Katherine Mansfield

NÁSZÚT

Mesterházi Mónika fordításai

És amikor kiléptek a kelmeüzletből, a saját kocsisuk várt rájuk a „saját” konflisukban egy platánfa alatt. Milyen szerencse! Vagy nem szerencse? Fanny megszorította a férje karját. Amióta csak… külföldre jöttek, folyton ilyesmik történnek velük. Vagy George szerint nem? De George a járda szélére állt, felemelte a sétapálcáját, és hangosan „Hellózni” kezdett. Fannyt néha kicsit zavarta, ahogy George a konflisokat leinti, de a kocsisok szemmel láthatólag nem bánták, úgyhogy valószínűleg így volt rendjén. A kövér, szívélyes, mosolygós emberek valahova begyűrték az újságot, amit épp olvastak, lehúzták a lóról a takarót, és várták a rendelést.
– Na most – kezdte George, miközben felsegítette Fannyt a kocsira. – Szerintem menjünk oda teázni, ahol a homárok nőnek. Akarod?
– Borzasztóan – felelte lelkesen Fanny, és hátradőlve azon tűnődött, mitől lesznek a dolgok olyan csodálatosak, ahogy George megfogalmazza őket.
– Helyes, bien. – George Fanny mellé ült. – Alé! – kiáltotta vidáman, és már mentek is.
Már mentek is, könnyedén végiggördültek a platánfák zöld-arany árnyékában, a citrom- és friss kávé illatú kicsi utcák során, a szökőkutas téren át, ahol az asszonyok feltartott kannával a kezükben elhallgattak és utánuk néztek, és túl azon a sarkon is, ahol a kávéház van, meg a rózsaszín-fehér napernyők, a zöld asztalok és a kék szódásüvegek, míg egészen ki nem értek a tengerpartra. A végtelen tenger felől könnyű, meleg szellő fújt. Meglegyintette George-ot és Fannyt, és ott lebegett körülöttük, ahogy a csillogó vizet nézték. George azt mondta: – Pazar, nem? – És Fanny álmodozva jegyezte meg, mint naponta legalább hússzor, amióta… külföldre jöttek: – Hát nem hihetetlen, hogy itt vagyunk teljesen magunkban, mindenkitől távol, és senki nem mondja, hogy menjünk haza, senki… nem parancsolgat, csak mi magunk?
George már rég nem vágta rá ilyenkor: – De milyen hihetetlen! – Ehelyett egyszerűen megcsókolta. De most megfogta Fanny kezét, begyűrte a nadrágja zsebébe, megszorította az ujját, és azt mondta: – Gyerekkoromban egy kis fehéregeret tartottam a zsebemben.
– Igazán? – kérdezte Fanny, mert rettenetesen izgatta minden, amit George csinált. – Nagyon szeretted a fehéregereket?
– Eléggé – felelte George különösebb meggyőződés nélkül. A fürdő lépcsőin túl valami fel-le bukdácsolt a vízben, azt figyelte. Egyszerre majd’ felugrott ültéből. – Fanny! – kiáltotta. – Az a pasas ott fürdik. Látod? Nem is tudtam, hogy már elkezdték. Egész idő alatt úgy hiányzott. – A lepirult arcot és a lepirult kart bámulta, mintha nem tudná levenni róla a szemét. – Az egyszer biztos – dörmögte –, hogy holnap reggel hat ökörrel sem tartanak vissza.
Fannynek elszorult a szíve. Évek óta hallani a Földközi-tenger veszedelméről. Valóságos életveszély. A gyönyörű, alattomos Földközi-tenger. Ott nyújtózott előttük, fehér, selymes mancsaival a kövekhez ért, aztán visszahúzta őket… De Fanny már régen eldöntötte, jóval a házassága előtt, hogy soha nem lesz belőle olyan asszony, aki beleszól a férje örömeibe, úgyhogy csak annyit jegyzett meg könnyedén: – Ugye az embernek nagyon észnél kell lennie az áramlatokkal?
– Nem tudom – felelte George. – Az emberek annyi baromságot összehordanak, hogy milyen veszélyes.
De most a part felőli oldalon egy magas fal mellett haladtak el, virágzó napraforgók szegélyezték, és Fanny felemelte pisze orrát. – George – lehelte. – Ez az illat! Milyen felséges…
– Micsoda remek villa – mondta George. – Nézd, ott látszik a pálmafák közt.
– De nem túl nagy? – kérdezte Fanny, aki valamilyen oknál fogva nem tudott másként tekinteni egy villára, csak mint a George-dzsal közös lehetséges lakhelyek egyikére.
– Hát egy regiment ember kéne, ha az ember huzamosabban ott akarna lakni – felelte George. – Amúgy elképesztő. Mondom, pazar. Kíváncsi volnék, ki a tulaj. – Azzal megbökdöste a kocsis hátát.
A léha, mosolygós kocsisnak fogalma sem volt, ezért a hasonló alkalmakhoz hűen azt felelte, hogy a ház egy gazdag spanyol családé.
– Tele van spanyolokkal ez a part – jegyezte meg George, ahogy újra hanyatt dőlt, aztán hallgattak, míg az egyik kanyarban fel nem tűnt a nagy, csontfehér szálló és étterem. Előtte kis terasz emelkedett a tenger fölé, amelyre esernyőpálmákat ültettek, asztalokat terítettek, és Fanny és George közeledtére tódultak a pincérek a teraszról, a szállóból, hogy fogadják, hogy köszöntsék őket, hogy a menekülés minden útját elzárják.
– Kint parancsolják?
De még mennyire hogy kint. Egy kifényesített főpincér, aki csodálatosan emlékeztetett egy frakkot viselő halra, odaevezett hozzájuk.
– Erre, kérem. Erre. Van egy szép kis asztalom – tátogta. – Épp önöknek, uram, itt a sarokban. Erre.
George, aki rettentő unottnak látszott és Fanny, aki úgy tett, mintha éveket töltött volna az életéből azzal, hogy idegenek között lavírozik, követte a pincért.
– Tessék, kérem. Itt nagyon szép lesz – udvarolt a főpincér, és elvette a vázát az asztalról, majd úgy tette vissza, mintha friss virágcsokrot varázsolna oda a semmiből. De George azért sem ült le azonnal. Keresztüllátott ezeken a fickókon: rajta aztán nem fognak ki. Ezek mindig készen állnak, hogy lerohanják az embert. Úgyhogy megállt zsebre tett kézzel, és nagyon nyugodt hangon odaszólt Fannynek: – Neked ez megfelel? Vagy inkább ülnél másutt? Mit szólsz ahhoz az asztalhoz? – És a túlsó oldal felé bökött a fejével.
Mennyit jelent, ha valaki ért a világ dolgaihoz! Fanny szörnyen rajongott George-ért, de most semmi mást nem akart, csak leülni és úgy tenni, mint mindenki más.
– Nn… nekem ez megfelel – mondta.
– Helyes – mondta gyorsan George, és majdnem előbb ült le, mint Fanny, aztán sietve közölte: – Két csokoládés piskótát és teát két személyre.
– Igen, uram – mondta a főpincér, és a szája kinyílt és becsukódott, mintha készen állna egy újabb merülésre. – Nem parancsolnak pirítóst? Nagyon jó pirítósunk van.
– Nem – zárta le George. – Te sem kérsz pirítóst, ugye, Fanny?
– Nem, George, köszönöm – felelte Fanny, és imádkozott, hogy menjen már a pincér.
– Vagy a hölgy szeretné megnézni az akváriumban a homárokat, míg a tea elkészül? – A főpincér fintorgott, csücsörített, és a frakkját úgy himbálta, mintha uszony volna.
George arca kővé vált. – Nem – mondta újra, Fanny pedig az asztal fölé hajolt, és a kesztyűjét kezdte gombolni. Mire fölnézett, a férfi már nem volt ott. George levette a kalapját, egy székre dobta, és lesimította a haját.
– Végre elment ez a fickó – mondta. – Ezek a külföldi figurák halálosan untatnak. Csak úgy szabadul meg tőlük az ember, ha befogja a száját, láttad, így is tettem. Hála istennek! – sóhajtotta végül, de olyan szenvedélyesen, hogy ha nem lett volna nevetséges ilyesmit feltételezni, Fanny azt hitte volna, hogy George is éppannyira fél a főpincértől, mint ő maga. Így azonban inkább a szerelem öntötte el. George keze az asztalon feküdt: barna, széles tenyér, Fanny jól ismerte. Bárcsak megfoghatná és jól megszoríthatná. Legnagyobb meglepetésére George épp ezt tette. Áthajolt az asztalon, rátette a kezét Fannyére, és anélkül, hogy ránézett volna, azt mondta: – Fanny, drága Fanny.
– Jaj, George! – És épp ebben a mennyei percben felhangzott, hogy pling-pling-túdi-dúdi és hozzá valami nyekergés. Zenélni fognak, gondolta Fanny, de most a zene sem számított. Semmi sem számított, csak a szerelem. Tompán mosolyogva belebámult a tompán mosolygó szempárba, és ez olyan gyönyörűséges volt, hogy legszívesebben azt mondta volna George-nak: – Maradjunk itt, ahol vagyunk, ennél a kis asztalnál. Ez itt tökéletes, a tenger is tökéletes. Maradjunk itt. – Ehelyett komoly fény gyulladt a szemében.
– Drágám – mondta. – Szeretnék tőled valami rettentő fontosat kérdezni. Ígérd meg, hogy válaszolsz. Ígérd meg.
– Megígérem – felelte George, de túlzottan ünnepélyes volt Fanny komolyságához.
– Figyelj. – Fanny egy pillanatra elhallgatott, lefelé nézett, aztán újra föl. – Úgy érzed-e – kérdezte halkan –, hogy most már igazán ismersz? De igazán-igazán?
Ez már sok volt George-nak. Ismeri-e az ő Fannyjét? Szélesen, kölykösen elvigyorodott. – Az az érzésem, hogy nagyon is – mondta nyomatékosan. – Miért, mi a helyzet?
Fanny úgy érezte, még mindig nem érti. Gyorsan folytatta: – Arra gondolok, hogy az emberek, még ha szeretik is egymást, gyakran mintha nem… nem… nehéz megmondani… mintha nem ismernék egymást tökéletesen. Mintha nem is akarnák. És szerintem ez szörnyű. A világ legfontosabb kérdéseiben félreértik egymást. – Fanny elrémült. – George, ugye velünk ez nem történhet meg? Ugye sohasem.
– Soha – nevetett George, és már majdnem megmondta neki, mennyire szereti azt a pisze orrát, mikor a pincér kihozta a teát, és rákezdett a zenekar. Egy fuvola, egy gitár és egy hegedű volt, és olyan vidáman játszottak, hogy Fanny úgy érezte, ha nem vigyáz, a végén még a csésze és a tálka is kis szárnyakat növeszt, és elrepül. George három csokoládés piskótát nyelt el, Fanny kettőt. A furcsa ízű tea – „homár a kannában”, harsogta túl George a zenekart – mégiscsak jó volt, és mire a tálcát is félretolták, és
George rágyújtott, Fanny is összeszedte a bátorságát, és nézegetni kezdte az embereket. De leginkább a zenekar nyűgözte le, amely egy sötét fa alatt csoportosult. A gitárját simogató kövér ember olyan volt, mint egy festményen. A sötét bőrű fuvolás úgy emelgette a szemöldökét, mintha meglepné a hangszerből áradó zene. A hegedűs homályban maradt.
A zene ugyanolyan hirtelen hallgatott el, ahogyan elkezdődött. Fanny akkor látta meg, hogy a zenészek mögött egy fehér hajú, magas öregember áll. Fura, hogy eddig nem vette észre. A férfi magas, kifényesedett gallért viselt, a varrása mentén kizöldült kabátot és gyalázatosan kitaposott, gombos cipőt. Ez is valami főpincér? Nem tűnik főpincérnek, mégis úgy áll ott, és úgy néz el az asztalok fölött, mintha valami egész másra gondolna, ami idegen ettől az egésztől. De ki lehet?
Ebben a pillanatban, Fanny figyelő szeme láttára az öregember az ujja begyével megérintette a gallérja csúcsát, halkan köhintett, és félig a zenekar felé fordult. A zenészek újra játszani kezdtek. Valami féktelen, nyugtalan, tűzzel teli, szenvedélyes dallam perdült a levegőbe, és perdült ehhez a halk alakhoz, aki összekulcsolta a kezét, és ugyanazzal a távoli tekintettel énekelni kezdett.
– Úristen! – mondta George. De mindenki ugyanígy megdöbbent. Még a fagylaltot kanalazó gyerekek is odanéztek, kanaluk megállt a levegőben…Nem hallatszott más, csak egy vékony, fakó hang, egy hang emléke, amely spanyolul énekelt valamit. Megtántorodott, visszanyerte egyensúlyát, felért a magas hangokig, lehullott, és mintha könyörgött, esedezett, rimánkodott volna, aztán megváltozott a dallam, a hang megbékélt, beletörődött, tudta, hogy visszautasították.
Már a vége közelgett, mikor egy kisgyerekből kitört a vinnyogó kacagás, de mindenki más is mosolygott – csak Fanny és George nem. Hát az élet ilyen is? – gondolta Fanny. – Vannak ilyen emberek is. Van szenvedés. És a tüneményes tengerre nézett, ahogy a földet nyalogatja, mintha szeretné, és az égre, amely az alkony előtti fényességével ragyogott. Joguk van ilyen boldognak lenni George-dzsal? Nem kegyetlenség? Ezek szerint az életben van valami más is, ha egyszer ilyen dolgok is megtörténhetnek. De mi? Fanny George felé fordult.
De George máshogyan érezte. A szerencsétlen öregfiú hangja a maga módján mulatságos volt, de istenem, mennyire megértette belőle az ember, milyen fantasztikus ennek az egésznek az elején tartani, ahol ő meg Fanny tart! George is a fényes, lélegző vizet bámulta, és a szája kinyílt, mintha inni akarna belőle. Milyen szép is! Semmitől nem érzi magát olyan jó bőrben az ember, mint a tengertől. És itt ül Fanny, az ő Fannyje, idehajol, és olyan lágyan lélegzik.
– Fanny! – szólt George.
Ahogy Fanny odafordult hozzá, attól a lágy, tűnődő tekintettől George úgy érezte, egy szavába kerül, és átugrik az asztalon, hogy a karjában vigye el innen.
– Szerintem – mondta gyorsan – induljunk, jó? Menjünk vissza a szállóba. Gyere. Gyere, Fanny drága. Menjünk most már.
A zenekar játszani kezdett. – Úristen! – George szinte felnyögött. – Menjünk, míg ez az öreg pojáca újra rikoltozni nem kezd.
Egy pillanat múlva már ott sem voltak.