megvan: hüllő! Azok viselkednek így. Hosszú, dermedt, alvásszerű periódusok, melyek során elveszítik önálló testhőmérsékletüket (ijesztően le tud hűlni alvás közben!), azután viszont villámsebes mozdulatok, hajszálpontos célzás, százszázalékos találati arány. Hüllőnek fogom szólítani. Erre tett kísérleteimet jól fogadja.

Hétfő
Áll a tükör előtt a fürdőszobában, és nyomkodja a pattanásait. Amikor meglát, bűntudatosan abbahagyja, erre mint a Pavlov kutyája, reflexszerűen fölveszem a korholó szülő szerepét: „Hagyod békén?! Majd jól elmérgesedik!” A hányinger kerülget, de nem attól, hogy nyomkodja a pofáját (bár utána lilás foltok maradnak rajta), hanem attól, hogy miket mondok. Hogy milyen könnyen jönnek belőlem a „Megmostad a kezed, mielőtt…?”, a „Visszatetted a helyére a…?”, valamint a „Nem fogjuk fölöslegesen…” kezdetű mondatok. Amire csak annyit kérdez: „Hogy áll a Josicugu?” Így hívják az egyik szereplőt a darabban. Időnként egymást is Josicugunak szólítjuk.

Kedd
Visszament G.-be, ahol főiskolára jár. Első a kötelesség. Ezt nem ő mondta, hanem én, mikor végre elindult a Keletibe. Elkerekedett szemmel nézett rám: hogy lehet ilyen hülyeséget mondani. Egyszerűen kivágnak, ha túl sokat hiányzom, ezt te nem érted, a miénk nagyon konzervatív intézmény. Na ez az, mondom, kötelesség. Erre már nem is legyint, csak elnéz a fejem fölött. Olyan magas, hogy el tud nézni a fejem fölött, de a „kötelesség” szó mintha hiányozna a szótárából. Pedig én tényleg úgy gondolom, hogy első a kötelesség, bár ezzel a Josicugu-munkával kicsit elmaradtam, no de rág is rendesen a lelki. (A lelki, így mondja Hüllő, lelkim volt miatta, azt mondja.) Ő meg beleszarik a g.-i főiskolába, talán joggal, az mégse olyan, mint egy igazi színház, akiknek most fordítok, hanem valami kvázifelsőoktatási paraintézmény. Humán erőforrások szak, azt hiszem, így hívják. Tudod, mit gondolok arról, aki fiú létére ilyen szakra jár?, kérdezem komolyan. Ki ne mondd, mondja röhögve.

Szerda
Azért a békesség se semmi. Diáktársaival új albérletbe költöztek G.-ben, ahol nincs telefon, így aztán nem tudom hívni. Egyébként óránként hívogatnám, hogy jól van-e, meg tanul-e, meg ébresztő!!! Haladok szépen a Josicuguval, nevetséges, hogy ilyen hosszú neveket kell beleszőnöm a jambusba. Nehéz a szöveg, mert közben rafináltan mai és nagyon angol, nem sok köze van Japánhoz. Nekem sincs, úgyhogy nem baj.

Csütörtök
Lehet, hogy mégiscsak hűtlen vagyok? (Nem Hüllőhöz, hanem az angol eredetihez.) Gyakran kihagyok jelzőket, sőt félmondatokat. Ma például volt egy rész, ahol felváltva van szó férfi és női szereplőkről. Az angol könnyen megoldja: az egyik „he”, a másik „she”, világos, de magyarul mit írjak: hogy ő ezt csinálta, mire ő azt kérte tőle, hogy ő nekiadhassa, amit ő szánt neki az ő jóságáért. Kuszaság. Utalhatnék rájuk a nemüket kifejező főnévvel (a férfi, az ifjú – a lány, a hajadon), de ez annyira mesterkélt, különösen egy élő ember szájába adva, aki ugyan japán kosztümben szamurájkodik, de mégiscsak mai és angol. Diákkoromban csináltuk, hogy minden mondat után hozzátettünk valami szerzőit, mint ifjúsági regény. Ha az egyik fiú azt mondta: „Ott jön a villamos!”, akkor valaki hozzátette: „rikkantott a vidám siheder”. Ha az egyik lány azt mondta: „De jó lenne egy fagyi!”, akkor rutinszerűen rávágtuk: „lihegte vágytól fűtötten a nő”. Ezt nem akarom csinálni, az egyetlen normális megoldás a szereplők nevének említése. Csakhogy a szerencsétlen japánban minden név hosszú, többnyire négy szótagos, így aztán mire tisztázom, hogy mi történik Josicuguval (a fiú) és mi Jokobuéval (a lány), addigra tele a sor, nem marad hely a jelzőknek, amelyek nélkül viszont fuccs az egész japánerájnak. „Te lelkendeztél, hogy ez a darab micsoda szintézise a különféle kultúráknak”, göcögött fensőbbségesen Hüllő.

Péntek
Horror. A megvetett ágyon hasalva sóletet eszik kenyérrel, és közben Ginsberg-verseket olvas. Néha nem is a kanállal vesz a tányérból, hanem a kenyér héján egyensúlyozva lapátol föl belőle, szeme közben a könyvön. Gondoltam, ha hazajön, elolvassa, amit a hét során fordítottam, de bele se néz. Ilyen demotiváló légkörben nem lehet dolgozni. A fordításban épp rímes résznél tartok, nem sok ilyen van, de ez most tényleg dögletesen nehéz. „Hát ez rímes”, sóhajt föl együttérzően a Lény. Szoktuk egymást Lénynek is nevezni, ezt ő javasolta nemrég, mikor Paripának szólítottam. Mondd, muszáj belegondolnom, hogy miért?, kérdezte fáradtan. Mit miért, mondom. Miért paripa, mondja. Hát csak úgy, mondom, szép állat, és te is szép vagy. Szerintem, mondja erre, legyen csak Lény, hagyjuk el a külsőleges jegyeket. Magyarázni kezd, ilyenkor picit közelebb húzza a székét az asztalhoz, odaszorítja magát. „Minden konkrétum fárasztó, már a tulajdonságok nélküli ember is önellentmondás, mert az egy nagyon erős tulajdonság, hogy valaki ember! A tulajdonságok nélküli valami, az lenne egy komoly vállalkozás, hatszáz oldalon.” Lehet, hogy kettesre érettségizett, de velem ellentétben tényleg olvasta A tulajdonságok nélküli embert. Én néha azt szoktam hazudni, hogy olvastam. Hüllő ritkán hazudik, pedig volna mit. Oké, hagyjuk a zoológiai paradigmákat, mondom erre, fő, hogy egészséges legyen. Nem nevet. Most ez olyan gyenge poén volt?

Vasárnap reggel
Én voltam gyenge, amikor nem tudtam nemet mondani erre az első látszatra könnyen fordítható, szellemes, interkulturálisan önreflexív szövegtestre. Ezt a blablát te találtad ki?, kérdezi összeráncolt homlokkal, mikor ezt írom a műsorfüzet számára. Több figyelmet, Köcsög, mondom, itt mindegyik szónak van értelme, szíveskedjél még egyszer elolvasni. Időnként Köcsögnek szólítjuk egymást, „Köcsög, kérsz joghurtot?”, ilyesmi. Ki lehet próbálni: csak az első egy-két alkalommal fáj hallani, utána egyre kellemesebb, sőt egy idő múlva kifejezett gyönyörűséget okoz. Régen kész kéne lennem a fordítással, a dramaturg a haját tépi. Nem tudok nemet mondani, ezt nyögjük mindnyájan. Vagy talán a rózsaszín napszemüveges udvarlásra kellett volna nemet mondanom? Na ugye. A dramaturg megpendítette, hogy netán azért nem haladok a fordítással, mert ehm, a magánéletem kicsit zűrzavaros. Egyáltalán nem zűrzavaros, mondtam élesen, csak mozgalmas – az nem ugyanaz! Kérlek, mozgalmas, mondta fáradtan a dramaturg, és megtörölgette a szemüvegét (gondolom, mert telefonon beszéltünk). És nem „nem haladok”, mondtam, hanem lassan haladok. Az se ugyanaz. Hüllő még alszik.

Vasárnap délben
Hüllő felébredt. Menjünk Bécsbe, mondja, ő ugyanis még sose volt. Igen, rikkantom vidáman, menjünk. Imádom Bécset. Jövő hétvégén. Veszünk négynapos retúrjegyet. A flegmatikus fiatal férfi csak mosolyog, bámulatosan tud mosolyogni, sose egészen felhőtlenül. Vagy a szeme nem mosolyog, vagy a szája. Szoktam Fiatal Férfinek szólítani, ő meg úgy beszél rólam: Az Öreg. Úgy mondja, mintha csupa nagybetűvel írná le: „Kér joghurtot Az Öreg?” De azért látom, hogy repes, valamit morog, hogy Klimt meg Schiele, a könyvespolcnál térdel, albumokat húz ki. Mikor legközelebb kimegyek a konyhába, ahol mosogatás címén Schiele életét olvassa, bevallom neki, hogy még van egy csomó a Josicuguból, nem leszek kész Bécsig. Hát, te tudod, mondja ijedten. Könnyen megijed, mert derogál neki számon tartani az élet vektorait és hatóerőit. Nagy luxus ez, Hüllő, de azért irigyellek érte. Mi lenne, ha kihoznám Bécsbe a végét, hm? Majd ott csinálom meg, beülünk egy kávéházba, úgyis tél van.

Hétfő
Mindig arra vágyott, hogy nála jóval idősebb pasija legyen. Önkorlátozó hülyeség, de nem piszkálom érte. Nem a kor számít, hanem a nevetés, a testszag, a beszéd. De ő csak ötven fölé lát. Megbök az utcán, hogy odanézz. Ja, mondom, az a rövid gatyás a biciklivel, a vádlija, mi? Á, dehogy, az ott, és mutat egy kopasz, kissé pocakos, bár valóban stramm, ősz szakállú férfit, olyan napbarnított, jópofa ember, akire buknak az elvált tanárnők. Meséli, hogy szerelmes volt a főépítészbe, még otthon, Cs.-ben (ez a kisváros, ahol fölnőtt), amiből majdnem botrány lett. „Tömött, ősz bajusza volt”, mondja eltűnődve, ahogy az abrosz csücskével játszik. Csomagol, rohan a Keletibe.
A tornacipőjét a kezében viszi.

Péntek
Még jó, hogy megkérdeztem, kiderült, hogy nincs útlevele. Nem engednek ki anélkül?, kérdezi. Schengen, üvöltöm, nem Monarchia! Nem érti. Ennyire nem lehet holdsugárnak lenni!! Hisztéria, telefonok, rohanás, végül percek alatt átvették a kérelmét, négy nap, ma meghozta a postás, bedobta, mint egy gázszámlát. Szinte csalódás, hogy így elintéződött. Ilyen zűrzavarban nem lehet tempósan fordítani. Ráadásul megint visszament a főiskolára, és nem is telefonál. Állok, nézem az útlevelében a képet. Nyilván megvan nélkülem is, elvegyülve a vidám kortársai közé. Mobilja nincs, és isten ments, hogy vegyek neki. Nem mintha ezt szóba hozta volna. Talán nem is akar mobilt? De miért nem? Nem szeretne engem hívogatni?

Szombat
A délelőtti vonattal jött, én nem is értem, ahhoz föl kellett kelnie hétkor. Állítólag hiányoztam, és nem bírta már a hülyéket ott G.-ben. Ez hízeleg, de az is lehet, hogy egyszerűen elfogyott a pénze, és éhes volt. Ezeknél összefolynak az indokok, az önfenntartás meg a fajfenntartás ösztönsíkjai. Fajfenntartás, na ezt hagyjuk.

Vasárnap
Most bezzeg nem vagyok hüllő, mondja éjjel. Édes kisfiam, mondom csukott szemmel, a hüllők nem mindig hidegek, azoknak nincs termosztátjuk (erre kuncog, pedig így kell mondani), átveszik a környezet hőjét, tudnak azok nagyon forrók is lenni, mikor a napos kövön fekszenek. Nagyot sóhajt, érzem, hogy szeretne napos kövön feküdni. Állandóan.

Szerda
Indulás előtti este egyszer csak megoldódik a nyelve, dolgozni se hagy. Hogy ő megivott egy üveg Unicumot, de azt a grépfrút nagyságút, egyedül a buszváróban, tizennyolc évesen, hogy be merjen menni a főépítészhez. Látta az ablakban, hogy otthon van. De hiába csöngetett, sokáig, szerinte a főépítész direkt nem akart ajtót nyitni, pedig hogy szemezett vele az augusztus huszadiki utcabálon. Erre bemászott a garázsablakon, hátul, a folyó felőli oldalon, mert a főépítészék háza kimondottan a folyóparton van. Főépítészék?, mondom, miért, kikkel lakik együtt? Hát a családjával, néz rám csodálkozva, hogy lehet ilyet kérdezni. Ja, hogy családos ember? Persze, mondja türelmetlenül, a felesége tanárnő, bár engem szerencsére nem tanított, ostoba kurva. Nahát, mondom, én végig azt hittem, hogy egyedül él, ha egyszer… Egyedül?, ismétli azzal a kicsinyes, de egyben fensőséges nézéssel, amivel vidéki asszonyok szokták a férjük után kiabálni, hogy „Hova mész?!”, amikor az rossz felé indul a zebrán, nem azt kiabálják, hogy „Józsi, nem arra!” vagy „Gyere, erre kell menni!”, hanem kérdést tesznek fel, hogy az áldozat kénytelen legyen motyogni valamit vagy bután hallgatni. Egyedül?, ingatja a fejét. Olyan nincs. Egy kisvárosban, mint Cs.? Még ha nő lenne. De férfi! Nőből is inkább könyvtárosnő van meg tanárnő, mérnöknő már nem szokott. Elkezdem magyarázni, hogy íme, rá is jellemző a kisvárosi ember gondolkodásmódja, sose tudja megérteni, hogy nem mindenki ismer mindenkit. Én honnan ismerjem a főépítészt, én sose jártam Cs.-ben, nem tudhatom a viszonyokat, ezért neki explicit narratív eszközökkel kellene a tényhátteret tisztázni. Például, hogy akkor most a főépítész, szóval, széna vagy szalma? Hüllő néz. „Hát persze, ezt az egész város tudta. Ezzel nem lett volna baj. Csak hogy bemásztam a garázsba, abból lett a botrány. Mindenkinek elmondta, úgy megijedt, még a háziorvosunknak is. Földöntöttem valamit, a zajra lejött, és ott álltunk szemtől szemben.” Na és, mondom, tőled ijedt meg? A tizennyolc éves részeg fiútól? A bárgyú mosolyodtól? Nem érdekes, mondja elfordulva, szánalmas történet az egész. Hogy azonnal takarodjak, mit képzelek, nem fog velem kettesben álldogálni a garázsban. Itthon van a felesége meg a gyerekek. Az ablakon kellett visszamásznom, ahol bejöttem. Úgy tuszkolt kifelé, erőszakos volt. Elhallgat, érzem a folyópart hidegét, a horzsolásokat. Próbálom kérdezni, hogy és akkor, vagy miért…? Föláll, bemegy csomagolni, rosszul kérdeztem.

Csütörtök
Indulás Bécsbe. Hála istennek lemondta magát a bejárónő, így az egész koszra rácsuktuk az ajtót. A bejárónő csak úgy beszél róla: a gyerek. „Alszik még a gyerek?” Már bent áll a vonat, a kölni gyors, ezen sokat röhögünk. Alig vannak, Franz Lisztnek hívják. Látszik rajta, hogy nem Liszt Ferenc, hanem Franz Liszt, van szappan, vécépapír, talán a vécét is kölnivel öblítik. A Westbahnhof előtt jeges szél söpör végig, letesszük a cuccot, és egymáson minden cipzárat és gombot feszesre húzunk. Így is befúj hónaljig. A legolcsóbb szállodát foglaltam, de meglepően kellemes; nyilván volt még ennél is olcsóbb, de olyat nem mertek ajánlani. Azért én mégiscsak „mainstream” vagyok. Hüllőnek minden „mainstream”, ami ciki és öreg. Most akkor szereti az öreget vagy nem szereti? Nincs most kedvem logikai feladatokhoz, mondja, ne taníts. Ritkán mondja ezt, hogy „ne taníts”, de akkor fáj. Mi mást csinálnék? Becipeljük a bőröndöket, szótár, fénymásolat, kézirat, üres papír, minden nehéz. Megy a pulthoz bejelentkezni. Még sose volt szállodában, csak pedagógusüdülőben a szüleivel. A recepciós jól megnéz minket, angolul köszön. Hüllő angolul egy szót se, miért van az, hogy nekem mindig ilyenek jutnak? Németül viszont tud, nem is rosszul, sváb az egész családja, az apja némettanár, a cs.-i gimnázium igazgatója. Annak se szeretnék a szemébe nézni. Igazgató úr, higgye el, én csak a jót. Tessék körülnézni, rendes, tiszta hotelszoba. Semmi luxus, a legfölső emeleten vagyunk, ez már a manzárd, íme, ferde a plafon. Ferdén süt be a jéghideg téli nap, tetőket látni, meg valami óriási torna- vagy táncteremfélét, üresen, egy ház legfölső emeletén. Lehet, hogy imaterem? Kiveszem a hátizsákomból a fordítandót, és gondosan a szoba közepére teszem a szőnyegre, intő jelül. Maradék kajáért kotorászunk a hátizsákokban, aztán megnyugszunk. Mint Verlaine és Rimbaud, mondom. Hátraveti a fejét, ahogy szokta, mosolyogva bólint. Kis hülye, most persze azt hiszi, hogy ő a Rimbaud, és én vagyok a Verlaine. Pedig fordítva van, ez nem korfüggő, a fenegyerek igenis én vagyok, a vakmerő, csak ezt ő még nem tudja, no de mindegy, nyomás a kávéházba, most jön az utolsó felvonás nagyjelenete, és nekem patikamérlegen kell egyensúlyoznom a naivul gyermekit, a sámánisztikusan ködöset, a csengően költőit és a narkósan leépültet. Ezen töprengek. Tessék, ez meg elaludt velem szemben a kávéházi bokszban, a forralt bor az oka, meg a hideg, meg Bécs, meg azért valljuk be, neki is sok ez.