Mészöly Miklós

A ZSIDÓKÉRDÉS ÚTVESZTŐI (I)

Magyar reflexiók Közzéteszi Wilheim András

A most első ízben közzétett tanulmány Mészöly Miklós hagyatékában maradt fenn. Jelen formájában bizonyos értelemben rekonstrukció; fennmaradt ugyan egy a végleges tisztázathoz közelinek tekinthető gépirata (számos törléssel, kézírásos beszúrással, javítással), azonban még ez sem a Mészölytől megszokottan gondos kivitelezésű nyomdai kézirat; de megtalálhatók további kézirattöredékek, szövegvariánsok is egy más szerkezetű, ám lényegében már a teljes szöveget tartalmazó korábbi változattal együtt.
Az írás Mészöly Miklós nagy történetfilozófiai esszéinek sorába illeszkedik (Tudat és nemzettudat; Félelem és demokratikus érzés; Egy jövendő nemzettudat felé), s a nyolcvanas évek elején, valószínűleg 1983-ban készült (erre utal, hogy az egyik változatban az író hivatkozik már a Tudat és nemzettudat c. tanulmányra). Fontosságát az is mutatja, hogy már készültekor, különböző alakváltozataiban sok barátjának megmutatta, s javaslataikat megszívlelve, beépítette azokat fogalmazványaiba – s noha többek tanácsára utóbb mégis elállt a teljes szöveg közlésétől, annak egyes részleteit (Két per, két történelem; Két emlék) az itt olvashatótól némileg eltérő, bővített-átszerkesztett formában – és a teljes szövegre való utalás nélkül – megjelentette; az esszé számos gondolatát, megfogalmazását egyébként is átvette más írásaiba.
Mégis, a teljes szöveg mindmáig kiadatlanul maradt – ma is csak találgatni lehet, hogy végül is miért. Elképzelhető, hogy Mészöly annyira „forrónak” érezte akkoriban a téma ilyetén tárgyalását, hogy még a rendszerváltás idején sem hozakodott elő vele nyilvánosan? Valóban nem volt volna iránta érdeklődés, mint arra a Két per… szövegében utalt? Nem érezte még annyi átdolgozás után sem „késznek” az írást? Talán a kortársi emlékezet őriz még valamit a keletkezés körülményeiről; talán a levelezés majdani feldolgozója talál dokumentumokat erre vonatkozóan is.
A közlés a csaknem véglegesnek tekinthető gépiraton alapul. Megjelöltük, de nem hajtottuk végre Mészöly talán csak fontolgatott, talán elhatározott rövidítését. A szövegváltozatok között fennmaradt töredékek, olykor hosszabb, egybefüggő szövegrészek nem illeszthetők be a végleges változatba. (Mészöly munkamódszere volt, hogy a korábbi változatok feleslegessé vált gépiratát kettétépte, s az üres hátlapokon írta újabb jegyzeteit – így számos korábbi formáról lehetnek sejtéseink.) A végleges formába öntés tendenciáját jelzi, hogy Mészöly nyilván nem akarta szövegét konkrét szöveghelyek hosszas elemzésével, túlságosan is távoli párhuzamok említésével tovább nehezíteni; ezért maradt ki például Marx tanulmányának, illetve sejthetően Toynbee egy írásának tárgyalása (s ezért döntött esetleg a párszipárhuzam elhagyása mellett is). A szöveg majdani elemzői nyilván feltárják majd Mészöly Miklós forrásait (ő alig hivatkozik ilyenekre a tanulmányban); a majdani munkához talán támpontot adhat, hogy a kéziratot őrző dossziéban a tanulmány mellett található Várdy Péter munkájának fénymásolata: Befejezetlen múlt – mai magyar zsidó valóság (1980) – számos ceruzajelzéssel, aláhúzással: nyilván ez a tanulmány volt Mészöly gondolatmenetének legfontosabb ösztönzője. (Meglehet, e munka párdarabjának is szánta tanulmányát a Két levél című írásban emlegetett kötettervben; l. Negyedik út. Szombathely, 1990, 229–240.)
Mindazonáltal: meggyőződésünk, hogy ez a tanulmány Mészöly egyik legfontosabb gondolkodói teljesítménye, s mostantól itt az ideje, hogy helyet kapjon nagy történelmi dolgozatai mellett – hiszen valóban azt az analíziseiből eddig hiányzó láncszemet képviseli, amelynek meglétéről a kézirat egykori olvasói természetesen tudhattak, de a nyomtatásban megjelent írások ismerői is sejthették létezését a különböző publikációk illeszkedő mozaikköveiből. Emez írások összefüggései nyilván Mészöly egybegyűjtött tanulmányainak kötetét lapozva tárulnak majd fel igazán; önálló közlését azonban aligha kell indokolni az író tisztelői s aligha mindazok előtt, akik hajlandók felelősen gondolkozni az itt felvetett témákról.
W. A.

„…s mint erkölcseiktől idegen dolgot, egyaránt gyűlölték
rossz és tiszteletre méltó tulajdonait.”
(Tacitus)

Az alábbi jegyzetek szerzője ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik nem kerülhette el, hogy a háborúban a fasiszták oldalán vegyen részt. Ennek a közép-kelet-európai részvételnek politikatörténetéről itt nem lesz szó, csak amennyiben közelebb visz az antiszemitizmus jobb megértéséhez. Ezt mondhatjuk a régebbi és legújabb történelmünkkel kapcsolatban is. Olyan felismerések után szeretnénk nyomozni, melyek meztelenné teszik az antiszemitizmust. Nem elég bizonyos körülmények biztosítása; gondolkodnunk is kell, hogy miért kellett biztosítani ezeket a körülményeket. S kölcsönös nyíltsággal beszélni róla. A tárgykörben nem tekintjük magunkat szakértőnek, csak ahogy egy író lehet illetékes az ember, a társas együttélés dolgaiban. Megkísérelve az értelem elfogulatlan működtetését – amennyire ez lehetséges.
Az aggodalmat két ok teszi indokolttá. A kérdés a fehér világ nem jelentéktelen részén tartós elfojtásban van; másrészt, ha mégis értelmezés tárgya, azok mintha tartózkodnának tőle, hogy a megfoghatóbbnak tűnő, elsősorban gazdasági-szociális jellegű indítékokon túltekintsenek. Pedig éppen a zsidókérdésben fonódik össze a gazdasági-politikai elem olyan feszültséggóccal, mely egészen más természetű. Visszatérő feszültségek nem szüntethetők meg felszíni kezeléssel; másfajta szembesülésre van szükség.
Ugyanakkor még sincs okunk azt hinni, hogy a mai magyar társadalmi légkört a zsidókérdés bármilyen szempontból közvetlenül veszélyeztetné. Csupán jelenségek tapasztalhatók, melyek a múlt tanulságai után fokozott figyelmet érdemelnek; jóllehet az érzelmi áthangolódás, az állampolgári bajtársiasság jelei is az elmúlt években szaporodtak meg. Úgy is mondhatnánk, hogy éppen a konszolidált kétértelműség sürgeti a nyilvános őszinteséget. Talán ma nagyobb az esély a kétoldalú elfogulatlanságra s egyben a reményre, hogy a múlt század második felében kialakult magyarság-zsidóság viszonyhoz (mely Trianonnal megbicsaklott) újra vissza tudunk kapcsolni – fogyatkozó ellentmondással. Ha ennek ellenére aggodalomról beszéltünk, az részünkről inkább a probléma egészére vonatkozhat, általánosságban. Illetékességünk mégis sajátos. Az ugyanis, hogy a holocaust után a térség zsidósága a mi társadalmunkba akart visszatérni a legnagyobb számban, s hogy ma európai viszonylatban is itt élnek a legtöbben, egyértelmű helyzet- és sorsvállalást is nyilvánvalóvá tett: továbbra is megmaradni a magyar nemzettesten belül. (Nyugat-Németországban az arány 60 millió: 30 000, ami az európai átlag fölött van. Nálunk a becslések szerint ennek hét-nyolcszorosa a zsidók lélekszáma.)* Nem lett járvánnyá a holocaust után jogosan kísértő exodus; csak amennyiben ez a társadalmi átalakulásokat általában kísérni szokta. Még kevésbé volt szó exodusra kényszerítésről – amire akadt és akad példa. Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy az európai zsidóság diaszpóra- és kisebbségi kérdése számba jöhetően csak „magyar kérdés” már – a szó pozitív hangsúlyával: az együttélés olyan újrakezdésére vállalkozva, mely a térségben kivétel. Ezért indokolt, hogy a zsidókérdés háború utáni végiggondolására itt tegyünk közösen kísérletet. Nem feledve, hogy az ilyen elemzéseknél az érzéstelenítés veszedelmes önbecsapás: újabb elodázást jelent.
Röviden az alábbi jegyzetek módszertelen módszeréről. A kérdést útvesztőnek érezzük, különösen a közvetlen megélés, az életszerűség szempontjából. Nem jellemzi a világos, belső „vonalvezetés”, sokkal inkább a gondolat- és érzéskapcsolások esetlegessége. Van „kívül eső” pont, ahonnét minden labirintus egyetlen pillantással kiismerhető, de ennek elérése nem tartozik jellemző képességeink közé. Helyette pusztító jóhiszeműséggel (ha azzal) apologizáljuk felismeréseinket, hogy merre a kijárat. Itt azzal a meggondolással mondunk le a felderítés megszokott menetéről, hogy megpróbáljunk hasonulni az érzéskör célra futó esetlegességéhez. Gondolkodó beszélgetés kötetlensége volt a célunk. Ehhez hozzátartozik a kitérő, sokszor ismétlés is, a többszöri nekifutás. Így talán élőbben rajzolódik ki, hogy szerintünk hol lehetne keresni a gyógyulást. Véleményünk szerint a terápiás célzatú megközelítésben volt és van hiány.

(Néhány bemelegítő gondolat)
Az antiszemitizmusnak mindenütt megvannak a maga nemzeti sajátosságai; tudniillik, hogy egy adott társadalmon belül mit rejtjelez, kompenzál, függetlenül attól, hogy mint világjelenség minek a lecsapódása. Ha a tüneti kezelésen túl a gyógyulás előfeltételeit keressük, mindkettőt fel kell térképeznünk. A kérdés lélektana bonyolultabbnak látszik, mint eddig bármikor. A hitleri népirtás után – éppen a közép-kelet-európai térségben – gyakorlatilag (biológiailag) fantomizált kérdésként manipulálódik tovább. Töredék „kisebbségi” kérdés, a fasizmust túlélő zsidók szellemi-politikai súlyának problémája: hogy ki mennyire és hogyan hozza ezt összefüggésbe az ország, a „saját faj” külső és belső sorsalakulásával. És éppen itt nyílik tág tere az áthárításnak, a bűnbakkeresésnek, a bűnbakká nyilvánításnak. S ez sehol sem ismeretlen gyakorlat. Románia üzletelése például a kivándorlásra feliratkozott, másrészt kényszerült zsidókkal, a Lengyelországban lezajlott tisztogatási akció, a kérdés szovjet historikuma – már mind a fasizmust követő időszak tényei, s bizonyítják, hogy az antiszemitizmus még fantomizálódott kérdésként is megkeresi a térség társadalmaiban a maga szerepét. Nálunk, ahol az irreális vonatkoztatásokra való készség amúgy is történelmi múltra tekinthet vissza (Tudat és nemzettudat c. tanulmányomban foglalkoztam ezzel), a fantomizálódott zsidókérdés szintén jó alkalom e készség működtetésére. A nemzeti sorselégedetlenség közérzete, ha erejét meghaladó kelepcében érzi magát, mindig hajlamos rá, hogy kiválasszon, kinevezzen, megteremtsen valamit, ami fölé majd ő emelkedhet erősebbként. Így biztosít kétes haladékot magának, hogy a végezetül mégsem elkerülhető önvizsgálat keservesebb munkáját elvégezze. Ugyanis csak az teheti világossá, hogy a rajtunk kívül eső adottságok világában mi valóságos, mi nem.
Ami a saját portánkat illeti. A háború utáni magyar politika a zsidókérdést illetően szigorú elvszerűséggel semmilyen hátrányos megkülönböztetésnek nem adott helyet. Ez annál is inkább értékelendő, mert mint a térség többi államában, nálunk is veszélygóccá tudtak válni egyes társadalmi-politikai tények. Ezek pedig – főképp a bel- és káderpolitikai harcok egy-egy adott pillanatában – szintén könnyen szolgálhattak volna ürügyül, hogy bicsaklás következzék be. Zsákutcás, embertelen intézkedésekre kerülhetett volna sor, melyek semmilyen nemzeti kérdést nem oldottak volna meg. Politikánk ilyen vonatkozásban sem ideológiai ellentmondásba nem került, sem ellentétbe a természetes és meghirdetett emberi jogokkal – ami nem minden területen volt így. Életet, szabadságvesztést, meghurcolást követelő, a legkülönbözőbb rétegeket érintő törvénysértések is hozzátartoznak jelenünk előzményeihez. És ugyanúgy nem oldottak meg semmilyen nemzeti kérdést, mint a zsidókérdésben hozott jogsértő intézkedések másutt. A zsidóság nálunk az általános jogsértéseket szenvedte meg ugyanúgy a maga társadalmi és politikai posztján, mint a nem zsidók, sőt számos mártírt is adott az új rend kialakítása során. Ezt a tényt azonban el kell választani az önmagában vett zsidókérdéstől és az ahhoz kapcsolódó politikánktól.
A kérdés megközelítéséhez közvetlenül és közvetve is hozzásegít, ha röviden érintjük a jogsértések általános hatásmechanizmusát. A jogsértések azt teszik leplezetlenné, hogy a közjogi szerkezetben nincs kellő biztosíték arra, hogy a törvényeket ne lehessen alkotmányellenesen értelmezni, az értelmezést folyamatosan függővé tenni az ellenőrzés szerkezeti biztosítékaitól, és már in statu elejét venni, hogy rehabilitációk sorozatára kényszerüljünk. A „kisajátított” felelősség rendszerében kétségkívül benne van a lehetőség, hogy az utólagos önkritika bármikor alkalmazható módszerével éljünk, az ismétlődés azonban a hitelét is gyengíteni fogja. (1956 politika-lélektani ösz-
szetevői közül nálunk sem kiiktatható ez.) De ilyen szélsőségtől eltekintve is, többnyire alig kikerülhető módon építi bele a nemzet karakterébe, erkölcsébe, a társadalmi emlékezetbe a bizonytalanságot és következményeit. Ilyenek a politikai érdeklődés és érdekeltség eljellegtelenedése, a kispragmatizmussal álcázott elvtelenség, a lakályosított nihil – avagy éppen az indulatok felelőtlen kiélésére hajlamosít. Hiszen úgyis követheti a politikai „pardon”. Az önkritikára és rehabilitációra támaszkodó megoldás azonban bármennyire véglegesnek tekinti is saját új irányelveit, még a legkiegyensúlyozottabbnak látszó időszakban is csak helyesbítő és nem megelőző módszer marad. Továbbra is egyes személyek vagy csoportok felelősségén fog múlni minden. Vagyis lélektani tényezőkön. S ez a jövőt illetően kevéssé értékelhető biztosíték, beleértve az antiszemitizmus jövőjét is. Természetesen nincs államszerkezet, mely védve volna jog- és törvénysértések ellen; de példa van rá, hogy az intézkedésekkel egy időben is működni képes biztosítékok rendszere fejleszthető.
Tudomásul kell venni továbbá, hogy a háború utáni változás a lappangó antiszemitizmus hangsúlyait és érveit is hozzámódosította az új feltételekhez. (Ez teszi időszerűvé, hogy újra végiggondoljuk.) Mi, akik még kortársi emlékezettel rendelkezünk, a legidőszerűbb kiindulópontnak magát a fasizmust érezhetjük, ennek az örvényén keresztül lehet a legmélyebbre látni. A fasizmus alkati antiszemitizmusát megvilágító öszszefüggések hasonló hangsúllyal fel sem merülhettek korábban. A pusztítás és pusztulás hagyományos iszonyata mellett a fasizmus a történelemben eddig ismeretlen minőségű válságba is sodorta a világot, legközvetlenebbül a mi térségünk társadalmait. Olyan népirtás elősegítésében kényszerültek részt venni (egyedül Besszarábiában került sor önkéntes, németek részvétele és parancsa nélküli tömegmészárlásra), melynek indulati és ellenszenvhátterével kapcsolatban Freud használja először az „irracionális gyűlölet” kifejezést. Az antiszemitizmus a keresztény Európa megszületése óta politikai-társadalmi s egyben szellemtörténeti tényező. A fasizmusig vezető útját úgy jellemezhetnénk, hogy megnyilvánulásai, a váltakozó hevességű pogromok, jogfosztások lényegében és elsősorban indulati szervezettségűek maradtak, vállalva és nem kendőzve az irracionális hátteret. Ellentmondásnak látszik, mégis ez tette lehetővé, hogy hullámai – bár csak rövidebb-hosszabb ideig – bele is tudtak simulni az ún. normális társadalmi feszültségekbe. Az indulat fellángol, kifullad, ösztönzéseit időről időre felváltja a mindennapok közvetlen érdeke. Azaz mozgósítható energiáját nem az irracionalitást áltudományossággal (fajideológia) kendőző hidegvérűség, következetesség és logika vezérli – mint a német fasizmusét. Abban még a lehetőség sem volt meg, hogy az ember tiszteletének, a szeretet princípiumának jogi-társadalmi vonatkozásaival a belső tisztulás menetrendje szerint önmagát szembesítse. Mint ideologikum ezért nem hasonlítható össze mással. Ami embertelenségének politikai gyakorlatát illeti, abban már van tehetséges versenytárs.
A zsidókérdés alakulását tekintve döntő volt a történelmi egyház szerepe is. Főképp a nem szépíthető eszmei önellentmondás okából és csupán annyiban megérthető módon, hogy egy tiszta eszmény gyakorlati megalapozása is igényli a gyalázatot. Az Európában fellángoló máglyák nem kevésbé feleltek meg céljuknak, mint a gázkamrák – a máglyák azonban egy hosszan elnyúló korszak általános barbarizmusához tartoztak hozzá az istenhit történelmén belül. S ennek ugyanúgy megvolt a zsidó gyakorlata is – míg módjuk volt rá, volt adminisztratív keret, megvédhető és megtámadható ország, volt védekezésre alkalmas és megtámadásukat is kihívó fegyveres erejük. Olvassuk az Ószövetség-ben, hogy „a népet pedig, mely benne vala, kihozatá; és némelyet fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vetteté; némelyeket mészkemencén vitt által és cselekedék Dávid az Ammon fiának minden városával”.
Ehhez kapcsolódva szeretnénk már itt előre jelezni, hogy miben véljük az antiszemitizmus igazi háttérokait. Nem a faji másságban (ami erős karakterisztikum esetén sem „feltűnőbb”, mint az európai déli–északi típusok mássága) és nem kizárólag gazdasági-szociális tényezőkben, ami a legáltalánosabban elfogadott. Röviden: a judaizmus-kereszténység rokonságkomplexusát sejtjük a legmeghatározóbb elfojtott motivációnak: az egyidejű vonzás-taszítás antinómiáját. Ez a gondolat Freud óta, de már Freud előtt sem volt új; viszont csak meggyőző felismerések csábítanak, hogy újra felismerjük őket. Ezt szeretnénk a továbbiakban minél több oldalról, minél több vonatkozásban hiteles felismeréssé tenni. Ugyanis ma ez látszik a legkevésbé igazolhatónak. Véleményünk szerint azonban erre épült rá, pontosabban: ez erősített föl olyan önmagában véve természetes feszültségi tényezőket, melyek a népek bármelyike között megteremtődhetnek, és meg is teremtődtek. A zsidó-keresztény viszonyban lassú folyamat során leárnyékolódtak a háttérokok – miután a csoport- és társadalmi tudat is ismeri az eltolás mechanizmusát. Különösen, ha ez a folyamat a vallásosság gyengülésének folyamata is. Nyíltan árulkodó azonban, hogy az antiszemitizmus az eurázsiai történelemhez kötött. Próbáljuk párhuzamba állítani a zsidókérdést a „sárga veszedelemmel” vagy a „négerkérdéssel”, mindegyiket a maga földrajzi viszonylatában – attól függően, de attól függetlenül is, hogy ezeknél a szaporaságban rejlő kihívás, illetve a színhez, a biológiai mássághoz tapadó előítélet az, ami elsősorban motivál. Viszont egyik sem vált és nem is válhatott olyan különlegessé, mint a zsidókérdés. A misszióban – Eurázsia peremvidékeitől eltekintve –, ahol a kereszténység kialakulásának nincs együttélésben adott történelmi élmény- és emlékháttere, a zsidókérdés lényegét azelőtt sem lehetett és ma sem lehet könnyű akár csak megértetni is. Csupán az európai kultúra örököseinek számító társadalmakban maradhatott élő feszültség: egyrészt irracionális indulatokat ébren tartva, másrészt az emberi ökuméniát sürgető értelemben – aszerint, hogy ki mit kapcsol hozzá az ember méltóságához.
Tény, hogy azokban az európai társadalmakban, ahol a ius civile és criminale a fejlődés során valóban függetlenedni tudott a vonatkoztatás és megítélés irracionális elemeitől, s ennek az érvénye nem maradt bizonytalan (mint amilyennek a legvégzetesebben Németországban bizonyult) – ott egyéb más mellett a zsidókérdés is hamarább tudott viszonylag harmonizálódni. S ez politikai érettséget is jelent – az egyesekét és általában a politikáét. Ahol ez megvolt, ott még az olyan jogi és morális próbatételt is sikerrel lehetett kiállni, amilyenné a Dreyfus-ügy lett (1895). Jelentősége ma sem évült el, sőt. És éppen az antiszemitizmus tudatalattiba süllyedt okait teszi nagyon is ismerős komplexusokon keresztül világossá.
Próbáljunk egyelőre ezen a világi-politikai nyomon továbbhaladni.

(Két per anatómiája)
A Dreyfus-ügy igazi jelentőségét azon mérhetjük le, hogy a leghisztérikusabban érzékeny (s egyben irracionális) büszkeségi tartományt igyekezett tudatosan érinteni és tétté tenni: a nemzeti érzést és becsületet: a gloire-t. Másrészt azon, hogy a korabeli sajtó milyen végletekig ment el a lázításban, és milyen kegyetlen képzelettel javasolt módszereket a zsidóság megbüntetésére. S ennek ellenére. A reakció kísérlete nemcsak megbukott, de a francia demokrácia számára meghatározó módon tudott katartikussá is válni. A politikai érettség fokát jelenti, ha az embertelenség számonkérhetetlen formáit is valamennyire szabályozni tudja, nemcsak azt, ami törvénybe ütközik. Ez esetben azt, hogy az antiszemitizmus legrosszabb esetben azok közé a faji előítéletek és ellenszenvek, tartózkodó vagy bizalmatlan magatartásformák közé sorolódjon be, melyeket egy vegyes összetételű társadalom bárhol és bármikor kitermelhet. A fejlett francia demokratizmus maga is elkönyvelhet e téren rövidzárlatot. Tudjuk, hogy a náci zsidótlanítási program szabotálásában, társadalmi visszhangjában mennyire ellentmondásos volt, nem úgy, mint néhány szintén leigázott, szintén fejlett demokratizmussal rendelkező kis nép, a dán, a holland, a norvég – jóllehet a külföldre szöktetés, bújtatás stb. megszervezésére a földrajzi adottságai sem voltak rosszabbak, mint azokéi. Nem is említve a közép-kelet-európai államok földrajzi hendikepjét, melynek áthidalását a magas lélekszám is kilátástalanná tette. A dolog lényege mégis az, hogy náluk a hagyományos demokratikus reflexek akadoztak, nálunk maga a megalapozott hagyomány hiányzott. S ez, ha nem lehetett is vigasztaló különbség az adott esetben, mégsem homályosítja el a nyugati fejlődés jelentőségét. Az még a rövidzárlatok veszélyével együtt is biztatóbb biztosíték a rövidzárlatok ellen, mint az abszolutizmusok és feudalizmusok nyíltabb vagy burkoltabb formái, melyeket a mi térségünk hordott ki hol demokratikus, hol kevésbé demokratikus mezben – beleértve Németországot. A francia társadalom úgy tudott azonosulni a perével, hogy nem csupán jogi, hanem szimbolikus követelménnyé is tette az értelmi szerzők, a vád kitalálóinak megbüntetését.
Vajon annyira kivételes mozzanat volna ez? Akad kivétel. Világossá teszi a Dreyfus-per lényegét is, ha a mi tizenkét évvel korábbi tiszaeszlári vérvádügyünkkel állítjuk párhuzamba. Bizonyos társadalmi és politikai erők nálunk is irracionális sérelemmé igyekeztek manipulálni egy mindennapos tragédiát: a magyar faj ellen elkövetett bűncselekménnyé. Az is rokonítja a két esetet, hogy mint a franciáknál Zola és köre, nálunk is csupán egy kisebbség, Eötvös Károly és a köréje csoportosulók vállalkoztak rá, hogy szembeszálljanak a tétlen kivárást és ráhagyatkozást választó társadalmi többséggel. Ugyanis két erősen eltérő fejlettségű társadalom éppen a zsidókérdésben engedte meg magának ugyanazt: ti. hogy már-már médiuma legyen az úgyis erősödő antiszemitizmus politikai ideológiává szerveződésének – a konstrukciós perek rituáléja szerint. Erről pedig már az inkvizíció óta lehetett tudni, hogy sosem az irracionális ösztönzések alkalmi törvénytelensége csak, hanem alapvetéssel rendelkezik – már „van benne rendszer” is. Így nem volt lebecsülendő a példaadásban rejlő veszély sem. Ugyanakkor tény, hogy a zsidóság elleni lázítás és izgatás hangja s keretei nálunk meg sem közelítették a franciaországit. A mi jobboldali sajtónk még demagóg hazugságai mellett sem képzelgett a Dunán elúsztatott meggyilkolt zsidók ezreiről – aminek a szajnabeli párjára a francia sajtó később valóban vállalkozik. Persze a két per kijátszható vonatkozásai nem összehasonlíthatók. Dreyfus „árulását” éppen politikai szempontból lehetett felépíteni, hogy a legsötétebb indulatokat mozgósítsa. Nálunk a reakciónak még ürügyként sem állt rendelkezésére több, mint egy minden politikumot nélkülöző tragédia. Ezt kellett volna az irracionális sérelemtudat felszításával olyan területre átsiklatni, ahol a vádak és szavak már politikai hangsúllyal is értelmezhetők. Az ilyen játszmákba azonban mindig beleépül az igazságos végzet is, a kilógó pata. Eötvös ugyanúgy győzött, mint Zola; azaz mégsem győzhetett ugyanúgy. Említettük, hogy az ügyet kísérő lárma nálunk viszonylag visszafogottabb maradt. Van ok arra gondolni, hogy ebben tanulságos kétértelműség lappang. Történetesen: hogy a dicséretes különbség nem kis részben a demokratikusságban való járatlanság kétes gyümölcse is. – Ha megpróbáljuk kívülről szemlélni politikánk visszatérő mechanizmusait, élesebb fény vetül a groteszk-ellentmondásos rímelésre reakció és demokratikusság között. Úgy tűnik, hogy külső hatalmi biztatás, támogatás, sugalmazás vagy a „példaképhez” való felzárkózás kényszere nélkül (amire az 1883-as reakció valóban nem támaszkodhatott még, s amit majd csak a fasizmus biztosít maradéktalanul) – nálunk mintha még a reakció frontja is kevésbé leleplezően merné megfogalmazni legigazibb céljait. Tudniillik olyan egymást követő politikai rendszerekben, melyekben a demokratikus erők is fölös gyávasággal mondanak le róla, hogy – nem is mindig, de általában – a reálpolitikaként melegen tartott öncenzúrázásból kiemeljék magukat. Erre mintha csak forradalmi pillanatokban volnánk képesek. Mindennapos gyakorlattá tenni nem merjük. Ha ebből csak annyi volna igaz, amennyi a helyzeti adottságok számlájára írható, nyugodtabb lehetne a lelkiismeretünk.
A gondolat persze örvényes. Nemcsak arra utal, hogy reakció és demokratikusság számára egyformán érvényes a „holdvilágon nem sül cipó!” tétel – amibe kellő hamisítással a kettő közé tett abszurd egyenlőségjel is belemagyarázható –, de következik belőle az is, hogy ez a rímelés szükségszerű. Ha pedig a reakció és demokratikusság között tartósan kétértelmű az egyensúly, a veszély is növekszik, hogy adott esetben a diktatúra, a fasizmus, a terror irányába történik átcsapás. A német fasizmus végletességét az is előkészítette, hogy a demokratizmus náluk sem érte el soha a társadalmi őszinteség alapját. Igazában náluk sem lehetett korszerűen tisztázni a szabadság és egyenlőség feltételeit – semlegesítve az irracionális álevidenciákat. Különösen érvényes ez a német történelem „birodalmi” korszakaira – bár szublimált-kiegyensúlyozott formában a weimari korszakról is árulkodik, hogy – meghaladásra ítélt nemzeti-faji kérdések elfojtásának az idillje. S Hitler épp erre támaszkodhatott. Társadalmuk Versailles után – mely Trianonhoz hasonlóan nélkülözte a politikai előrelátás szinte minden elemét – még fokozottabban lett kiszolgáltatottja a demokratikus előzmények hiányának. Még kevésbé tudta megítélni, hogy a létezési imperializmus sosem kíméletes történelmi realizmusa mikor csap át egyetemes embertelenségbe – bukásba.
A torzulás – más összetevőkkel – nálunk is a helyzeti adottságból adódott (részben). S ennek már 1883-ban is nagy múltja volt. Ha csak a mérhetetlenül kisebb önerőt vagy a sokáig durvább, majd 1867-től dualizmussá csiszolt álfüggetlenséget vesszük: ez a kettő is elég, hogy jót-rosszat, demokratizmust-reakciót egyformán alkalmazkodásra kényszerítsen, ha hatni akart. Vagy ha még korábbra nyúlunk vissza, és a mi jakobinusaink két kátéjára gondolunk, melyek közül az egyik úgy szókimondó és radikális, ahogy egy forradalom gondolati katekizmusától elvárható – a másik viszont a középutasság megszelídített programja: szimbolikusnak is elkönyvelhetjük ezt mint jelenséget és kényszerűséget. 1848 győzelmes tragédiája mellett a „virágzó fa” férges gyümölcsének a meséjét is észben kell tartani. Bárhogy méricskéljük is helyzeti adottságaink erejét, kétértelmű tényről van szó. És ezt még kétértelműbbé tehetjük, ha nem tudatosítjuk. Legalább a tudat ne cenzúrázza magát, ha már a körülményekkel nem bírunk.
De nézzük, mi történt Párizsban, mi Pesten. A minden lehető vélemény kimondását igénylő és vállaló francia társadalmi megegyezés 1895-ben a kockázatig feszített szabadság veszélylégkörében tette az igazságot tétté. S hogy még így is győzött, a győzelem súlya és kihatása lett távlatosabb. Természetesen kényes feladat felismerni, hogy hol húzódik a határ, ahol a jogtalanság és törvénysértés, az embertelenség programjai már nem igényelhetik, hogy a szabadság veszélylégkörében sáncot építsenek maguknak. De ha azt gondoljuk, hogy a demokrácia lényegében nem más, mint ennek folyamatos és biztos felismerése – annál becsülendőbb, hogy Párizsban e határ közelében született olyan végeredmény, amilyen született. Az ő perük a nagy forradalom eszméinek polgári-demokratikus újramegerősítésévé tudott válni. A miénk – Eötvös hősies, majdnem magányos erőfeszítése ellenére – nem lehetett olyan figyelmeztető katalizátorrá, amilyenné lennie kellett volna. Örülnünk kell, és az igazság-népszerűsítés kevés fegyverténye közé sorolhatjuk, hogy Krúdy a maga varázslatos hangján, hangoltsága (ha ott van ilyen egyáltalán) feltűnően különbözni fog az antiszemitizmus sajátos jegyeitől. Noha a megkülönböztetés külső formái esetleg azonosak is. Különösen a színesekkel szembeni ellenérzés árulkodó. Ezt döntően az egzotikus-biológiai másság motiválja, és csak másodsorban a lelkialkat, észjárás, lelkivilág stb. mássága. Vagy épp ellenkezőleg: döntően ezek segítik elő a vonzalmat, egymást elfogadást. S teljességgel nélkülöznek minden olyasmit, ami a mélyantiszemitizmus jegyeihez hasonlítana. Hogy ez utóbbiak között a faji-biológiai másság mint ellenszenvalap mégis szóba kerül (torzított képi ábrázolásuk sablonja szerint), inkább arra bizonyíték, hogy nem azt jelenti, amire vonatkozni látszik: „feltűnőbb” különbségekkel is szolgál az emberkert. A lelkialkat, észjárás, lelkivilág stb. „másságának” hangsúlyozása pedig éppen valami mélyen közösnek a valóságát igyekszik tudatos-tudatlanul kétségbe vonni. S éppen az ebbe fojtott elintézetlenség az antiszemitizmus alaptelevénye.
A maradás-elvándorlás zsidó képlete ezzel szemben szükségszerűen más. Ha az Izrael előtti kettős érzésből indulunk ki, akkor elvileg – és a mindennapunk lélektana szerint is – úgy duplázódik meg ez a kettős érzés egy választott új hazában, hogy az emlék-visszakapcsolás (akár vágyódás színezi, akár nem) eleve kétségbevonhatót köt össze kétségbevonhatóval. Tudniillik gazdasági-kulturális okokból az elvándorlás és emigráció főképp olyan területeket választott (és választ ma is), ahová az európai hangoltságú antiszemitizmus lehetősége továbbra is követi. (Csupán lábjegyzetként: a cionizmus-diaszpóra kérdésével kapcsolatban a nemzetközi publicisztika például olyan lehetőséget is számításba vesz, hogy „hacsak nem történik váratlan katasztrófa az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában”. – François Furet tollából, Le Nouvel Observateur, 1982. február 27.) Másfelől: az említett duplázódás egymásra rétegeződve ismétlődik meg minden újabb választással – önmaga lélektani ismétlésével. Van tehát új helyzet, de az eddigi valóságos külső helyzetet nem változtatta meg. Vagy csak kevesek számára. (Az említett cikk írja, hogy Izrael már csak a saját születési arányszáma szerint fejlődik, a be- és kivándorlás mérlege negatívra fordult.) A változás Izraelen kívül a történelmi létérzékelés általános hangsúlyait érinti – vagy érintheti. S a mérleg nyelve az antiszemitizmus. A diaszpóralét nem felszámolható, ahogy a cionizmus nagyszabású hittel megálmodta, sem olyan démoni módon, ahogy a német fasizmus megtervezte. Amíg időszerűsége lesz a nemzeti létnek, addig ennek a nem kisajátítható heterogén egysége az a közeg, melyben a megoldás elképzelhető. Hacsak nem olyan időponthoz kötjük, mint ami Marx érveléséből értelemszerűen következik: az állam elhalásához. Ez fölöttébb teoretikus vigasz, számosan nem fogják megérni. Olyan arénát kell teremteni a kezdéshez, ahol a közelebbi eredmények minősíthetnek. Tény, hogy ahol eredmény mutatkozik, ott valamilyen szinten megvalósult politikai demokratizmus van. Bár – és ezt fontos kiemelni – önmagában ez sem varázsszer. Csupán a legközelebbi lépcsőfok a lelki demokratizmus felé.
Mindennek makacs végiggondolása erős ellenkezést válthat ki azokból, akik bénító értetlenséggel élik meg, ami zsidóságuk miatt érte vagy érheti őket. Noha arra sem képesek, hogy valóban kettős érzésük legyen, s ezt úgy hordozzák, mint a magyar-, német-, francia- stb. tudatuk állandó kiegészítését. Eddig sem akartuk, a továbbiakban sem akarjuk „rávenni” őket bármilyen kettős érzésre. Ez több volna, mint bűn. A lelki folyamatoknak megvan a maguk személyes öntörvénye, személyes ön- és sorsvállaló nehézkedése, melynél semmilyen elemzés igazsága, logikája nem nyújthat többet, sem igazabbat. Különösen, ha fájdalmas abszurdot próbál legyőzni. Ez azonban nem kerülhet ellentétbe azzal, hogy a jelenség gyökereit ne ott keressük, ahol vannak. Olyasmit is el kell mozdítani ilyenkor, ami – ilyen vagy olyan áron – megtalálta már a maga helyét. Pontosan azért, hogy ne veszélyeztessen a leárnyékoltság, a kompenzálás valamilyen csökevénye. Hogy valóban emancipált legyen az a „másság”, amely csak hazugsággal megtagadható.

(Folytatása következik.)