Vojnits Imre

URNASOR

Az urnasoron szaporodnak
a műkőből rakott stelázsik –
hát ez az! minket is, barátom,
mihamar egy-egy fülke vár itt.

Nevünk írják más nevek mellé,
s egy folyton-égő törpe lámpa
mögül kibámulhat fotónk az
odabiggyedt viaszvirágra.

Akárcsak régen ahol éltünk
egymás mellett-fölött az űrben,
skatulyákba osztva emitt is,
csak hát, csak hát miniatűrben.

Amikor már a notórius
özvegy nő is tél-túl botorkál,
ha lenne ujjad még, a szomszéd
csempéjén szívesen kocognál.

– Ha megengedi: Por vagyok. S ön?
A válasz, sejthető, rokon lesz,
s örvendünk egyet – bár lehet, hogy
minden közeledést zokon vesz.

Volna kedved e zsugorított
halálmódhoz? Csak mert nekem nem.
Sokkal inkább a régimódit,
ha nem sírkamrában, de kertben.

Fakereszt s igazi virágok,
halomra hull a rőt levél,
bogár bomlasztja lassú testünk –
nem támad úgyse föl, ne félj!