Vojnits Imre

VÍKEND, 2000

Végig a szűk, plüssös folyosón, sebesen le a liften,
hangtalanúl az üveghengerben, mint a higanyszál,
majd a garázsbol a borszín autóval kikerülve
át a keresztutcák rácsán, a rideg falu házak
irdatlan sora közt, piszkosszürkére kifestett
sápadzó vonalak mentén, zöld lámpa jelétől
lámpa jeléig, villódzó lila fényalagútban,
hátrafelé rohanó suta árnyak tömkelegében
(nem látszik, melyik a szobor és melyik él: alakok csak),
téglakerítéses, behemót, kuka gyártelepeknél,
híd remegő korlátjai közt, míg lent a vasúti
háló barna vagonsort őriz erőtlenül, aztán
végre: a sík! …Oldalt üde fák nyuligálnak az égbe,
s lábuknál, a barázdák zsíros fényein ellát
végig a szem – föl-fölszakad akkor a szádon a szó: „föld,
föld!”, és szüntelenül kiabálsz, hogy elérted a partot?