Bodor Béla

„…Vass vagyok, a teremtés korrodáltja…”

Vass Tibor: Esőnap
Parnasszus Könyvek, 2003. 188 oldal, 980 Ft

Nem könnyű eldönteni, hogyan is beszéljünk Vass Tibor költészetéről. Ennek a költészetnek a szellemi közegét ugyanis éppen az a tétovaság alkotja, mellyel az olvasó körüljárja, szemléli, értékeli és élvezi vagy éppen bosszankodik rajta.
Könnyen el tudok képzelni egy olyan kritikát, mely a költő modorában szarkasztikusan élcelődik azokon az élethelyzeteken, melyeket költeményeiben, ezekben a meglehetősen eszköztelen szabad versekben az olvasók elé tár. Nem véletlenül fogalmazok így – ebből a lírából a szerző életét, családját, érzéseit, mentalitását, vonzalmait és ellenszenveit olyan mélységig meg lehet ismerni, hogy az ma már az alanyi-vallomásos költészettípus művelőitől is szokatlan lenne.
Éppenséggel magukból a hagyományos lírai szerepekből is ki lehetne indulni, sorra véve őket, egyfajta lírai katalógust, témák, helyzetek és attitűdök regiszterét megszerkesztve beszámolhatnánk arról, hogyan gondolkodik a költő barátairól, szerelmeiről, nyelvéről, a közösségről, melyhez tartozik, a tájról és a természetről, melyben él (ritka tematika manapság), miként vélekedik a kultúra állásáról, magukról a költői szerepekről, a nyelv és az irodalom állapotáról. Kísérletet lehetne tenni annak a fura jó közérzetnek, regionális és egzisztenciális otthonosságnak az értelmezésére, ami épelméjű embertől a XXI. század elején enyhén szólva meglepő. Ahogy szó esik egy naplementenézésről a gyerekkel, pályinkázásról valamelyik közeli falu kocsmájában, egy kutya vagy egy nagymama eltemetéséről, vagy akár csak a miskolc–budapesti expresszvonat büfékocsijáról, az szinte már Krúdyt vagy Kosztolányit juttatja az ember eszébe.
Ugyanakkor egy nagyon száraz, kizárólag a grammatikai és retorikai alakzatokra koncentráló értekezést is meg lehetne írni Vass könyvéről. Ez a tanulmány Roland Barthes és Erdély Miklós munkásságának szellemi terében helyezné el Vasst, gondolkodásának szemiológiai logikáját és teoretikus érzékenységét állítva a középpontba, valamint azt a sajátosságot, ami Erdélynek minden munkáját jellemezte: hogy a szövegek szigorúan önmagukat tematizálják. Ebből az avantgárd gesztusból Vassnál a paródiába hajló gyakorlat lesz, ami egészen addig megy, hogy a Nem lesz vers-et is megírja. Így kezdődik: „Bizonyára lesz, hogy nem lesz / versem, amit adhatnék, / közlésre mondjuk, valami jóféle lapnak. / Uborkaszezonban fogom / megírni a Nem lesz verset, / bizonyára, / mikor más dolgaim akadnak, / nem lesz időm, más dolgaimtól / Lesz verset írni, / közlésre mondjuk, valami jóféle lapnak.” Az objekt, ami ebben az esetben persze maga a vers, úgy készül el, hogy beszámol saját el nem készüléséről. Létmódja nem más, mint a nyom a nemlétéről szóló dokumentációban. Még egyet csavar tehát azon az eljáráson, amikor egy képtelen műtárgy vagy performance csak terveiben, projekt-dokumentációjában valósul meg: ő a meghiúsulást dokumentálja. „Ha csengetnek, senki sem áll az ajtó előtt”, ahogy a tűzoltó mondja Ionescónál. Vass Tibor versei ezt a paradoxont illusztrálják a lehető legtermészetesebben.
Éppen ezért, ha az összehasonlító elemzés elveit igyekeznék érvényesíteni, elsősorban a társművészetek felé kellene kitekintenem: a performance, illetve az installáció műfajával kellene összevetnem Vass költeményeit. Indokolná ezt egyrészt az az életrajzi körülmény, hogy Vass köztudottan a művészeteknek ezeken a területein is tevékenykedik; de a lényeg nem ez. Az akciók, performance-ok, happeningek egyik legfontosabb (közös) sajátossága, hogy megvalósulásuk előtt létrejön egy részletes terv, a koncepció összefoglalása, olykor az egész esemény részletes forgatókönyve. Ezt követi maga az esemény, ami lényegében véve azonos magával a műalkotással; és végül minderről leírás, fotó- vagy mozgókép-dokumentáció, retrospektív beszámoló készül. Az avantgárd, popkultúra, a hetvenes–nyolcvanas évek ellenkultúrája részeként maguk ezek a dokumentációk mint önálló művek, önmagukról beszámoló dokumentációk is megjelentek, és ezen belül külön kategóriát alkottak a valójában meg sem valósítható akciókról szóló beszámolók. Vass Tibor kötetének első és utolsó ciklusa olyan verseket tartalmaz, melyek el nem készült művek részletes tervét, megvalósítási programját foglalják magukban. A már idézett Nem lesz vers valójában csak a gesztus paródiája. Sokkal érdekesebb például a Félkész vers, mely saját programjának a kritikája – hiszen hogy lehetne egy vers félkész, miután elkészült, és ha nem lett félkész annak ellenére, hogy ez volt a szerző célkitűzése, hogyan lehetne késznek tekinteni? –, ugyanakkor a mű idejének paradoxonját szemlélteti. „A Félkész versem nem feltétlenül / a félbehagyás miatt lesz félkész, / szigorúan félkészre íródik, / egyik fele lesz csak készen, / a másik fele nem / készül el soha” – mondja az első versszak. A benne foglalt létige azonban jövő idejű, miközben az olvasó készen tartja a kezében az elkészült munkát, azaz számára a létige múlt idejű, befejezett alakban látszik elfogadhatónak: a vers a félbehagyás miatt lett félkész. Vagy ha abból indulunk ki, hogy az olvasás folytonosan jelen idejű tevékenység, és így az olvasat konstitúciója is mindig az éppen mostban történik, akkor az igének jelen időben kéne mutatkoznia (illetve a magyar nyelv sajátosságainak megfelelően rejtőzködnie): „a félbehagyás miatt félkész”. A költő azonban azt a programot valósítja meg, mely szerint a vers sohasem lesz kész, tehát sohasem lehet rá mint meglettre, a múltba süllyedő időtárgyra gondolni, és ha ez így van, akkor a befogadás mozzanata, az olvasat konstitúciója sohasem válik időszerűvé, hiszen arra akkor kerülhet sor, amikor a vers elkészült. (Töredékek, befejezetlen művek olvasása során ugyanúgy kész művel állunk szemben, mint ha befejezett művel lenne dolgunk, hiszen a szöveg – a maga töredékes vagy befejezetlen módján – készen van, csak a szerző szándéka mond ellent ennek, amiről olvasóként nem vagyunk kötelesek tudomást venni.) Hogy mennyiben tekinthetők ezek a szövegek az installáció rokonának, az talán ennyiből is érthető. A versek maguk szemlátomást nem léteznek, az említett ciklusokban olyan szövegek állnak, melyek a vers helyét foglalják el, mégsem azonosak azzal. A Véleménynyilvánító vers-ben a költő arról tudósítja olvasóit, hogy ebben a versben az olvasó nyilváníthat véleményt. Az Ingyenes vers-ben arról olvashatunk, hogy ennek a versnek a költségei a kötetet nem terhelik, ennek a versnek az ára a könyv árában nem foglaltatik benne. Vagyis ezek a versek a magukhoz fűzött tudnivalókból épülnek fel, önmaguk üres állványai. Persze ezt nem is kell kifejtenem: a vers helyén álló szöveg maga a mű, melynek témája a költészet maga (minden ellenkező híresztelés ellenére a költőt ez érdekli elsősorban); az ismertetés, leírás, tájékoztatás tanulmányozása maga a befogadás, az olvasatalkotás, a program olvasói lebontása, melynek során/nyomán felépül előttünk a költemény.
Mindezek ellenére az a benyomásom, hogy akkor boldogulunk a legjobban, ha Vass Tibort afféle szolid, régimódi költőként igyekszünk megközelíteni. Ha költészetét úgy tekintjük, mint beszámolók együttesét, melyek témája nagyrészt az a procedúra, ahogyan az ember nyelvművészeti alkotásokat igyekszik létrehozni, és ennek elbeszélésében stilisztikai eszköznek látjuk erős önreflektivitását, iróniáját és öniróniáját; a két ciklusban a kötet keretét alkotó műimitációkat afféle idézőjelpárnak, mely a közbenső sorozatok lírai naplóinak, vallomásainak érzelmességét igyekszik megszabadítani a meghatottság és pátosz ballasztjától. Ahogy a szójátékok halmozása, a számtalan önismétlés, szószaporítás, (persze szándékosan, ironizálóan) tudálékos magyarázkodás is efféle funkciót tölt be. Az elérzékenyülésre hajlamos ember önvédelme ez; a nagy szarkasztikusokban többnyire egy félénk gyermek lelke rejtőzik.
A termékeny tétovázás közben végül azon is elgondolkodhatunk: vajon mi lehet az a dráma, amelynek előadása folytonosan elmarad a kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt? Mi helyett adódik ez az Esőnap – „az elmaradhatatlan esőnapokon”?

 


Jegyzetek

szedi be”. (110.)
4 Bár ilyenekre is találunk cifra példákat. Egyik kedvencem: „…az első arab birodalom, amelynek villámgyors növekedésében ugyanúgy közrejátszott az iszlám különlegesen erős egyenlősítő gondolatvilága, mint hódító katonai ereje, vagy a római és a párthus birodalom szétesése”. (126.) A párthus birodalom mintegy félezer évvel az arab hódítás kezdete előtt szétesett, az örökségéért a Szasszanida perzsák harcoltak azzal a birodalommal, amely ugyan szerette magát rómainak nevezni, a szakirodalomban azonban a „bizánci” kifejezéssel illetik.
Egy másik gyöngyszem: „A washingtoni kormány… egy olyan klasszikus stratégiai modellt használ, az ún. »őrült stratégiát«, mely szerint a megfélemlítés érdekében az esetleges ellenfeleket beszámíthatatlannak kell feltüntetni…” (14.) A MAD-stratégia valóban a hidegháború klasszikus doktrínája, s az elnevezés a „kölcsönös elrettentés” angol rövidítéséből alakult ki, nem az ellenfél őrültnek tekintése nyomán.
5 Amelyeknek korábban külön kötetet is szentelt: La troisième planète. Structures familiales et systèmes idéologiques. Párizs, Seuil, 1983.
6 „Katonai téren… 1990 és 1995 között a birodalom visszavonulása figyelhető meg… 1997 és 1999 között a külkereskedelmi deficit robbanásszerűen megugrik, ezt követően pedig 1999 és 2001 között Amerika megindítja újrafegyverkezését.” (107–108.)
7 A magyar kiadáshoz írt előszavát 2003. február 14-ére datálja.
8 Méghozzá olyan módon, hogy: mind az első hónapok euró-árfolyamcsökkenése, mind pedig a későbbi emelkedés az ő gondolatmenetét támasztja alá.
9 „A liberális demokrácia minden körülmények között békepárti. Aligha lehet a francia és az angol demokrácia szemére vetni, hogy az 1933–1939 közötti időszakban háborús szándék fűtötte őket, az amerikai demokrácia Pearl Harborig tartó elszigeteltségét is csak sajnálattal vehetjük tudomásul. Anélkül, hogy tagadnánk az 1914 előtti francia és angol nacionalista nyomást, el kell ismernünk, hogy Európát Ausztria–Magyarország és Németország – azaz két olyan ország, amelynek kormányát nem korlátozta parlamenti felügyelet – taszította a háborúba.” Ezt már a kötet szerkesztője sem tudta elviselni, s Todd torzítását egy másik torzítással „tette helyére”: „(E háborúban az angolok és a franciák a despotikus Oroszország mellett kiállva üzentek hadat a despotikus Németországnak. – A szerk. megj.)” (24.)
10 Oka az amerikaiak kísérletei, hogy „az öreg kontinens erősen konzervatív és »államosított« társadalmait a liberális mintához akarják szüntelenül hozzáilleszteni. Ezen kísérletek pusztító hatását jelzi a szélsőjobboldal ismétlődő előretörése a parlamenti választások során. E jelenség már tapasztalható volt Dániában, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban, Svájcban, Olaszországban és Ausztriában. Úgy tűnik, egy fekete kör veszi körül Németországot [jellegzetes, hogy még a »kör« metafora használatakor sem érzi szükségességét, hogy a Németországtól keletre fekvő térségre is vessem egy pillantást, l. később – D. Cs.], amelyet… váratlanul szinte a »fasizmussal« szembeni ellenállás központjává léptettek elő…” (210.)
11 A diadalmasan emlegetett szovjet adatokat egyébként ismét közli a 178. oldalon, ezekből kiderül: a Szovjetunióban hat egymást követő éven keresztül, 1971-től 1976-ig nőtt a gyermekhalandóság, összesen 3,8 ezrelékkel. 1974-ig a növekedés 1,6 ezrelék volt.
12 Nemzetközi statisztikai évkönyv. A világ a XXI. század küszöbén. Központi Statisztikai Hivatal, 2001. 108.
13 Magyar statisztikai zsebkönyv, 2001. Központi Statisztikai Hivatal, 2001. 336.
14 Könyve még az iraki háború kirobbanása előtt íródott, igaz, a magyar kiadáshoz írt előszavában levédi magát: ennek esetleges kitörése és kimenetele nem befolyásolja mondanivalójának lényegét.
15 A második világháborúban például „a komoly áldozatokkal járó hadműveletek mindig a szövetségesekre hárultak, például a lengyelekre és a franciákra Olaszországban Monte Cassinónál, vagy a lengyelekre Normandia sziklás öbleinek körbezárásakor”. (103.) A történelmi tények ismeretében lélegzetelállító ez a szembeállítás. Emlékeztetőül: 1940 tavaszán a németek hetek alatt szétverték a francia hadsereget, mindössze ötezer embert veszítve másfél millió francia hadifoglyot ejtettek; De Gaulle mozgalma pedig önerejéből még a francia gyarmatok egy részét sem tudta felszabadítani.
16 Egyébként e konfliktusról is Amerika tehet: „A CIA kaukázusi tevékenysége, az amerikai tanácsadók jelenléte Grúziában mind-mind nemzetközi keretet adnak a csecsen háborúnak. Amerika és Oroszország csatájáról van itt szó, azaz a két hatalomnak egyenlő módon kell vállalni a morális felelősséget az esetlegesen kioltott emberi életekért.” (181.)
17 „Csakhogy Amerikának nincs akkora katonai hatalma, mint egykoron Rómának volt. Nem gyakorolhatja a világ feletti uralmat a megsarcolt régiók vezető osztályainak egyetértése nélkül. Ez utóbbiak részéről a birodalmi alávetettség elfogadása talán már nem ésszerű választás… Önkéntes szolgaságunk nem maradhat tovább fenn, csak ha az Egyesült Államok egyenlő módon, sőt, egyre inkább a központi uralkodó társadalom tagjaiként kezel bennünket – ez egyébként minden fejlődő birodalom szervező alapelve. Meg kell győzniük bennünket egyetemes világnézetükkel, szavakkal és gazdasági magatartásukkal, hogy »mindannyian amerikaiak vagyunk«. Ám egyelőre távol állunk ettől, mi több, egyre inkább másodosztályú személyekként bánnak velünk, mert sajnos – a világ balszerencséjére – a mai Amerika központi eszmerendszerének alapvető irányzatát az egyetemes gondolkodás visszaszorulása jellemzi.” (123.) Todd történelmi párhuzamainak logikája szerint egyértelmű: ha Amerika a második világháború után brutális erőszakkal (ahogy igen gyakran Róma tette) meghódította volna mondjuk Nyugat-Európát, s utána – néhány évszázados emésztgetés után – beolvasztja a túlélőket, akkor nem lehetne a szemére vetni a dolgot.
18 Még a jobbik lehetőség, ha egyszerűen érdektelennek és érthetetlennek nyilvánítja ezeket a kérdéseket: „…némely, az amerikai válsághoz kapcsolódó ideológiai vita – mint például az alapvetően a bőrszínről szóló – számunkra nehezen követhető. Ez a kóros amerikai érzékenység egy francia számára nem kevésbé idegen, mint a nők helyzetéről szóló hisztérikus civódás”. (55.)
19 „A mások helyzetével kapcsolatos angolszász bizonytalanság nem a modern kor szüleménye: éppen ellenkezőleg, eredete gyaníthatóan igen korai, kezdeti civilizációs időkre vezethető vissza, valamint arra a körülményre, hogy az angolok az Óvilág külső történelmi-kulturális rétegéhez tartoztak, amely kevésbé vagy rosszul integrálódott az egymást követő birodalmakba, s így nem sajátíthatták jól az egyenlőség-egyenlőtlenség alapfogalmait.” (129.) Nem értem. Milyen „egymást követő birodalmakba” integrálódtak rosszul az angolok? A Római Birodalom visz-
szavonulásától kezdve (amikor nem is az angolok lakták a Brit-szigeteket) az országot egyedül a normannok hódították meg teljes egészében, de ők nem alkottak birodalmat.
20 Ismét kénytelen vagyok idézni, nehogy az olvasó sanda félreértelmezéssel gyanúsítson: „Az amerikai szárazföldi hadsereg annyira gyenge, lassú és képtelen a veszteség, mint lehetőség elfogadására, hogy a szárazföldi katonai hadműveletek során egyre inkább szövetséges kontingensek, sőt zsoldosok rendszeres hadba hívását igénylik. Az olajlelőhelyek ellenőrzéséhez megszállottan ragaszkodó amerikai vezetők talán nem merik nélkülözni az izraeli hadsereg – a Közel-Kelet első számú katonai ereje – támogatását.” (139–140.) S nyilván csak az ellenség megtévesztésére gyakoroltak nyomást az első Öböl-háború idején Izraelre, hogy még akkor se avatkozzék be a harcokba, amikor iraki rakéták hullottak a területére.
21 Mint ahogy más alkalmakkor is kiderül: teljesen érdektelennek tekinti a politikusok verbális megnyilvánulásait, ha azok nem vágnak egybe koncepciójával: „…2002 májusának végén George W. Bush végigutazta egész Európát, és mindenütt az Oroszországgal történő együttműködésről beszélt” – írja egy helyütt, s ebből ezt a következtetést vonja le: „Washington igen gyakran leli örömét abban, hogy a világ tudomására hozza: a NATO kiterjeszthető, az amerikai űrpajzs kialakítható Moszkva beleegyezése nélkül is. Azt állítani, hogy Oroszország nem létezik, a valóság nyilvánvaló tagadása…” A két idézet egymás folytatása, tehát nincs közöttük újabb adalék vagy akár csak egy „ezzel szemben viszont” vagy „a valóság ezzel szemben az, hogy”-féle átvezetés sem. (173.) Ugyanakkor teljesen névértéken elfogadja Putyin elnök németországi beszédét (174. és 196.), mivel az Todd gondolatait visszhangozza.
22 Idézi: J. Nagy László: Az arab országok története a XIX–XX. században. Eötvös József Könyvkiadó, 1997. 112.
23 Henry Kissinger nagyszabású könyvében, a Diplomáciá-ban olvasható egy érdekes párhuzam, amely a Birodalom ismeretében némi ironikus felhangot kap. Az 1919-es versailles-i béke tárgyalásakor Franciaország képviselői sorozatosan összeütközésbe kerültek a brit és főleg az amerikai szövetségeseikkel, mivel sokkal keményebb békét akartak Németországra kényszeríteni, mint az utóbbiak. Kissinger szerint: „A győzelem rádöbbentette Franciaországot, hogy revanche-ért túl nagy árat kellett fizetnie, és hogy közel egy évszázad alatt felélte tartalékait. Egyedül Franciaország tudta, hogy mennyire legyöngült Németországhoz képest, bár ezt senki, különösen Amerika, nem volt hajlandó elhinni. […] Mint Izrael a modern korban, Franciaország is érzékenységgel leplezte sebezhetőségét és meg nem alkuvással kezdődő kétségbeesését, és akárcsak Izraelt a modern korban, őt is az elszigetelődés állandó veszélye fenyegette.” (Diplomácia. Ford. Baik Éva és mások. Panem–McGraw–Hill–Grafo, 1996. 223.)
24 „A demokrácia folyamatos terjedése nem feledtetheti el velünk, hogy a történelem nem áll meg. A legrégibb demokráciák – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország – fejlődése is folytatódik. Egyébként minden jel arra utal, hogy ezen országok fokozatosan oligarchiává alakulnak át. […] A fejlett országok szellemi és eszmei világában a közép- és főleg a felsőfokú oktatás újra megjeleníti az egyenlőtlenség fogalmát. A »felsőfokon képzettek« rövid habozás után és hamis öntudattal végül is valóban felsőbbrendűnek képzelik magukat. A fejlett országokban kialakul egy jelentős réteg, amely számszerűen a társadalom 20%-át, jövedelmét-vagyonát tekintve pedig az 50%-át jelenti. Ez az osztály egyre nehezebben viseli el az általános választójogot, és annak kényszerítő erejét.” (30–31.) Elég, ha kiemeljük: Todd szerint az oligarchizáció általános tendencia, nem csak az Egyesült Államokra jellemző. Az USA legfeljebb éllovas: „A fejlett világ, mint láttuk [sic! – D. Cs.], az oligarchikus tendenciák előretörésével jellemezhető… [és] az Egyesült Államok az egyenlőtlenségi forradalom világbajnokává, valamint az oligarchikus rendszer éllovasává válik…” (203.)
25 „Az amerikai társadalom alapvetően egyenlőtlen uralkodó rendszerré [? – D. Cs.] alakul át… […] Azért ne legyünk féltékenyek. E téren Franciaország fejlettsége megközelíti az Egyesült Államokét. […] [Franciaországban] jelenleg a társadalom 60%-át ideológiailag ellenőrző felső 20% elnyomja és ellehetetleníti az alsó 20% törekvéseit. Az eredmény pedig ugyanaz: a választási folyamat elvesztette gyakorlati jelentőségét…” (32.)
26 „A francia–német házaspár… – és angol szeretője” (220.); azért érdekelne, Todd szerint ki a férfi ebben a házaspárban, illetve hogy melyikük szeretője az angol.
27 Kár, hogy erről a törökök nem tudnak. Rövidlátó módon ők csak azt látják, hogy tizenhat évvel a hivatalos jelentkezés benyújtása után még mindig nem ültek le tárgyalni velük, miközben a kilencvenes években jelentkező posztszocialista országokat már fel is veszik.
28 Nemzetközi statisztikai évkönyv. A világ a XXI. század küszöbén. KSH, 2001. 108.
29 „Az orosz gazdaság 1999 óta kezd magára találni. […] Ez a növekedés nem csupán az orosz gazdaság erős tartópilléreinek, a kőolaj- és földgázexportnak köszönhető…” (177.) „…Oroszország különleges gazdasági hatalommá válhatna… Ellentétben a függő Amerikával, Oroszország természeti adottságainál fogva független a világtól, külkereskedelmi mérlege többletet mutat.” (Kiemelés az eredetiben – D. Cs.) (185.) Tegyük hozzá, hogy jelenleg az orosz nemzeti össztermék (és nem az egy főre eső) kisebb, mint Törökországé.
30 „A szovjet, azaz orosz [? – D. Cs.] hadsereg ma már csak töredéke annak, mint amikor ereje teljében volt. Mindenki ironizál csecsenföldi kínlódásukon, de a Kaukázusban Oroszország éppen most is azt bizonyítja, hogy népe még képes véráldozatot hozni érte, választott parlamentje (a Duma) támogatásával. Ez a képesség fontos, társadalmi és pszichológiai típusú katonai erőforrás, amit Amerika éppen most veszít el véglegesen az emberáldozat nélküli háború ideájának továbbfejlesztésével.” (104.)
31 „Ráadásul, és ez talán a legfontosabb szempont, az a légi fölény, amely a bombázásokkal való fenyegetés miatt elméletileg akár elegendő is lehetne a megfellebbezhetetlen uralom fenntartásához, még mindig függ az egyetlen olyan hatalom – márpedig Oroszország – jóakaratától, amely légvédelmi technikájának köszönhetően képes részlegesen vagy teljesen semlegesíteni az amerikai légierőt.” (150–151.)
32 „Oroszország nép[ének…] egyetemes megközelítése tette lehetővé az orosz birodalom számára, hogy Szovjetunióvá alakuljon. A bolsevizmus irányítása alá vonta a birodalom kisebbségeit: balti népeket, zsidókat, grúzokat, örményeket. Franciaországhoz hasonlóan Oroszország fő vonzereje is az volt, hogy egyenlőként kezelte az embereket. […] A liberalizált orosz gazdaság soha nem válik angolszász mintájú, individualista kapitalizmussá. Meg fogja őrizni közösségi jellegét, és olyan horizontális egyesülési formákat hoz létre, amelyek meghatározása még korai lenne. […] Manapság a nemzetközi politikából… hiányzik az oroszt idéző egyetemes szemlélet. […]: erős, de nem hegemóniára törekvő nemzet, amely egyenlőséget kíván a nációk kapcsolataiban.” (182–184.)
33 „Az orosz gazdaság fellendülése fokozatosan életre keltheti ezt a volt orosz érdekszféra-együttest, anélkül, hogy a hagyományos értelemben vett uralomról beszélhetnénk. […] A Szovjetunió romjain született országokat jóval a kommunizmus előtti időkből származó társadalmi rokonság köti össze. […] Ez éppúgy érvényes a balti államokra, mint a kaukázusi vagy közép-ázsiai országokra.” (186–187.)
34 Érdemes magát a megtámadottat idézni: „Oroszország számára az egyetlen geostratégiai lehetőség… az maga Európa. Nem akármilyen Európáról, hanem a bővülő Európai Unió és NATO Európájáról van szó. […] Európa és Amerika nem jelent fenyegetést egy olyan Oroszország számára, amely nem akar terjeszkedni, és nemzeti, demokratikus keretek között működik. […] Európa és Amerika számára egy demokratikus orosz nemzetállam geopolitikai szempontból nagyon is kívánatos szerveződés, hiszen az stabilitás forrása lehet a képlékeny Eurázsiában. […] [Ehhez Oroszországnak] alkalmazkodnia kell a szovjet utódtérségben uralkodó politikai pluralizmushoz… Ebben a tekintetben az a legfontosabb, hogy Oroszország világosan és egyértelműen elfogadja a független Ukrajna létezését…” A nagy sakktábla. Ford. Hruby József. Európa, 1999. 163–165.
Roppant érdekes egyébként, hogyan képzeli el Brzezinski hosszabb távon Ukrajna (egyik lehetséges) jövőjét: eszerint az ország része lehetne a francia–német–lengyel–ukrán tengelynek, amely az európai integráció tengelyévé válhat (i. m. 117–119.). Todd számára, akit már az ambiciózus lengyelek is roppant idegesítenek, úgy látszik, vonzóbb egy kisebb, de szilárdan francia–német irányítás alatt tartott Európai Unió.
L. még, kommentár nélkül: „Brzezinski politikai intelligenciájának csúcspontjaként [kiemelés tőlem – D. Cs.] azt javasolja, hogy Franciaországgal szemben még megértőbbnek kell lenni.” (155–157.)
35 Vö. még: „Európát az agnoszticizmus, a béke és az egyensúly értékei uralják, olyan eszmék, amelyek napjainkban távol állnak az amerikai társadalomtól. […] A vallásos frazeológiával »megtömött« Amerika lakosainak fele mondja, hogy elmegy a hét