Dupcsik Csaba

SZÉTESŐ RENDSZEREK

Emmanuel Todd: A birodalom után. Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről

Fordította „az Allprint Kiadó műhelye” Allprint Kiadó, 2003. 253 oldal, 2250
Ft

Be kell vallanom: amint a kezembe vettem a szóban forgó könyvet (a továbbiakban: Birodalom, a külön jelölés nélküli oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak), máris bizonyos előítéleteim támadtak. Az utolsó oldal reklámjaiból ugyanis kiderült, hogy a könyv kiadója jelentette meg a Kitalált középkor-féle szélhámosságot1 is, amelynek számos folytatását ígérik; azt sem találtam túl bizalomgerjesztőnek, hogy senki sem vállalta névvel a magyar szöveget („a fordítás az Allprint Kiadó műhelyében készült”). Az inkognitó feltehetően nem véletlen: a magyar szöveg fura döccenései – amelyeket az írásomban szereplő idézetek is érzékeltethetnek, s amelyeket csak a legkirívóbb esetekben jelölök majd sic!-kel – gyaníthatóan a fordításnak köszönhetők.
Mégis, megpróbáltam úrrá lenni az előítéletemen. Emmanuel Todd jó nevű társadalomtudós, akit például két évvel ezelőtt a kortárs francia szellemi életről írt cikkében Fejtő Ferenc a végletek között köztes pozíciót elfoglaló, „nagyon eredeti” gondolkodónak minősített.2 Az eredetileg demográfus szerző a hosszú távú népesedési és családszerkezeti tendenciákból kurrens politológiai következtetések levonására törekszik. Pályájának egyik kétségkívül kiemelkedő állomása volt, amikor – népesedési folyamatokból kiindulva – egy 1976-ban megjelent könyvében megjósolta a szovjet rendszer közeli bukását (érdemes emlékeztetni, hogy ekkoriban szinte minden szakértő a Szovjetunió tartós fennmaradásával számolt). Ráadásul Todd legfontosabb tézise, amely már a címből is kiolvasható, teljesen elfogadható, hiszen még az amerikai hatalmi külpolitikával maximálisan azonosuló szerzők is azt jósolják, hogy az USA jelenlegi kivételes világpolitikai helyzete, „birodalma” nem tartható fenn sokáig. Arra pedig, hogy Chirac francia elnök egyik tanácsadójaként Todd kritikai töltést ad eme tézisének, nyilvánvalóan számítani lehet. Éppen ezért tehát várakozással inkább az érvelése felé fordulhatunk: hogyan támasztja alá azt az állítását, miszerint az amerikai „birodalom” bukásra van ítélve.
Ennek vizsgálatát magával a szóhasználattal s az ehhez kapcsolódó retorikai eszköztárral kezdeném, nevezetesen annak szemügyre vételével, ahogy Todd a „birodalom” szót használja. „A bolygó nem kommunista része fölötti vezérszerep 1950–1990 között alighanem »a birodalom uralkodása« minősítéssel illeszthető legfrappánsabban. Gazdasági, katonai és ideológiai erőforrásai, legalábbis egy időre, a császári hatalom valamennyi dimenzióját megadták Amerikának. A politikailag és katonailag Washington által irányított övezetben a liberális gazdasági elvek uralma végül is megváltoztatta a világot – és létrehozta azt, amit globalizációnak szoktunk nevezni.” (28.) Todd nem tartja magát elvakultan Amerika-ellenesnek, aki az USA minden megnyilvánulását okvetlenül negatívnak tekinti: többször is hangsúlyozza, egyrészt, hogy a hidegháború ideje alatt ez az amerikai vezető szerep alapjában véve jótékony és pozitív volt mind politikai, mind gazdasági értelemben; másrészt azt is hangsúlyozza, hogy a „birodalom” nagy része önként fogadta el ezt a vezető szerepet maga felett. Önkéntesen fizették/fizetik a „birodalmi adó”-t is – Todd ugyanis így nevezi azt az összeget, amit a világ más országai Amerikában fektetnek be.3 Jegyezzük meg: ezeket a befektetéseket közvetlenül minden esetben a nyereségvágy motiválja, a befektetők és kormányok nem azért utalják pénzüket az Egyesült Államokba, hogy a washingtoni kormány jóindulatát megnyerjék, hanem azért, hogy nyereséget érjenek el. Ezt a közvetlen motivációt ugyan Todd is készségesen elismeri, ennek ellenére a hangsúlyt arra helyezi: ezek a tőkebefektetések finanszírozzák az USA egyre növekvő külkereskedelmi deficitjét, amelyben a birodalom válságának egyik legfontosabb megnyilvánulását látja. „Ahhoz, hogy az USA kiegyensúlyozza külkereskedelmi mérlegének hiányát, szüksége van a külföldi tőke azonos, vagy nagyjából azonos mértékű beáramlására. A harmadik évezred küszöbén az Egyesült Államok már nem képes önerőből fenntartani életszínvonalát. Azzal egy időben, amikor az oktatási, népesedési és demokratikus téren egyensúlyi állapot felé haladó világ kezd ráébredni arra, hogy nincs szüksége Amerikára, Amerika is rádöbben, hogy már nem képes a világ nélkül létezni. […] Ha Amerika sokat veszített is viszonylagos gazdasági hatalmából, egyidejűleg növelte sarcoló befolyását a világgazdaság fölött. Vagyis: ragadozóvá vált.” (28–29.) Ennek az összefüggésnek a kimutatása után Todd már feljogosítva érzi magát arra, hogy az önkéntesen, haszonszerzés céljából befektetett összegeket „adónak” minősítse.
Mielőtt megpróbálkozna egy többé-kevésbé szabatos birodalomdefinícióval, Todd előbb két történelmi példához fordul: Róma és Athén modelljéhez. A „genetikailag hódításra kódolt” Rómával „ellentétben Athén eredetileg kereskedő- és kézművesváros volt, a színház, a filozófia és a demokrácia szülőhelye. A katonai létet a perzsa támadás kényszerítette rá…” (79.) Ennek következtében, a „demokratikus irányítású athéni befolyási övezet” összefogására hozta létre a tagok önkéntes szövetségén alapuló Déloszi Szövetséget. A párhuzam Todd szerint tökéletes, legalábbis a hidegháború korszakára nézve: „Az egészen Pearl Harborig elszigetelődési politikát folytató Egyesült Államok – mely lényegében, Athénhoz hasonlóan, eredetileg tengeri hatalom volt – Rómától eltérően aligha vádolható meg eredendően militarista államformával, és területhódító, gyarmatosító politikával. A NATO létrehozását az Egyesült Államokkal szövetséges európaiak őszintén kívánták. Tehát az Észak-atlanti Szövetség és a Déloszi Szövetség közötti párhuzam egyáltalán nem alaptalan, különösen, ha a fenyegető Perzsia szerepét a történetben a Szovjetunióra osztjuk.” (80.) Todd szerint az analógia értékét csak növeli, hogy idővel a Déloszi Szövetség is elfajult, az athéni hatalmi törekvések eszközévé vált, ennek logikus végkifejletét azonban nem láthattuk meg, mivel ez a birodalomkísérlet elbukott a Spártával vívott háborúban.
Todd Athén-képéről a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a torzításig idealizált, itt azonban számunkra csak az érdekes, hogyan állítja szembe ezt az „elvetélt birodalmat” (100.) Rómával. Ennek kapcsán ugyanis végre pontosabban is megfogalmazza, mit ért „birodalom” alatt: „A valódi birodalmakat a történelem során mindig két vonás jellemezte, melyek működési kapcsolatban állnak egymással: – a birodalom katonai erőszak szülötte, mely erőszak a központi hatalmat tápláló adó beszedését teszi lehetővé; – a központ idővel a meghódított népeket átlagpolgárokként, az átlagpolgárokat pedig meghódított népekként kezeli. A hatalom dinamizmusa általános egyenlőség kialakulásához vezet, amely azonban nem valamennyi alattvaló szabadságából, hanem azok elnyomásából ered. Ezen egyetemesség a despotizmusból származik és fejlődik, miközben minden irányban felelősségérzetet mutat, abban a politikai térben, amelyben nincs többé lényeges különbség hódító és meghódított nép között.” (99.) Természetesen egy tételt nem okvetlenül cáfol meg, hogy alkotója rossz analógiával próbálja alátámasztani, mindazonáltal Todd birodalompéldái jó példái annak is, hogyan kezeli szerzőnk a történelmet, a történelmi érvelést könyve egészében. „A birodalmak egyik legfőbb ereje, fejlődésük és egyben biztonságuk alapja az egyetemesség, vagyis az a képesség, hogy egyenlőségre törekvő módon kezeljen embereket és népeket. […] Róma sikere, Athén bukása, amint láttuk, nem elsősorban eltérő hadi képességeiken múlt, hanem inkább azon, hogy a római polgárjog egyre nyitottabbá vált, míg az athéni városi jog egyre markánsabban beszűkült. Az athéni nép etnikai csoport maradt, vérségi meghatározottsággal: Kr. e. 451-től már két athéni polgár rokont kellett felmutatnia annak, aki az athéni néphez tartozónak kívánta magát elismertetni. A római nép létszáma és fogalma ezzel szemben egyre bővült, s olvasztotta magába folyamatosan a Latium népeit, majd Itáliáét, végül a mediterrán medence nációit is; mindezt annak dacára, hogy kezdetben az etnikai tudatuk hasonló alapokon nyugodott, mint az athénieké. Kr. u. 212-ben Caracalla rendelete a birodalom valamennyi szabadjának megadta a római polgárjogot – s ha végignézzük a listát, látjuk: császárai többségét a provinciák adták Rómának.” (125.) Az athéni polgárjog nem zárult be, eleve zárt volt, és az is maradt a témánk szempontjából érdekes korszakban, amely meglehetősen rövid volt: Athén Kr. e. 480–479, a perzsák visszaverése után vált potenciális birodalommá, s a végül elvesztett peloponnészoszi háborúval (Kr. e. 431–414) ennek lehetősége végleg eltűnt. A római hódítások és a római polgárjog kiterjesztése valóban kéz a kézben járt: a latin háború (Kr. e. 340–338) után született az ún. latin jog átmeneti kategóriája; a Kr. e. III. században kaptak a római plebejusok a patríciusokkal egyenlő jogokat; Kr. e. 90 körül terjesztették ki a római polgárjogot valamennyi itáliai szövetséges polgárra, és végül a Todd által is említett Caracalla-rendelet terjesztette ki a polgárjogot a birodalom valamennyi szabad férfiára (Kr. u. 212). Todd könnyed mondatai egy félezer éves, kemény harcokkal (beleértve a szó katonai értelmében vett harcokat is) kísért folyamatot egyszerűsít le.
Mint talán a fenti példából is látszik: Todd történelemhasználata nem annyira tárgyi tévedései miatt aggályos,4 hanem azért, mert magyarázataiban teljesen önkényesen váltogatja a hosszú, illetve rövid távú tendenciákra való hivatkozásokat, éppen mikor melyik támasztja alá érvelését. Miközben könyvének jelentős részét adják az olyan fejtegetések,5 melyek szerint a jelen politikai struktúrái és jelenségei a családstruktúrákban megfigyelhető, évszázadokra visszanyúló különbségekkel magyarázhatók, Amerika jelenleg megnyilvánuló „elfajulását” néhány éves tendenciákkal próbálja magyarázni.6 Ennek a stílusnak a csúcspontja, amikor a 2002 folyamán írt könyvben7 fontos következtetéseket von le a 2002. január elsején bevezetett euró addigi árfolyamváltozásaiból.8 Ellentétes előjelű példa Németországé. „Azon népeknek, melyek családi hagyományának nem része a (fiú)testvérek szigorú egyenlősége – Athén és még tisztábban Németország példája –, azoknak nem sikerül kialakítaniuk az emberek és népek egyenlő felfogását. A katonai érintkezés még inkább megerősíti a hódítók egyfajta »etnikai« éntudatát. [? – D. Cs.] Ez a humanitásról alkotott kép sérülését, inkább megkülönböztető, semmint egyenlősítő magatartás kialakulását segíti elő.” (127.) Ennek logikus következményeként Todd szerint az első világháborút kirobbantó Németország despotikus állam volt,9 a náci állam a radikálisan megkülönböztető birodalom extrém példája. (126.) 1945-ben azonban a németek (és japánok) szakítottak ezzel a tradícióval (131.), s napjainkban éppen Németország az egyik bástya az Európa-szerte terjedő új szélsőjobboldalisággal szemben, amelynek megjelenéséről egyébként – ugye, kitalálták – Amerika tehet.10 A Birodalom egy részletében messzemenő következtetéseket von le abból, hogy a gyermekhalandóság az afroamerikaiak körében „1997 és 1999 között 14,2 ezrelékről 14,6 ezrelékre nőtt”. Todd az adathoz általános igényű fejtegetéseket is fűz: „Lehet, hogy az olvasó nincs hozzászokva a demográfiai mutatók ilyen szociológiai értelmezéséhez, és némi jó szándékkal akár úgy is vélheti, ez csupán csekélyke növekedés. Azt gondolhatja, hogy a gyermekhalandóság nem bír általános jelentőséggel a társadalom szempontjából. Valójában a gyermekhalandóság igen fontos, mondhatni döntő jellemző, mivel a társadalom legsebezhetőbb tagjainak reális helyzetét mutatja meg. Az oroszországi gyermekhalandóság enyhe növekedése 1970 és 1974 között számomra már 1976-ban jelezte a Szovjetunió összeomlását.11 Az Egyesült Államokban a fekete gyermekhalandóság enyhe emelkedése – fél évszázados erőfeszítés ellenére – szintén világosan jelzi a feketék faji integrációjának sikertelenségét.” (136.) Jómagam ugyan hozzászoktam a „demográfiai mutatók ilyen szociológiai értelmezéséhez”, mégis úgy érzem: „ez csupán csekélyke növekedés”. 0,4 ezrelékes növekedés két év alatt – Todd számára ez már elegendő egy fél évszázados tendencia megkérdőjelezésére, noha ekkora ingadozás szinte valamennyi fejlett és közepesen fejlett országban előfordul időnként. Példának okáért Ausztriában 1997 és 1998 között 0,2 ezrelékkel, Finnországban 1995 és 1998 között 0,3 ezrelékkel, Németországban 1998 és 1999 között 0,5 ezrelékkel, Todd hazájában, Franciaországban 1997 és 1999 között 0,9 ezrelékkel nőtt az említett érték, minden esetben átmenetileg, az általános tendenciának valamennyi említett országban a csökkenés számít.12
Amerika birodalma tehát bukásra van ítélve, állapítja meg Todd, s ennek három súlyos oka is van. Az egyik a már említett gazdasági gyengeség, vagyis a „parazita”, a „fogyasztó jelleg”. Tanulságos: Todd többször megismétli a sokkolóan magas százmilliárd dolláros abszolút összegeket, de ebben az összefüggésben sosem említ százalékos arányokat. Pedig ezekből kiderülhetne: 2000-ben, amikor rekordot ért el az amerikai külkereskedelmi mérleghiány, az a bruttó hazai termék 3,7%-át tette ki.13 Ez kétségkívül súlyos probléma lehet az amerikai gazdaság szempontjából, de ebből Amerika összeomlását vizionálni kicsit túlzásnak tűnik. Igazi összehasonlítás, tehát annak elemzése, hogyan alakult az egyes fejlett országokban hosszabb távon a külkereskedelmi mérleg, nem szerepel a könyvben, csak egy roppant manipulatív sorolás azokról az országokról, amelyeknek kereskedelmi többlete van az Egyesült Államokkal szemben – mintha e többlet miatt például Ukrajna erősebb gazdasággal rendelkezne, mint az USA. (84.)
A közelgő bukás második oka Todd szerint a katonai gyengeség: Amerika hadserege ugyanis korántsem olyan erős, mint amilyennek látszik.14 Ezen a ponton érzékeltethető a Birodalom egy újabb hibája: Todd igyekszik annyira „mélyreható”, annyira „lényeglátó” lenni, hogy éppen ezzel rombolja érvelésének erejét. Ezzel a témával kapcsolatban is bőven elég lenne annak a gyakran emlegetett összefüggésnek a megismétlése, hogy bár Amerikáé a világ legerősebb hadserege, globális elköteleződéséhez, az „egyetlen szuperhatalom” világméretű lekötöttségéhez képest már kevés. Todd azonban „túlérveli” a dolgot, nemzetkarakterológiai és „történelmi” érveléssel próbálja alátámasztani tételét. Ennek során az indián háborúkra éppúgy hivatkozik, mint a „gyenge második világháborús szereplésre”.15 Érdekes módon Todd azt sugallja, hogy az amerikaiak – Vietnam óta valóban szinte mániákus – törekvése emberáldozataik minimálisra csökkentésére valami módon gyengeségükről szól; ugyanakkor megdicséri az orosz hadsereget, amely napjainkban Csecsenföldön „éppen azt bizonyítja, hogy [Oroszország] népe képes véráldozatot hozni érte”. (104.)16 A legérdekesebb a hanyatlás harmadik oka Todd szerint: az univerzalizmus mind szembeszökőbb hiánya az amerikai politikai életben és közgondolkodásban.17 Az Egyesült Államok évszázadokon át befogadta és integrálta az európai bevándorlókat, igaz, ennek ára már akkor is az indiánok, a feketék és a mexikóiak kirekesztése volt. A XX. század közepén megindulni látszott például az afroamerikaiak tényleges egyenjogúsítása, de a folyamat Todd szerint megtorpant. „Vajon olyan meglepő-e a beolvadás kudarcát kitapintani egy olyan társadalomban, amely az egyenjogúság dicsőítéséről áttért a (származási, kulturális, faji) »másság« szentesítésére, amelyet »multikulturális«-nak keresztelt el?” (137.) Fontos gondolatról van szó, Todd számos alkalommal visszatér rá, s tévedés kizárva: a „másság” tiszteletét, a hátrányos helyzetű kisebbségek identitásának vállalását, a kisebbségi „büszkeséget”, a kisebbségekről szóló diskurzusban a túlhajtott „korrektség” által jellemezhető „multikulturalizmust” Todd egész egyszerűen egy nevezőre vonja a „mások” leigázására, kirekesztésére vagy kiirtására törekvő rasszizmussal.18 S képes még további fokozásra: annál, ahogy Todd elítéli a multikulturalizmust/rasszizmust, csak az mellbevágóbb, ahogy az univerzalizmust „megvédi”: „A különbözőség és az egyenlőség közti feszültség igen érdekessé és sajátságossá teszi az angolszászok viszonyulását a másikhoz, az idegenhez.
Az egyenlőséget valló népek eredendően egyszer s mindenkorra önmagukhoz hasonlóként tekintenek más népekre, s ez a hozzáállás könnyen vezethet türelmetlenséghez azon idegenekkel szemben, akik látszólag nem igazolják az ő eredendő ideológiai kiindulópontjukat. Ugyanakkor az egyenlőséget valló népek fajgyűlölő hajlama is nyilvánvaló: a franciák ingerültsége az arab nők elzárkózása miatt; a régi kínaiak vagy a rómaiak megvetése azokkal a periférián élő népekkel szemben, akik nem nyomják el feleségüket; s ne feledkezzünk meg az oroszok négergyűlöletéről sem, akik nem szokhattak hozzá a fekete bőrszínhez – és még sorolhatnánk. Ám az egyenlőséget valló nációk sosem gyártanak megvető eszmerendszert, s nem ítélkeznek az ellentétes népességekről. Az egyértelműen megkülönböztető nemzetek, legalábbis hódító időszakukban – a németek a nácizmus koráig, a japánok háborús időszakukban – merev hierarchiába sorolják a Föld népeit, alárendeltek és felsőrendűek csoportjába.” (130–131.)
A helyi szokások tiszteletben tartása, a különbözőség elfogadása imperializmushoz, gyarmatosításhoz vezet, állítja Todd. Igaz, hozzáteszi, hogy az univerzalizmus is, mégis, micsoda különbség: „Az angolok egyértelműen megkülönböztető típusúak, sikerült is fenntartaniuk a gallok [sic! – D. Cs.] és a skótok identitását hosszú évszázadokon keresztül. A gyarmatbirodalom, amelyet elsöprő technológiai fölényüknek köszönhetően terjesztettek ki a britek a tengeren túlra, rövid ideig maradt fenn. Egyáltalán nem törekedett a meghódított népek integrálására: az angolok indirekt hatalmat gyakoroltak, mely nem kérdőjelezte meg a helyi szokásokat, sajátosságokat. Gyarmatbirodalmuk szétbomlása viszonylag fájdalommentes volt, a gyakorlatiasság mintapéldája, mert sohasem akarták az indiaiakat, az afrikaiakat vagy a malájokat hagyományos angolokká változtatni. A franciák arról álmodtak, hogy a vietnamiakból és algériaiakból rendes franciákat faragnak, ezért nekik sokkal nehezebb volt tudomásul venni birodalmi visszavonulásukat. Latens egyenlőségüktől vezetve gyarmati ellenállásba keveredtek, ami katonai és politikai sikertelenségek sorozatát hozta számukra.” (127.)
A tézis szerint a „megkülönböztető” (multikulturalista és/vagy rasszista) birodalmak hamar szétesnek, így tehát a (franciával szembeállított) brit birodalom „rövid ideig maradt fenn” – noha középiskolai érettségi is elég lehet annak ismeretéhez, hogy a brit gyarmatbirodalom tovább maradt fenn, mint a francia uralom Algériában (1830–1962) vagy az 1859–
1884 között meghódított Vietnamban. A „rendes franciákká” faragás folyamatáról elég annyit megemlíteni, hogy abban a francia állampolgárság megadása nem játszott szerepet.
Számos XX. századi politikai gondolkodó érvelt azzal, hogy az univerzalizmus logikája totalitarizmushoz vezethet – de felesleges fölvetnünk, ezt ugyanis Todd sem tagadja. Csak éppen – úgy tűnik – ezt a kimenetelt sem tartja annyira tragikusnak, mint a jelenlegi amerikai politika embertelen tendenciáit: „Oroszország kitalálta [? – D. Cs.] és megpróbálta a világra erőltetni a kommunizmus eszmerendszerét, mely a francia forradalom óta bizonyosan a legegyetemesebb, elvégre az egyenlőség elvét az összes emberre kiterjeszti. Más kérdés, hogy a nem kevésbé egyenlősítő orosz forradalom [sic! – D. Cs.] a gulágot ajánlotta [? – D. Cs.] jó néhány embernek (többek között). Ám bármekkorák voltak is a kommunizmus hibái, azt nem vethetjük a szemére, hogy a meghódított népeket ne kezelte volna egyenlő módon. A szovjet birodalom működésének tárgyszerű elemzése azt mutatja, hogy az erőszak és az állami kizsákmányolás sokkal keményebben sújtotta az oroszokat, mint a csatolt népeket, amelyek hozzájuk képest a »szabadság« magasabb fokát élvezték.” (132–133.) Túl azon, hogy még tízmilliószám élnek olyan emberek, akik tudnának mit mesélni erről az „egyenlő bánásmódról”, az idézet első és utolsó mondata logikailag is ellentmond egymásnak: a szovjet birodalom úgy kezelte egyenlő módon népeit, hogy közben igen eltérő módon kezelte őket?
Minél tovább magyarázza Todd, mit is ért univerzalizmuson, s milyen konzekvenciái vannak szerinte az ilyen gondolkodásmódnak, annál zavarosabb lesz. A „megkülönböztetés” felé elhajló Amerikát többször vádolja azzal, hogy nem ismeri más népek életét, gondolkodásmódját, törekvéseit, s nem is törekszik ezek megismerésére. „Az Egyesült Államok az igazi birodalmi korszakában még kíváncsiságot tanúsított a külvilág iránt és tisztelte azt. Rokonszenvvel figyelte és elemezte a világ társadalmainak sokféleségét, ez a politológiában, az antropológiában, az irodalomban és a filmművészetben jelent meg. Az igazi univerzalizmus a legjobbat őrzi meg minden világból, a győztes ereje megengedi a kultúrák fúzióját. Ma már távolinak tűnik az a kor… A 2000. év elgyengült és improduktív Amerikája már nem toleráns.” (147–148.)
Ugyanakkor viszont: „Ahogy láthattuk, az »univerzalizmus« és a megértés nem egyenes ági leszármazottjai egymásnak. A franciák például képesek ellenségesek lenni a maghrebi bevándorlókkal, csak mert az arab nők helyzete nem felel meg saját erkölcsi szemléletüknek. Ám ez ösztönös reakció, és nem kapcsolódik semmiféle ideológiai meggyőződéshez, sem az arab családszerkezet általános megítéléséhez. Az egyetemesség alapértékeiben is vak a különbségekre, már csak ezért sem vezethet bármely rendszer teljes mértékű megvetéséhez. A »terrorizmus elleni« harc ezzel éppen ellenkező módon kiváló ürügy arra, hogy végleges és megfellebbezhetetlen ítéletet hozzon az afgán (vagy inkább arab) családi-társadalmi rendszer ellen. Ez természetesen nem egyeztethető össze az egyenlőség elvével.” (165.) Hogyan? Az univerzalizmus „vak a különbségekre”, miközben a megkülönböztető szemlélet… szintén? S miért folytatja Todd a fenti idézetet ilyenképpen: „Mi most nem egy anekdotagyűjteményt elemzünk, hanem az angolszász világban lezajló, az egyetemesség gondolatának térvesztéséből következő hatásokat, amelyek megfosztották Amerikát attól a lehetőségtől, hogy pontosan ítélje meg a nemzetközi kapcsolatokat…” (165.)
Todd hangsúlyozza, hogy nem akar egyoldalú lenni, s elismeri, hogy az angolszász kultúra nem egyértelműen megkülönböztető, vannak benne univerzalista vonások is. E vonások kapcsolata dinamikus: „Az angolszászok világhoz való viszonyulása… változékony. A fejükben létezik egy, az egyenlőséget valló népeknél hiányzó antropológiai határvonal, amely ugyan közelíti őket a megkülönböztető népekhez, ám ez a határvonal igen bizonytalan, folyton mozog, hol szűkít, hol bővít. […] …az Egyesült Államok történetét olvashatjuk e határvonal mozgásáról szóló tanulmányként is, a függetlenség központi csoportjának [? – D. Cs.] folyamatos bővülésével 1965-ig, majd folyamatos szűkülésével 1965-től napjainkig.” (131.) A birodalom elfajulása tehát mégsem 1990-ben vagy 1995-ben, hanem 1965-ben kezdődött – a gyökerek azonban homályosan mély történelmi időkbe nyúlnak vissza.19
Todd szerint igen tanulságos mind az Egyesült Államok belső viszonyait tekintve, mind pedig birodalmi politikáját illetően az amerikai zsidóság integrálása, illetve – ezzel szerinte szoros összefüggésben – a kitartó szövetségi politika Izraellel. „Amerika stratégiai választásának összefüggésében a zsidók beilleszkedése az amerikai társadalomba – ráadásul a belső egyenlőség elvének rosszabbodó körülményei között – különösen jelentős tény. Már csak azért is, mivel ez összecseng Amerika külső egyenlősítő gondolatainak visszaszorulásával, ami oly egyértelműen nyilvánul meg például a közel-keleti konfliktus kezelésében. Izraelt egyidejűleg vonják be az amerikai gondolati rendszerbe kívül is és belül is, miközben az arab országok kizárása jól rímel a feketék vagy a mexikóiak belső kizárására.” (138.) A szövetségi politika magyarázatában Todd szerint nem fogadhatjuk el a demokráciák közötti szolidaritás gondolatát (hisz nem tartja Izraelt demokratikus államnak), sem pedig a „zsidó lobbi” elméletet; a katonai szempont már fontosabb,20 de az igazi ok, hogy a „rossz államok” is képesek szolidaritásra, mint például a hitleri Németország és Japán. (142.) Ha túltettük magunkat ezen a gesztuson, miszerint a hitleri államhoz hasonlítja a zsidó államot, elmerenghetünk a fenti fejtegetéseket követő általános érvényű megjegyzés gondolati mélységén: „A másikkal való azonosulás alapvető elve nem a jó felismerése, hanem önmagunk felismerése a másikban. Sőt …ha az ember érzi, hogy rosszá változott, akkor még inkább szüksége van rá, hogy kettős önigazolást találjon. Úgy gondolom, ebben az értelemben kell meghatározni Amerika új és erősödő kapcsolódását Izraelhez. Minthogy Izrael is épp úgy rossz úton jár, mint Amerika, utóbbi egyre vadabbul helyesli Izrael viselkedését a palesztinokkal szemben. Az USA egyre inkább sodródik az emberek egyenlőtlenségébe vetett hit elfogadása felé, ezért egyre kevésbé hisz az emberi faj egységességében. Ezeket a megállapításokat változtatás nélkül alkalmazhatjuk Izraelre is, melynek arabokkal szembeni politikáját belső szétforgácsolódás is kíséri a gazdasági egyenlőtlenség és vallásos hitek tekintetében. Az izraeliek egyre kevésbé képesek az arabokat általában emberi lényeknek tekinteni, ez evidens azok számára, akik az írott vagy televíziós híreket követik.” (142–143.) Több érv nincs arra nézve, miért gondolja Todd, hogy az izraeliek (és az amerikaiak) nem kezelik emberi lényként az arabokat. Ez evidens.
Olvassuk el figyelmesen a következő idézetet: „Sajnos, a 2001. szeptember 11-ei események többek között a »civilizációs konfliktus« általánossá válásához vezettek. A mi »toleráns« világunkban ezt egyfajta tagadás jelzi: azon értelmiségiek és politikusok valószínűtlenül nagy száma, akik a merényletet követő napokban, hetekben és hónapokban kijelentették, hogy a kereszténység és az iszlám között nem lehet »civilizációs konfliktus«, elégségesen bizonyítja, hogy e primitív fogalom mindenki fejében megtalálható. A jóérzés, mely ezentúl felsőbb erkölcsi kódexünknek – ez a felső 20% ideológiája – megtiltja az iszlám közvetlen vád alá helyezését. Ám az iszlámista integrizmus a köznyelvi fogalmi kód szerint a »terrorizmussal« egyenértékű, melyet sokan világméretűnek akarnak látni.” (59–60.) Ez a szövegrészlet az egyetlen utalás arra, hogy a nyugati politikusok, beleértve az amerikai és brit legfelsőbb vezetőket is, az elmúlt években újra meg újra kijelentették: a „terrorizmus elleni háború” nem az iszlám, nem az arabok ellen folyik. Todd szerint viszont éppen ez a tagadás jelent valójában igent.
Az amerikai (és izraeli) politikusok szavaiból tehát nem lehet kibogozni tényleges arabellenes indulataikat21 – akkor nyilván a tettek maradnak. Illetve igen gyakran csak feltételezések, amelyeket Todd mély meggyőződéssel ad elő – s nagyon gyakori retorikai fogása szerint később egy „mint már láttuk” megjegyzéssel utal rá, s úgy kezeli az érvelés nélkül előadott deklarációt, mintha bizonyított állításokról, tényekről lenne szó. Néha szintiszta spekulációt közöl olyan mély meggyőződéssel, mintha ezek bármit is bizonyítanának, például: „Meg vagyok győződve, hogy ha Franciaország, akár republikánus, akár katolikus országként, még mindig harcolna Algériával, és úgy elnyomná, bebörtönözné, ölné az arabokat, mint ahogy Izrael teszi azt Palesztinában, akkor a jelenlegi – differencialista, rossz lelkiismeretű, egyenlőtlenséget gyakorló – Amerika azonosulna ezzel az univerzalizmusában elbukott, gyarmatosító Franciaországgal.” (143–144.) Emlékeztetőül: az „univerzalista” Franciaország 1954 és 1962 között folytatta Algériában az ún. „piszkos háborút” (korabeli francia értelmiségiek elnevezése), amelynek során az ekkor kilencmilliós algériai nemzetből egymillió embert megöltek, hárommilliót ún. stratégiai falvakba kényszerítettek; a francia légierő rendszeresen támadta a határok mentén, külföldön gyanított „felkelőtáborokat”; ezek a támadások – nemzetközi felháborodást kiváltva – gyakran csak civil áldozatokat követeltek; Franciaország az algériai felkelés állítólagos támogatásának az ürügyével indokolta, hogy 1956 októberében (mellesleg: csodálatos ürügyet nyújtva ezzel a magyar forradalmat leverő szovjeteknek is) megtámadta a legbefolyásosabb arab államot, Egyiptomot, Nagy-Britanniával és – khm! – Izraellel szövetségben, s csak a szovjet és amerikai nyomásra vonult vissza. De Todd logikája szerint ez bocsánatos bűn, mivel indítéka az volt, amit François Mitterrand (ekkor még belügyminiszterként) a háború alatt így fogalmazott meg: „Algéria Franciaország, és Flandriától Kongóig egy a törvény, egy a nemzet.”22 A fenti idézetet követően Todd egy lábjegyzetben a francia szélsőjobb vezér, Jean-Marie Le Pen szájába adja a franciák algériai harcának és Izrael harcának – elismerő hangú – összehasonlítását. (144.) Gondolom, azért logikus az összehasonlítás, mivel az algériai gerillák a francia állam megsemmisítését tűzték ki célul.23 Todd ezután elmereng azon, hogy az amerikai zsidók furcsa módon nem tudnak örülni sikeres integrálódásuknak, hanem inkább „ez a privilegizált tömb belemerült a holokauszt nyugtalanító, horrobile dictu neurotikus kultuszába” (144.) – miközben az igazi holokausztot átélő francia zsidók nem félnek, még a napjainkban Franciaországban is szaporodó antiszemita erőszak ellenére sem. Ok? A rossz lelkiismeretük: „Az amerikai zsidók befogadása összecseng a feketék, és talán a mexikóiak kizárásával. Ez az egyetemesség visszavonulásának, s a differencializmus jelentős erősödésének időszakában történik – az Amerikában használatos terminológiával élve: a faji érzés újra megerősödésével.” (145.) Ezt követően ismét egy gyöngyszem következik: „Ez a vélekedés nem pusztán elméleti gondolkodás eredménye. E tárgyban első ízben a nyolcvanas évek elején világosodtam meg egy beszélgetés folyamán, melyet az egyik, osztrák zsidó származású, Amerikában élő nagyapámmal folytattam. Egy disneylandi látogatásunk során egy táncoló Mickey egér láttán elkezdett beszélni a benne élő nyugtalanságról: az amerikai társadalom felfokozott faji érzelmei kellemetlen módon ifjúságának Bécsére emlékeztették. Ezt a fajta szorongást sohasem tapasztaltam családom francia zsidó ágában.” (146.) Más funkcióját nem lelem ennek a kis történetnek, mint hogy ennek révén a szerző alkalmat talál saját zsidó gyökereinek megemlítésére s így nyilván az antiszemitizmus vádjának kivédésére is.
S kik állnak Amerikával szemben, kik azok a társadalmi cselekvők, akik meg tudják buktatni a birodalmat? Egyrészt egyszerűen „az emberek”, a világ valamennyi társadalmában, akik – állítja Todd – egyáltalán nem olyan szerencsétlen, kiszolgáltatott, nyomorban tengődő lények, mint amilyennek a modern média gyakran beállítja őket. Könyvének legérdekesebb részei azok, amelyekben az 1980 és 2000 közötti adatok segítségével bemutatja: a világ valamennyi térségében és szinte valamennyi országában csökkenőben van egyrészt a születések száma (43–45.), másrészt növekszik az írni-olvasni tudók aránya. A két folyamat, illetve a kulturális, társadalmi és gazdasági fejlődés, valamint az emberi jogok érvényesülése között Todd szerint direkt kapcsolat áll fenn: „Az olvasás és az írás elsajátítása… mindenkit a tudat magasabb szintjére juttat. A termékenységi mutatók zuhanása mutatja e pszichológiai változás mélységét, mely nagyban érinti a szexualitás területét is. Nem nélkülöz tehát minden logikát annak megállapítása ebben az »alfabetizáció« és demográfiai egyensúly által egységesülő világban, hogy a liberális demokrácia felé tartó politikai rendszerek száma rohamosan nő. Hangot adhatunk ama feltételezésnek, amely szerint az »alfabetizáció« által tudatossá és egyenlővé vált egyéneket nem lehet a végtelenségig tekintélyelvi alapon kormányozni; vagy pedig – ami ugyanazt jelenti – a tudatosságra ébredt népek felett gyakorolt autoritarizmus tényleges költsége az azt elviselő társadalmat gazdaságilag versenyképtelenné teszi. […] [így] nem túl nehéz megmagyarázni Tocqueville látomását a demokrácia »gondviselésszerű« útjáról.” (61–62.)
Az erőszak kirobbanásai a világ megannyi térségében nem annyira a visszatérő barbárság jelei, mint inkább a növekedési válság megnyilvánulásai, olyan modernizációs válságtermékek, amelyeket az elmúlt évszázadok során Európa is alaposan megismerhetett. A világ sokkal békésebb, sokkal prosperálóbb, sokkal biztatóbb, mint amilyennek a modern média beállítja – állítja Todd. (37–40.)
Érdekes gondolatok, hiszen az Amerika-kritikák általában inkább dramatizálták a világ helyzetéről alkotott képet, kimutatva a Nyugat s mindenekelőtt persze az Egyesült Államok felelősségét e szörnyű helyzet kialakulásában. A toddi csavar abban áll, hogy szerinte az USA vezető rétege nem osztja a gyakran neki tulajdonított fejlődéspárti optimizmust, s még csak az sem igaz, hogy doktriner módon az egész világra demokráciát akar kényszeríteni. Az Egyesült Államok társadalma ugyanis a demokráciából az oligarchia felé fejlődik. Megint egy különös gondolatmenet, amely korántsem mellesleg szögesen ellentmond a hosszasan fejtegetett „alfabetizáció/születésszabályozás ® demokratizálódás” tézisnek. S van még egy további ellentmondás: Todd szerint ugyan valamennyi fejlett országra az oligarchikus fejlődés jellemző,24 beleértve Franciaországot is;25 mégis, ebből a belpolitikai fejlődésből egyedül az amerikai külpolitikára nézve jönnek létre fenyegető következmények: „…Amerika talán inkább megszokásból, mint cinizmusból igen jól használja a szabadság és az egyenlőség nyelvét… Mindazonáltal ez az új, kis létszámú uralkodó osztályokkal jellemezhető stádium felé történő átmenet érvényteleníti Doyle törvényének [amely szerint nem lehet háború liberális demokráciák között] …Amerika esetére történő alkalmazását. Kijelenthető, hogy bármely nem megfelelő módon ellenőrzött vezető kaszt részéről joggal számíthatunk erőszakos viselkedésre, valamint kalandor katonai akciókra. …ez a körülmény elméleti síkon még inkább alátámasztja Amerika erőszakosságának a gyakorlatban tapasztalható meglétét. Sőt, ettől kezdve elvileg nem zárhatjuk ki azt a feltételezést sem, hogy már megszületett egy, a régi vagy akár a fiatal demokráciák ellen erőszakos fellépést kilátásba helyező amerikai stratégia.” (33–34.)
Todd szerint azonban a világ nagyhatalmai képezik Amerika igazi ellensúlyait, mindenekelőtt Japán, Oroszország és Európa. „Európáról” rengeteg szó esik a Birodalom-ban, de annak alkotóelemeiről már csak sajátos szelektivitással. Az Európa egyenjogúvá válik című fejezetben (199–224.) például az egyes országok/régiók/népeik a következő gyakorisággal említtetnek:

Amerika 133
Európa 124
Németország 47
Franciaország 33
Nagy-Britannia 31
Szovjetunió/Oroszország 18
Japán 18
Törökország 14
Lengyelország 6
Izrael 3
Olaszország 2
Spanyolország, Portugália, Ausztria, 1-1
Dánia, Hollandia, Belgium, Svájc,
Jugoszlávia, Magyarország

Érdemes még hozzátenni: ebben a fejezetben a „Franciaország” vagy „a franciák” kifejezések mintegy négyötöde „Németország” vagy „a németek” kifejezéseivel együtt, egy felsorolásban, egy mondatban találhatók, igen gyakran kötőjellel összekötve. De más jelek is vannak, amelyek arra utalnak: Todd számára „Európa” gyakorlatilag a francia–német tandem által irányított (és a francia–német érdekekkel teljes mértékben azonosított) Európai Uniót jelenti, amelyhez – ha észhez tér – esetleg Nagy-Britannia csatlakozhat. Egy, már a címében is igen tanulságos fejezetben26 kifejti: „Az Európai Unió rendszerének népessége és sikere új tagokat vonz magához Kelet-Európában, és úgy tűnik, minden nehézség ellenére az EU célul tűzte ki Törökország bekebelezését is.27 Az is igaz persze, hogy ezen spontán gazdasági terjeszkedő folyamat elsődlegesen politikai következménye a kialakult kapcsolatok szétesése, bomlása. A gazdasági bővülés az intézményi rendszert a tehetetlenség helyzetébe sodorja. A nemzetek kitartása – amely nyelvekben, politikai rendszerekben, mentalitásokban testTodd hosszasan érvel amellett is, hogy a volt Szovjetunió tulajdonképpen Oroszország természetes érdekszférája, ahol vissza fog állni az orosz irányítás, a dolgok természetes logikája szerint.33 Todd, aki olyan elszántan védelmezi a népek önrendelkezésének ügyét az amerikai arroganciával szemben, vérlázító stílusban „leír” több tízmilliós európai nemzeteket, mint amelyek képtelenek életképes államok létrehozására: „Belorusszia soha nem volt önálló állam, Kazahsztán északi részével ugyanez a helyzet. Az ellenőrzés jogának elvesztése ezen területek felett… a szovjet időkben kreált határokat tiszteletben tartó anarchia eredménye is lehet.
Ukrajna már keményebb dió. […] Mindazonáltal… Ukrajna függése Oroszországtól elsősorban történelmi okokra vezethető vissza… Ukrajna számára az innováció mindig Oroszország felől érkezett, ezt történelmi tényként kell kezelnünk.” (191.) „Tényként” kezelhetjük, de csak ha kiretusáljuk a történelemből az ukránokra gyakorolt sok évszázados litván, oszmán, Habsburg és főleg lengyel hatást. Mellesleg, a fenti mondat után Oroszország és Ukrajna 1654-es egyesülésének említését vártam, melynek évfordulóit annak idején a Szovjetunióban is nagy gonddal mindig megünnepelték, de csalódnom kellett, az első példa ugyanis a bolsevik forradalom lett, Todd szerint ez, úgy látszik, az „innováció” kategóriájába tartozik: „Ukrajna történelmi és szociológiai szempontból is egy rosszul szervezett, bizonytalan terület volt, ahonnan egyetlen modernizációs kísérlet sem származott. Lényegében szellemi befolyási övezetként mindig is Oroszországhoz kötődött, ki volt téve a központból érkező hatásoknak, megbízható konzervativizmussal viszonyult az eseményekhez: 1917–1918-ban antibolsevizmus és antiszemitizmus, míg 1990 óta még Oroszországnál is megrögzöttebben ragaszkodik a sztálinizmushoz. […] saját szellemi tőkével nem rendelkezvén [! – D. Cs.], Oroszországtól elszakadva törvényszerűen egy másik nagyhatalom szárnyai alá fog kerülni.” (192–193.) Ez a másik nagyhatalom pedig az USA lenne? Todd szerint ezt bizonyítja Zbigniew Brzezinski könyve, amely „Oroszország felosztását tűzte ki célul”. Túl azon, hogy ez nem igaz, Brzezinski nem ezt javasolja,34 tanulságos, hogy ezt a feldaraboló törekvést Todd azzal véli bebizonyítottnak, hogy kimutatja: „Brzezinski terve teljesen világos és érthető, még akkor is, ha azt sugall-
ja: Oroszország saját érdeke, hogy végezzenek vele oly módon, hogy Ukrajnát Nyugathoz csatolják… […] Azt nem említi, hogy Oroszország bekerítése az ország belsejének szétmorzsolódásához vezet.” (155–
156.) Kíváncsi lennék, miért.
A Birodalom végére érve tulajdonképpen teljesen elbizonytalanodtam: értéknek tekinti egyáltalán Todd a demokráciát vagy sem? Tartok tőle, hogy nem. Tartok tőle, hogy Todd politikailag az „univerzalizmust” értékeli a legmagasabbra, annak fő kritériuma pedig, hogy egy ország univerzalista-e vagy sem, nem más, mint hogy az adott ország Franciaország (vagy, ami szerinte ugyanaz: „Európa”) szövetségese-e vagy sem. A nemzetközi viszonyokat illetően mindenesetre nyíltan elismeri, s ezt nem is tartja olyan problematikusnak, mint az USA kapcsolatát a „nem demokratikus” Izraellel: „Valójában nem állíthatjuk biztosan, hogy Oroszország demokratikus rendszert fog létrehozni… Politikai értelemben tehát nem tekinthető minden körülmények között megbízhatónak. Viszont diplomáciai téren két alapvető okból is annak minősíthető. Először is, mert tényleg megbízható. [!! – D. Cs.] Kissé ellentmondásos módon az ország belső helyzetének rendeződése mellett ez Vlagyimir Putyin fő ütőkártyája, hogy potenciális szövetségesként csatlakozzon az európai politikai élet szereplőihez. Másrészt azért, mert akár liberális, akár nem, mindenképpen egyetemes szemléletű, és képes egyenlő, igazságos módon értékelni a nemzetközi kapcsolatokat.” (196–197.)
A „megbízható” orosz szövetségesre – amely csak a XX. században háromszor fordult szembe korábbi szövetségesével vagy potenciális szövetségesével, Franciaországgal – nagy-nagy szükség van: „Ki állíthatná teljes jóhiszeműséggel, hogy az Egyesült Államok az orosz katonai ellensúly hiányában is hagyta volna Európának az euró bevezetését, ami középtávon komolyan fenyegeti a dollár, mint tartalékvaluta egyeduralmát és pénzügyi tartalékait…” (228.) Meggyőző érvelés, az orosz atomerő nélkül szinte biztos, hogy amerikai rakéták hullottak volna Frankfurtra és Párizsra.
Olvasóim talán már megállapították, milyen alamuszi voltam, amikor recenzióm elején arról beszéltem, hogyan akartam leküzdeni Todd könyvével kapcsolatban egy csapásra kialakuló előítéleteimet, hiszen ezek az előítéletek masszívan megalapozott negatív ítéletté alakultak. Így is van. Talán hatásosabb lenne a kritikám, ha visszafogottan fogalmaznék, de több hónapos mérlegelés után sem tudok mást írni, mint hogy a Birodalom valójában társadalomtudományi műnek álcázott röpirat, érveknek álcázott demagógiával megtömve. Illusztrációképpen idéznék szerzőnktől egy fejtegetést, amelynek második és harmadik bekezdésében azt a szemléletet érvényesíti, amelyet az elsőben „megmosolyogtatónak vagy dühítőnek” minősített:
„Az olyan amerikai retorika, mint a »gonosz birodalma«, vagy »a gonoszság tengelye«, vagy az ördöginek bármely világi megnyilvánulása olyannyira nyilvánvaló ostobaság, hogy az embert csak megmosolyogtatja vagy feldühíti a helyzettől vagy temperamentumától függően. Mégis komolyan kell venni, persze, összetevőit megvizsgálva.
Ez a retorika objektíve azt fejezi ki, hogy az amerikaiakat rögeszmésen foglalkoztatja a rossz, amit mindig kívül találnak meg, ám valójában az Egyesült Államok belsejéből jön. Tényleg, a fenyegető rossz mindenütt ott van: az egyenlőségről lemondásban, a felelőtlen pénzuralom növekedésében, az emberek és az ország hitelre alapozott életében, a halálbüntetés egyre gyakoribb alkalmazásában, a faji megszállottság visszatérésében. Nem beszélve a nyugtalanító anthraxtámadásokban, melyeket valószínűleg valamely titkosszolgálat tébolyodott és kontrollálatlan tagjai követtek el.
Manapság Amerikát nem kíséri Isten áldása. Amerika mindenütt a rosszat üldözi, mivel ő maga is rosszá vált. Ez a visszafejlődés segít annak megértésében, mennyi minden elvesztésének vagyunk tanúi: hiszen az 1950–1965-ös évek – az általános demokrácia, a szólásszabadság, a civil jogokért folytatott küzdelem, a szociális jogok bővülése idején – Amerikája a jó birodalma volt.”35 (146–147.) Csak a recenzió által idézett szövegrészletekben is immár másodszor találkozhatunk azzal, hogy szerzőnk komoly szakkifejezésként kezeli a „rossz” jelzőt.
A családszerkezet múltba visszanyúló hagyományainak napjaink társadalmi-politikai berendezkedésére és különbségeire tett hatása
– gyümölcsöző gondolat lehetne, ráadásul érdekes vitára adhatna lehetőséget Francis Fukuyama hasonló témájú könyvével.36 Todd azonban csak Fukuyama korábbi, nagy feltűnést keltő A történelem vége című könyvével vitatkozik – azt is kissé félreértelmezve.37 Családszerkezeti tendenciák és napjaink politikája azonban a Birodalom-ban időnként szinte szürreális módon kapcsolódnak össze:
„A világ sokszínűségével szemben egyre türelmetlenebb Amerika szinte teljesen magától értetődő módon bélyegezte ellentmondásosnak az arab világot. A szembenállás oka belső, primitív és antropológiai okokra vezethető vissza. […] Az erkölcsökkel foglalkozó antropológus szemében az angolszász és az arab rendszer teljesen ellentétes.
Az amerikai család atomizált, önző, és a nőknek kiemelt szerepet biztosít. Az arab család kiterjedt, férfipárti, a nők pedig teljesen függő viszonyban vannak. […] Amerika, ahol a feminizmus az évek során egyre dogmatikusabbá, egyre erőszakosabbá vált, és ahol a világ sokszínűségét egyre kevésbé viselik el, szinte kijelöltetett arra, hogy összeütközésbe keveredjék az arab, illetve a muzulmán világgal… […] [Pedig] a muzulmán országok nagy részét jellemző erős termékenységcsökkenés már önmagában is jelzi
a nők helyzetének javulását.” (162–163.) Mind-
ez élesen szemben áll az angolszász társadalom- vagy kultúrantropológia „elfajult” nézeteivel (amelyeket élesen elítél, de szerzők és kötetek hivatkozása nélkül, 164–165.). És ezek után egyetlen oldallal következik az a korábban már idézett, könnyed kis mondat arról, hogy a franciák is képesek „ellenségesek lenni a maghrebi bevándorlókkal, csak mert az arab nők helyzete nem felel meg saját ideológiai szemléletüknek” (165.) – de az egészen más, mint az amerikai ellenérzés.
Végül Todd feminizmussal kapcsolatos előítéletei – nem találok rá jobb kifejezést – nyílt paranoiában törnek ki: „Az európaiak és amerikaiak közötti kulturális különbségek világa majdhogynem végtelen [? – D. Cs.], de a társadalomtudós [! – D. Cs.] tartozik magának annyival, hogy megemlíti a kasztráló és fenyegető amerikai nő státusát, amely ugyanolyan nyugtalanító az európai férfi számára, mint az arab férfi mindenhatósága az európai nők szemében.” (207.)
Lehangolva figyelem, hogy milyen sokan hivatkoznak elismerően erre a könyvre világszerte. Magyarországon e pillanatban a Vizsga keresőprogramja hatvanhárom olyan honlapot talál, ahol Todd neve előfordul; ezeken általában a Birodalom elismerő hangú ismertetése olvasható, liberálisnak tartott orgánumoktól a www.demokrata.hu-ig. A Birodalom érvelését felhasználhatják derék antiimperialisták éppúgy, mint a jobboldali radikálisok – csak éppen az előbbieknek szemet kell hunyniuk Todd furcsa „univerzalizmusa” s annak konzekvenciái felett. Nem kétlem, hogy ez általában sikerülni fog. A washingtoni döntéshozatalt jelen pillanatban ellenőrző stáb eszméi és politikája rengeteg ellenérzést váltanak ki számos emberben – s a dolgok logikájából következően az egyoldalú és színvonaltalan ostobasággal egy más előjelű egyoldalú és színvonaltalan ostobaság szokott a legversenyképesebb lenni. 37 „Fukuyama… mindig előnyben részesíti a gazdasági tényezőket, és úgy tűnik, közelebb áll az egészen más történelmi végkifejletet hirdető Marxhoz. Fukuyama igen furcsa hegeliánus, olyan, akit már megfertőzött az amerikai értelmiségi élet lázas gazdasági szemlélete, így rendszerében másodlagosnak tartja a kultúra és az oktatás fejlődését.” (23.) „Fukuyama… alig veszi figyelembe a népesedéssel kapcsolatos kérdéseket.” (30–31.) Fukuyama tézisével lehet vitatkozni, tulajdonképpen A történelem vége értelmezőinek túlnyomó többsége kritikus, de szögezzük le: ebben a könyvében a legfontosabb hajtórugónak az emberi méltóság kibontakozásának tendenciáját tekinti; a Bizalom bevezetésében kifejezetten szembeállítja ezzel új könyvét, mint amelyben most már a gazdaság felé fordul (i. m. 7.).