Fogarassy Miklós

PONTOS TÖRTÉNETEK – eredeti változatok

Polcz Alaine: Leányregény
Jelenkor, Pécs, 2000. 144 oldal, 1200 Ft

Polcz Alaine: Karácsonyi utazás (Halál és cserepek)
Jelenkor, Pécs, 2002. 126 oldal, 1200 Ft

Polcz Alaine a Karácsonyi utazás előszavában írja meg, hogy ez az (önéletrajzi) műve miként kapcsolódik férje, Mészöly Miklós Pontos történetek, útközben című könyvéhez (ami a Magvetőnél, 1970-ben jelent meg először; a teljes alkotást a Szépirodalminál 1977-ben kiadott, két fejezettel bővített kiadás tartalmazza). Azért is fontos ez az alig másfél oldalas előszó, mert Mészöly különleges opusának eredetéről tudunk meg itt fontos dolgokat. Az írónő két újabb epikai alkotásának megközelítéséhez így természetes módon adódik, hogy eme MM-kötet rövid rekapitulációja legyen a sarokkövünk.*
Ezzel a kisregény terjedelmű prózakötettel az irodalomkritika viszonylag keveset foglalkozott (ha a hatvanas, hetvenes években írott Az atléta halála, a Saulus, a Film fogadtatásával vetjük össze). Pedig irodalomesztétikai, prózapoétikai szemszögből is felettébb merész és eredeti mű ez; bizonyos tekintetben a kétségtelenül legradikálisabbnak tekinthető remeklés, a Film rokona. Míg ez utóbbi azt az írói fikciót viszi végig, hogy a „kamera”, a „forgatás” kegyetlenül rideg „objektívje” rögzíti a történéseket, a Pontos történetek-ben a főszereplő-narrátor anonim eleven asszonyhangja, beszéde szól az olvasóhoz egyfajta rezzenetlenséggel. Ez a „hang”, mint valami lágy és egyúttal biztos, domináns textúra tartalmassá is válik, tartós selyemanyagként borítva be az epikai anyagot, az erdélyi és honi utazások történeteit. Ez alaptónus, mely mentalitás is egyben, és a művet nagyfokú és egyenletes tárgyilagossággal, ugyanakkor érzékletes képszerűséggel, a beszéd és metakommunikáció megfigyelésének, rögzítésének meleg empátiájával határozza meg.
A Karácsonyi utazás előszavában az írónő a majdani Mészöly-filológia számára is pontosan körvonalazza e Mészöly-mű szövegének eredetét. Az író felesége, aki a kötet dedikációjában úgy szerepel, mint „A.”, „aki megőrizte ezeket a történeteket”, az író ösztökélésére magnetofonba mondta utazási élményeit, gondolatait; Mészöly ezt követően a legépelt szöveganyaggal dolgozott.
Az író korabeli esszéi, jegyzetei is tanúsítják, hogy ebben az időszakban (a hatvanas, hetvenes évek fordulóján) a film, prominensen a „cinéma vérité”, Warhol „permanens kamerája” és az ezzel összefüggő esztétikai, filozófiai kérdések különösen foglalkoztatták – talán ez is inspirálhatta a Pontos történetek-et. Előzményének tekinthető az is, hogy az Atléta női narrátorának, hősnőjének, Hédinek az elbeszélő hangját is pár éve dolgozta ki Mészöly (az erdélyi színtér, igaz, más struktúrában, ott is megjelenik). Formálási szempontból – a szerzői intenció szerint – a kötet a Dürertől való mottó jegyében született, mely szerint „Olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig”. A cím első szava nyer így sajátos értelmet, hiszen a „pontos” jelző a reneszánsz festő maximájának „pont” fogalmára és vele e próza természetes, elasztikus realizmusára mutat, melyben a mikrotörténések „pontjai” átmenetek, epikai átvezetések nélkül kapcsolódhatnak össze. Szinte semmi stilizációt és minimális szerkesztettséget érzékelünk. Mivel az elbeszélő eredeti (gépiratos) szövege nem maradt fenn, Mészöly írói munkáját – a szerzői koncepción túlmenően – elsősorban a tömörítésben lehet sejteni, csak bizonyos leíró részeknél érzékel az olvasó „saját” Mészöly-szövegeket; ezekből is keveset, igaz, itt-ott előtűnnek ezek a „kristályos”, élesen metszett, képszerű, rövid mondatok, melyeknek jellegét más műveiből ismerjük. (Ez azonban elég ahhoz, hogy a szerző szinte láthatatlan kézjegye észlelhető legyen.) Megjegyzendő, hogy a XX. századi magyar epikában kevés az ilyen „természetes”, önéletrajzi, elevenül mesélő, dokumentatívnak is nevezhető próza; távoli rokonaként Móricz A boldog ember-e, illetőleg Csalog Zsolt ezekben az években jelentkező „szocioprózája” jut a recenzens eszébe.
Még egy, a mű esztétikai jellegét és értelmét befolyásoló, színező sajátossága van e Mészöly-kötetnek, amit – Polcz Alaine két saját munkájáról bevezető jelleggel szólva – meg kell említeni. A korabeli olvasó bizonyára még inkább érzékelhette, hogy e műnek volt – abban az időben igen ritka – politikai „understatement”-je. Írói céljainak érintőleges hozadékaként sok hír is van benne a hatvanas, hetvenes évek erdélyi, romániai valóságáról. Aminek hitelességét a narrátor „beavatottsága” és egyben külső, látogatói szemszöge egyaránt elmélyíteni volt képes. Vagyis közvetlen, spontán szociográfiaként is olvashatók a sorai. Gyermek- és fiatalkorában Polcz Alaine ugyanis Kolozsvárott élt (a nyarakat sokszor töltötte a vízaknai rokonoknál, de gyerekként Bukarestben is lakott), és családi, baráti kapcsolatok, látogatások révén mindvégig eleven kapcsolatban maradt az otthoni emberi világgal, magyar és román kétnyelvűségét is megőrizve. Történetei – a korabeli nyilvános (politikai) sztereotípiák éles kontrasztjaként – megdöbbentő, hiteles és eleven képet adnak az „odaát” folyó életről, a romániai kisemberek, úton levők, munkások, vidékiek – fiatalok és öregek – roppant nehéz létviszonyairól (nemzetiségtől függetlenül).
Az előszóból tudjuk, hogy Polcz Alaine a Karácsonyi utazás eredeti magnófelvételét, lejegyzését is férje számára készítette, s az író tervezhette is, hogy újabb művé dolgozza: a dossziéra ráírta a tervezett címet, az itteni alcímet (Halál és cserepek), és formálási jelzéseket tett a kéziratoldalak margójára. Így maradt fenn hagyatékában.

Megjelenésének évét tekintve a Leányregény a korábbi, mégis a Karácsonyi utazás című kötettel kezdjük, hiszen tartalmilag ez fűződik a Mészöly-könyv „megőrzött történetei”-hez. Pontosabban: annak vízaknai, kolozsvári részeihez és a később készült kiegészítő kettős fejezethez (Három év múlva [Templom; Öregek, halottak]). Az előbbiek Polcz Alaine az 1960-as évek második felében, az utóbbiak pedig pár esztendővel később tett rokonlátogató útjainak emlékanyagára épülnek; saját műve pedig egy 1977 végén tett utazás alig pár napos eseményeiről szól. Alaptörténete, mely hat fejezetbe rendeződik, voltaképpen roppant egyszerű (és az előzmények ismerete nélkül is világos egész). Karácsony előtt pár nappal jön a budapesti családhoz a gyászhír: Vízaknán meghalt Alaine nagybátyja, Miklós bácsi, és a karácsonyi ünnepek előtti napon lesz a temetése. Az elbeszélő édesanyjával és fiútestvérével, Egonnal – karácsonyi ajándékokkal is megpakolva – vonattal érkezik Nagyszebenen keresztül a végső búcsúra. Hatalmas tél van, csikorgó fagy; idős és beteg édesanyjukra is vigyázni kell. A csontig fagyasztó hideghez még hozzájárul, hogy az egész családi látogatást, beleértve a halott otthoni ravatalozását, a temetést is, a vízaknai rokonok, unokatestvérek közötti családi háborúság árnyékolja be. A határ túloldaláról érkezettek csak egy napot töltenek ott – ekkor van a szenteste is –, de Alaine-nek mégis sikerül több, rég nem látott rokonával találkoznia, beszélgetnie s valamit megsejtenie a családi viszályok, gubancok előzményeiből, eredetéből. Anyja és testvére retúr mennek vissza, ő maga Kolozsvár felé tesz kerülőt és barátnőinél rövid látogatást, miközben új barátságokat is köt. A dolgokat az bonyolítja, hogy rövid, átmeneti enyhülés után ezekben a napokban az utakra fagyott esőtől a város közlekedése szinte teljesen meg van bénulva.
Mint ez a nyers vázlat is mutatja, az alaptörténet, az epikai keret voltaképpen egyszerű, nincs benne semmi rendkívüli – Polcz prózájának valőrjét a szöveg sűrűsége, apró részleteinek, mozzanatainak gazdagsága és plaszticitása adja. Az Asszony a fronton esetében a könyv komoly sikerének titka bizonyára a meghökkentő és súlyos tartalom, az elbeszélt háborús tapasztalatok kendőzetlensége, mégis tapintatos (önéletrajzi) feltárása volt, de annak a mélyebb jellegéhez is hozzájárult még valami. Olyasmiről van szó, amiről direkt módon nem könnyű szólni, de amit nem szóba hozni mégsem lehet. S ez nem más, mint a szerző érett, bölcs női személyisége, amit interjúiban, sőt kimondottan szakmai (lélektani) munkáiban is érzékel a befogadó. Polcz Alaine gyermekpszichológus, aki haldokló gyermekekkel foglalkozott; fontos szerepe volt a thanatológia hazai meghonosításában és az elmúlás közelébe jutottak szervezett segítésében. Mindez kivételes emberi vonásokat fejlesztett ki benne (és itt „fedésben” maradhat az, hogy ehhez öröklés, sors, neveltetés, emberi közeg miben járult hozzá). Empátiája, érzékelési és intuíciós készsége messze az átlag feletti, különösen a női lét mindennapjainak, a testi és lelki szenvedés, az emberek közötti rejtett vagy nyílt konfliktusok megfigyelése és rögzítése terén. Az külön, itt nem tárgyalandó memotechnikai kérdés, hogy személyes kvalitásai, avagy a klinikai naplóírás gyakorlata, esetleg az azonnali útifeljegyzések eredményezik-e a tárgyalt művekben a tények, párbeszédek részleteinek pontosságát, hitelességét.
Írói, szerkesztési, tömörítési tudását közvetlen módon, Mészöly alkotói iskolájában sajátíthatta el (egy hosszú házasságról szólunk itt – kissé kacifántosan). Ám ezen túl két könyvét érdemes más perspektívából is megközelíteni. Manapság ugyanis a gender irodalomról, a feminizmus irodalmi vetületeiről többféle vita is folyik. Ehhez az elsőrendűen angolszász eredetű mozgalomhoz szerzőnknek nincs köze, de írásaiban a maga intim női világát, személyes kapcsolatait (például női barátságait), ismereteit és tudatát természetes nyíltsággal hozza felszínre. Csakhogy az ő szemléletéből szinte teljesen hiányzik a nemek közötti „élet- és szerelmi harc” és a (jogi) egyenlőség motívuma, bár érezhetően sok bölcs asszonyi tudása van róluk. Talán az ő írásai ellenpéldák lehetnének a „női prózáról” (és áttételesen a feminista kritikáról, antropológiáról, a nők emberi jogairól) szóló diskurzusok referenciái között…
Van azonban egy árulkodó aszimmetria is nála (ami mind a két kötetre érvényes) – erre érdemes figyelni. Mind a két műben meglehetősen sok alak szerepel, de a figurális kompozícióban női alakok töltik meg a színtér nagyobb részét – ők a fontos szereplők. A jelen lévő férfiak inkább hátteret képeznek, van ugyan funkciójuk (szervezés, ügyintézés, az életdzsungelben való racionális eligazodás), de általában kevés beszédűek, és alakrajzuk is színtelenebb, mattabb. Bár talán titokban „körülöttük forog a világ” – mint Miklós bácsi esetében, akinek rejtélyekkel (is) teli halálával temetésekor is sokat foglalkoznak a rokon asszonyok, vagy a szép konyhafőnök fiú esetében, a Leányregény Izabellájának szerelmi históriájában – Polcz Alaine-nél mégis elsőrendűen a női lét intimitása kerül előtérbe. És ebből a bensőséges, elfogult, szolidáris szerzői perspektívából – mi tagadás – a férfiak életvitele, magatartása sokszor esendőbb, groteszkebb, mondhatni „bűnösebb” is (iszákosak, erőszakosak, kurválkodók, kujtorgók), vagy legalábbis másként bajos, mint a megjelenő nőké. Ez azonban rejtettebb, a felszín alatti dimenzió, hiszen az írónő „lelki kamerája” végül is elfogulatlanul rögzíti a vízaknai rokonokat, ismerősöket és a tengerparti szállodában megismert személyeket. A „psziché objektívje” persze csak paradoxon és metafora – ez a felvevő nem objektív, és vélhetően nem is akar igazán az lenni. Mégis, talán ebben az önellentmondásban ragadható meg Polcz Alaine könyveinek (és áttételesen a kiindulópontnak vett Mészöly-kötetnek) az egyik legsajátosabb vonása.
Mint minden önéletrajzi írásnak, persze ezeknek a műveknek is a beszélő, a történetet elénk táró személy a voltaképpeni protagonistája – a Karácsonyi utazás-nak és a Leányregény-nek Polcz Alaine az igazi főszereplője vagy pontosabban: a személyes fókusza. Mint másokon segíteni kész figyelmes valaki, aki köznapi helyzetekben is pszichológusként viselkedik, és aki saját magát nem problematizálja (hiszen adottságait, vonásait, viselkedését öniróniával szemléli és reflektálja), az elbeszélő az „úton haladó tükör”, melynek visszaverődő fényei a környező, bemutatott személyekre is rávetülnek. Van benne valami permanens átlelkesítettség (és ezzel a szóval pszichológiai értelemben a „lélek”-re meg a „spiritus”-ra és a spiritualitásra, vallásosságra is utalunk), ami szemléletét, ábrázolását mélyen áthatja. Említésre érdemes az írásoknak az a stilisztikai, nyelvi-szerkezeti vonása, mellyel spontánságot is teremt, és az azonnali beszámoló érzetét kelti. Mind a két kötet ugyanis folyamatos jelen időt használ, mintha egy helyszíni tudósítás leírt szövegét olvasnánk – ami igen elevennek hat, hiszen az élőbeszéd érzéki hatását is odalopja.
A Leányregény vélhetően a hetvenes évek vége felé játszódó utazási történéseinek fő helyszíne: Constanta egy elegáns tengerparti szállodája, ahol az elbeszélő nyaral (testvérbátyjával van együtt, aki ibuszosként dolgozik, és szervezi a csoportok üdülését, életét). Hamarosan két barátnője is akad a hotelben, akik életük bonyodalmairól beszélgetnek vele –
az egyik Izabella, a csíki székely pincérlány,
a másik Terike, a vitális, de problémákkal teli, rejtélyes életű, félig román, félig magyar idegenvezető. Szerelmek, konfliktusok, indula-
tok, alakoskodások, igaz és hamis vallomások gubancai árnyalják e viszonyokat, és persze a „szocialista idegenforgalmi vircsaft” abszurditásairól, a fekete-tengeri üdülőhelyről szóló, kommentár nélkül is leleplező, jellemző megfigyelésekre kerül sor. Ebben a világban szinte csak a köznapok krízise az állandó, miközben a balkáni világ népi színese, a természetmegfigyelések elemi szépsége is jelen van a leírás összképében. A regnáló diktátor neve ugyan elhangzik, de politikáról voltaképpen nincs szó, a könyv egésze mégis a romániai szocializmus leleplező tükreként is működik
– szinte szándéktalanul, részletekben gazdag észrevételek summázataként.
Mindkét könyvben lappang valami, a nyers élet produkálta rejtély, melynek végső nyitját nem is leli a szerző – egyfajta „félbehagyott nyomozás” beavatottja az olvasó. Voltaképpen mi volt a vízaknai temetés körül kavargó indulatok valódi oka, gyökere? A bírvágy, a nagybácsi hagyatékának megszerzése? Ki vallja be a rokonoknak a megtörtént dolgok felét, s ki hazudja el a negyedét? Egy családi szövevény, régi, begyógyulatlan lelki sebeknek ezek csak a többértelmű nyomai… A Leányregény-ben sem tisztázódnak fontosnak látszó tényállások. Végül is Izabella tényleg megközelíthetetlen-e, mint állítja? Valóban szereti Dant, a román fiút (amit tagad), avagy igaz a pletyka, hogy férfi vendégek látogatják a pincérlányok szobáját? Az élet, a szerepjátszás, a disszimuláció szövevényében, melyre a szerző ráérez, e kérdések megválaszolatlanul maradnak függőben.
A szerző szemléletében egyébként is van egyfajta gyermeki, ámuló – szinte naivnak is mondható – vonás. És ebből ered a nyitottsága, amellyel a jelenségeket, a helyi életmódok, kultúrák sajátosságait regisztrálja. Erre egy részletet idézünk befejezésként és illusztráció gyanánt. Egy alkalommal Constantának nem a tengerparti üdülőövezetbe tartozó részén bolyong, és amit ott lát, azt álmélkodón, de roppant tényszerűen írja le: „Blokkházak. Ez a hátsó udvar. Óriási kartondobozok vannak kitéve, ezekben gyerekek ülnek és játszanak. Kukák, a kukák körül szemét. Hátsó kertek, kerítés nélkül. A két szemben lévő ház között út vezet, iszonyú hepehu
pás. Hogyan tudnak egyes darabok lesüllyedni, mások felemelkedni? Érthetetlen számomra… Fiatal lányok a hajukat szárogatják. Ez az a bizonyos élet, ami annyira meglep.” (Kiemelések: F. M.) – Igen, az élet mint a rejtélyek és meglepetések folyamatossága. És talán ettől olyan keresetlenek és élményszerűek, szabályok
nélkül, pontoktól pontokig rajzoltak ezek a kötetek.

 


Jegyzetek

1 Heribert Illig könyvéről van szó. Azoknak a nem történész olvasóknak, akik a „szélhámosság” szót túlzásnak érzik, ajánlani tudom a következő kritikákat: Galamb György: Időkiforgatókönyv, Élet és Irodalom, 2003/13.; Karl F. Morrison: Élt-e egyáltalán Nagy Károly és Török Ádám: A sötét középkor és a sötétség, BUKSZ, 2003/2. 122–132.; illetve a tizenhárom történész által írt Rubicon tematikus számot (2003/5.).
2 Fejtő Ferenc: A Sartre utáni értelmiség Franciaországban. Az utópikus-forradalmi angelizmustól a kordában tartott, realista liberalizmusig. Élet és Irodalom, 2001. július 13.
3 „Az amerikai megtakarítások mértéke közel áll a nullához. […] …a mi piramisunk Amerika, melyet az egész bolygó munkájával tartunk fenn. […] Ezen összefüggésben az Egyesült Államok külkereskedelmi deficitje egyszerű elvonásnak minősül (adjuk meg az Államoknak, ami az Államoké…).” (92.) Ugyanakkor: „…az is bizonyos, hogy az Egyesült Államok »birodalmi adóinak« jó részét politikai és katonai kényszer nélkül, liberális és spontán módon