Báthori Csaba

ÉRINTÉS

Ha már megérintsz, ezt üzenem az
ujjaidnak: megrebben locska számon
a cseresznye, veszélyes kicsi bolygók
rajzanak szét a vérben, tőzegek
lazulnak az érfalak lomha bársony-
szövetében, nyomvonalak pimasz
hálója hurkolódik rég poroltott
szívkamrám köré. Elevent viszek.

Vagy tán, mint egy szökött fegyenc, hazudnak
zsigereim? Halszálkák, fémsörétek,
hegyes gyorsszemcsék, fürge dajkatű
csillagait szóró szikék sürögnek
a simaizmok tömlőiben. Ablak
aranyát nyitja rám a tavaszi
kéz. Amikor már rohadtam az évek
alján és elkészültem az üregnek.

A vérágas pacaszem szakadékok
mentén, rideg irtásokon lefagytam.
De féltem, írtam, éltem, irthatatlan.
A semmit akartam, és azután
szeretni megint. De olyan bután
ül modellt a búcsúzáshoz az ember.
Istenhez, pokolhoz is van elég ok
megérkezni a zúgó gyötrelemmel.

Ha már megérintsz, hát halld, újra mondom:
ő a fenti, te vagy az emberi
mozgató. Add ide, add mindened,
ha neked semmi nem jutott. Csak úgy megy.
Minden érintés itt lenn a porondon
kell majd a füstökben is. Semmi istent
nem aláz meg, ha megsúgod neki,
hogy ő létrecsalt, de más megteremtett.