Kovács István

AZ ÉGŐ SEMMI

Azt, hogy a petróleumlámpa-burából
rá lehet gyújtani,
varázslatként éltem meg.
Láthatatlanul égett a semmi.
Égett és égetett,
mert a kanócon halfarokszerűen
trónoló lángot
képtelenség volt
a lámpaüveg pereméig csavarni.
Ha túlságosan megnyúlt a láng,
elpattant a gnóm lopótök alakú üveg.
Ötéves lehettem.
Láttam egy fényképet,
apámról az egyetlent.
Szája szegletéből
cigaretta lógott ki,
de nem égett.
Színész volt –
mondták róla.
Ültem az asztalnál.
Néztem a lámpa
rézveretestül megtekeredett talpát,
s fölötte
a hagymamód hasas
porcelán tartályocskát,
amelyet sárga virágkoszorú övezett.
A virágok alatt domború lányok álltak kört,
kéz a kézben…
Valaki
cigarettával a szájában
fölém hajolt,
majd a lámpaüveg felé dőlt.
Derékon ragadta a lányokat,
és megemelte őket.
A cigarettavég
a lámpabura peremén,
a dohányos ember könyöke pedig
a fejem búbján
fészkelődött.