Tarján Tamás

MÚLÁSTAN

Parti Nagy Lajos: Grafitnesz
Magvető, 2003. 216 oldal, 1890 Ft

Láng a langue, a lenge.
Viszonylag régen lánga-lenge, hiszen az 1995-ös Esti kréta óta – nem számítva az Europink 1999-es, kevesekhez eljutó és szerény kritikai visszhangú kiadványát – nyolc esztendőt kellett várni Parti Nagy Lajos újabb reprezentatív kollekciójára, a Grafitnesz-re. Ezt – a nagyszerű folytatást – nem haszontalan a 2000-ben újra megjelentetett gyűjteményes kötet – a nagyszerű előzmény – mellé helyezni, hogy az Esti kréta és a Grafitnesz részben közös anyagát nézve először is tisztázzuk: mi az, ami ellibbent, ellángott, ellengett, ellangue-ott egy szűk évtized során. Mi az, amit versbeszédében a költő átmosott, reparált, leparole-t?
Mindjárt a langue-ot is. Ami az Esti…-ben még Pitralon volt, az mára Arcvíz lett. A két versszöveg így néz szembe egymással-önmagával: „az ingó masszív dolgokon / kérded fog-e a láz a máz / mért állnak matton konokon / állnak mint mázsaház / precíz és nyirkos mért alul / kérded nem lenne-e / langueén és halhatatlanul / jobb nyelve s mérlege / kérded miért a lajtosok / hátán kileng a kása / miért a fürge lábtusok / az arcvíz elragadtatása / ellibbenünk s a dolgokon / nagy jégpuhány futos” (Pitralon) – „Ellibbenünk, s a dolgokon / mit fog az ónos égi máz? / Állnak a lázas dobrokon, / állnak mint mázsaház. / Zavart és nyirkos mért belül, / kérded, s nem lenne-e / hazádnak rendületlenül / jobb nyelve s mérlege, / kérded, miért a vértusok, / a láb taposta kása / fölött a szentelt arclucsok, / az arcvíz elragadtatása, / ellibbenünk, s a dolgokon / nagy jégpuhány futos” (Arcvíz).
A két-egy szonettet összevetve egyszerre fellépő benyomás, tapasztalat, hogy a) ez „ugyan- az” a vers, b) ez egy teljesen másik vers. Mindkét tapasztalat igaz, de az utóbbi az igazabb. Csak két kardinális változtatást véve: a korszakjelölő márkanevek poétikumában olyanynyira bizodalmas és otthonos Parti Nagy – noha a Bambi üdítőt, a Szieszta kályhát, a Fecske cigarettát, a Bosch-Lehel hűtőszekrényt megőrzi, az Agip termékeit természetes gesztussal melléjük teszi stb. – nemzedékének nem is túl penetráns illatélményét, a felnőtté avató első borotválkozás, a randevúkra való készülődés jó öreg Pitralonját lefújja a színről, s egy közömbösebb – topikusan viszont telítettebb – összetett szót illeszt a helyére; és úgy alakítja át a költemény gyémánttengelyét, hogy a „hazádnak rendületlenül” József Attila, a Hazám felől is értett kiugró Vörösmarty-sora egyértelműen ráforgassa ezt a vers-fogaskereket is a (holaha zanzák) – a bizonyos értelemben kötetzáró Szívlapát alcíme; folyóiratbeli közléskor még főcím – jelenlegi, domináns szerkezetére. (Zárójelben, harmadikként a lábtus szót felváltó vértus virtusáról is szólnunk kellene mint jellegzetes szókészleti fejleményről, s arról, amint a többes számú alak hozza magával a szentelt arclucsok krisztusi verejtékét.)
A költőre is érvényes, ami e verskettősére. Maradt, aki-ami volt (a munkásságát elemző java bírálatok eddigi mindegyikéből analizálható a Grafitnesz, s érdemi módosítást az sem kér, amit Parti Nagy önmagáról, az irodalomban való létéről mondott-írt Keresztury Tibor kérdéseire felelve: Félterpeszben, 1991) – és (m)éjségesen más lett (ahogy ezt Borbély Szilárd az Élet és Irodalom 2003. június 20-i számában a Grafitnesz-t „az elmúlt és az elkövetkező évek egyik legfontosabb verseskötete”-ként köszöntő és vizsgáló esszékritikája, a Kádáriában éltem én is! már érzékelte). Mi történt? Talán csak annyi, hogy a poéta szállott az őszbe, űzve szállott. Átírta magát az őszbe.
(A) Parti Nagy Lajos(-líra) őszebb lett.
Ez azért sem kis művészi teljesítmény, mert eleve ősztájról indult, tehát valamin belül kellett megtennie az onnan-odát.
Az általános – és elvonatkoztatott – őszösülés köteten belüli kötettel ad hírt magáról: az Őszológiai gyakorlatok fragmentumaival. Mivel a könyv bárminő fejezetes, belső osztástól tartózkodik, ez a sorozat éppen úgy nem válik le a markáns tömbről, ahogy az Esti krétá-ból áttelepített (az eredetivel nem teljesen megegyező: sokszor jelentősen javított, sorrendjében korrigált stb.) Medwendel-ciklus sem (amely a kötet mintegy első harmadát teszi ki, egyéb beékelésekkel). Parti Nagy régi bevált gyakorlata a korrekció is, a korábbi szövegek egy részének újraértelmező, regeneráló újabb közzététele is. Ha az Esti kréta a vállalt kezdetektől, az 1970-es évek végétől 1995-ig tartó időszak verseinek együttese volt, akkor a Grafitnesz az Esti kréta „második kötete”, nagyjából 1990-től tulajdonképp 2003-ig kiterjeszkedő gyűjtemény.
Ez a „második kötet” frappírozás persze pontatlan. Az Őszi Hedwigek az Esti krétá-ban még csak háromdarabos (a kissé „ottliki” Tartalom-ban részletezett) láncolatából tíz vers (szonett) láncolata lett (az ezúttal roppant szűkszavú – az alcímeket, a versek „belső verseit” elhallgató – Tartalom-ban titkolva), s az egyik közös „hangzatka” (a holdas kisolló) valósággal önmaga ellenkezőjébe fordult. „Nincs kedvem, s nincs rá semmi ok, / október tizenhét van, Hedwig, / talán kicsit megfulladok, / talán kibírom keddig. / Így jut az ember el a kedvig, / ázó tetők és papirok / fölött a tölgyek mancsa meddig / elér ma, s nincs kedv, nem nyirok / belőlük medwét, nincsen éles, / holdas kisollóm, nem birok / én ohne dich már lenni, édes, / naná az ősz hideg nyirok, / lám ennyi kell a szenvedéshez, / jódolg, papír, s hogy ráirok” – ilyen volt; „Látományimra semmi ok, / falam vad tölgyfák mancsa pedzi, / hiába párbaj és birok, / e morphi’ rém elmém kikezdi. / Óh, árnyak istennéje, Hedwig, / a szurtos, őszmély papírok / alól a lélek nyirka meddig / fölér ma, játszódván nyírok / belőle medwét, szisszen éles, / holdas kisollóm, úgy bírok / csak ohne dich meglenni édes, / mint árnyjátéki mártírok, / lám, ennyi kell a szenvedéshez, / árny, olló, játék, ősz, nyirok” – ilyen lett. A medwét nem nyíró vershős mégis-medwenyírási fordulata egybeesik a dátum elhullatásával. Mint megtudtuk, október 17. (különben október 15. és 16. is) Hedvig (Hedwig) napja (a név jelentése kettősen is: harc). Az első változatbeli beszélő, a „ráiró” borongása abból az összejátszásból is eredhet, hogy az őt „kisollózó” Parti Nagy Lajos születésnapja október 12-én (Miksa napján) van. Az új kötetben a Drótváz zöld tizenöt sorának – eredetileg is idézőjelbe tett – mottója mintha névutalással terelné az olvasói figyelmet a születésben, a születés fordulónapjában ólálkodó elmúlásra, az önsajnálat nélküli mélabúra. A bizarr, „valóságból ellesett” mottó az egyes szám második személybe kitett verssel, főleg a befejezéssel kontrasztál: „Gyászollak, Lajos, / gerbera 20 szál, / drótváz zöld, / október 19. 14 h fizetve” – „beszélek, tehát vétkezem, / hol tér van és idő van, / s hiába ráz a zokogás, / ha tovább élek nálad, / hisz e világon semmi más / nem fogja, mert a semmi: más, / nem fogja vers halálod” (a legutolsó sor olyan többjelentésességgel bír, amely Parti Nagynál sűrűn előfordul). E vers – a kórházruhád, lázlapod, mankó szavakkal – az Őszológiai… egy kitépett cetlije is lehetne, ahol viszont az író – „írta Dumpf Endre”; a hírüladás idézőjele ismét Parti Nagytól – a mesei rémületű halálvízió álomlátása elől infantilizálóan, álbecenevet kiejtve igyekszik szökni: „egy háromlábú apáca / futott utánam éjjel / volt nála nyalóka bélyeg / kisfiú kiabálta / sütnivaló öcsikénk / kiabálta hogy hívnak / nem mondtam meg / azt mondtam Lalika”.
A születésnap ünnepietlen, keserű-rezignáló tényként sok Parti Nagy-versbe beíródott. Ilyen az Esti krétá-ból áthívott – Balassa Péternek ajánlott… – Kis őszi rádióvers: „Húzza a föld veszélyesen, / vizes kabát a kedv, mi támad, / de harminckilenc évesen / tud némely rutinériákat, / és csukott szemmel teljesít, / ott belül vak van, békalencse, / öngyulladásig préseli, / s a kegyelem ezen túl csak szerencse”, ilyen az Irokéz: „elmúlt a nyár, / nem sírok én, / de irokéz, / a sok fecsér / szleng, nem suhan, / az őszi ég / már extra-lights, / s elmultifilt / promt negyven év…” Az Egy lopott kádé (Magos Györgynek szívből) az ötvennel sem enyhültebb, szorongva ereszkedik a Kosztolányi-kútba: „Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel / egyszer fölébredsz, s eltünődöl: / hogy negyven vagy ötven áll a versben, / s hogy bármi álljon, jézusom, ki írta?, / mintha akkor pont nem volna mindegy, / de épp, mert mindegy, fölkelsz és mezitláb / átmész, ahogy a csillag megy az égen, / a könyvespolchoz. Persze, Kosztolányi, / s naná, hogy negyven…” (A nyitó három szóval Parti Nagy 2003. október 12-e után fordulhat önmagához. A Grafitnesz a kerek születésnap sóhaja is.) A kedély csak akkor virulóbb, ha a költő időben messzebbi dátumokat vehet köszöntő versébe. Tandori Dezső hatvanadik s főleg Réz Pál hetvenedik születésnapjának derűs-fátyolos kiéneklése remek. De jellemző, hogy a köszöntő verseit és a versnekrológjait egymásba keveri, élő és holt felváltva a szereplője. Bertók Lászlónak a hatodikon: az Utánzatok Bertók-zenéjű szonettjeit A Csorba-kert (a Csorba Győző-emlékvers) és a Parte-cédula (Pákolitz István emlékére) keretezi. A Réz a Duna fölött után a Mészöly Miklós halálakor írt Alaplap következik – de az előbbiben is vonszolja magával az árnyékát a jókívánság: „Ki vízre lát, az jó sokáig él, / egy víz fölötti, hosszú nyári dél / lassabban hajlik Farkasrétre át. […] Ki vízre lát, az tartson armadát, / ha már nem ír, hát legalább beszéljen, / s, egy szó, mint hetven, jó sokáig éljen”. A váltogatott köszöntőket és nekrológokat a legtöbbet elemzett és legmagasabbra értékelt Parti Nagy-költemények egyike, az innen sem mellőzött Rókatárgy alkonyatkor koszorúzza. Ennek vércsorgató, szőlős-szüretes, nagy őszi látomása a végtelen, kalandos és taszító életgazdagságból kibomlasztott halálfélelem és halál szürrealisztikus festménye, az elmúlás térélménye, melyben mintha egy örökkön tartó képtelen körvadászat szemelné ki célpontját, a mind a húsz szakasz élének nyílt mezejére futtatott, a maga sokféleségében és megnevezésében nem túlságosan bizalomgerjesztő „rókatárgy”-at: „A rókatárgy, hogy menekülsz, / a luftod és a laufod, / zsombékra ülsz vagy lóra ülsz, / a rókatárgy az az, hogy // »egy rókatárgyban mennyi vér, / egy rókatárgyban meghalok, / mit ér a nyurga, könnyü prém, / mit ér a bordalok?«”; „A rókatárgy a csönd, a must, / gerezna és vidéke, / bor és hamu, muslincafüst, / a lőpor könnyü béke. // A rókatárgy az alkonyat, / ha dolgavégez, lóra száll, / porban a gyöngy, piros fogak, vércsík és rókaszáj”. Az utolsó sor ismét több jelentéstulajdonítást enged meg. Azt is, hogy a róka rókának rókája, a róka önmaga végzete. Mindez univerzálisan kinagyítva, lévén a rókatárgy bármely (?) világelem, s így sajátszerű világegész. A költemény ragyogva, romlatlanul, rettenetesen igazolja, hogy a közelmúlt magyar lírájában kivételes hely illeti meg. S nem is a Parti Nagyra oly jellemzőnek – általában érdemének, néha fogyatékosságának – tartott dekomponálás, alulretorizálás, nyelvfosztás eszközei révén jött létre, hanem épp ellenkezőleg: az ezredvégi verselés modern klasszicitását, a képek füstölgő szokatlansága közepette a már-már konzervatív strukturáltságot, a tárgyban rejlő diszharmónia tökéletes harmóniáját tudhatja magáénak. A jelentésadás természetesen nem a mindennapi tudat és nyelvhasználat által megy végbe, de igaznak bizonyulhat hipotetikus a líra: logikák tézisünk: a Rókatárgy… szekvenciái logikák, kis logik, önmagukban áttetsző, racionális-bizarr, valóságossá grammatizált és stilizált léttények. Parti Nagy erőszak nélküli intellektuális, érzelmi (és érzéki) mozgósítással veszi rá elfogulatlan, nyitott olvasóját, hogy a „legbelül kaparászok ezzel a verssel” állapotát saját én/önkifejezési nehézségeinek, produktív, jelet hagyó kísérleteinek modelljeként fogadja el (Medwendel), és – ugyaninnen véve a példát – mondjuk a „Mókus bukdácsol át a sétaúton, / a kerti székek hippodromgalopp, / pónilóvázak egy törpemúzeumban” szaka láttán a konvencionális mókusos sorból levezesse a nyelvileg kissé ficamított másodikat, belássa – a címet el nem feledve – az egész szerkezet animalitását, valamint azt, hogy nincs nagyobb, mint egy törpe (a mókus, a bukdácsol, a séta, a galopp, a póni, a váz, a törpe szavak mind kicsinyítő funkciójúak, meglehet, a Medwendel szólelemény is az – viszont a hippodrom [talán leginkább: cirkusz] egyszerre az és nem az, a Medwendel dupla vévé nagyított véje, az – esetlegesen – v helyetti w [a címben a V helyetti W] pedig groteszk nagyságban és magasban trónol a szöveg felett mint szokatlanságával ingerlő, elhatalmasodott, betű, jegy, a versbeli, szolid, de érdekes medvehagyma, medveliliom v-jének fölérendeltje). E mű nyelvi vonatozással megnyíló, kissé gyermekies, emlékkelesztő balatoni stációi és élménykörei szinte mindenki számára ismerős és vonzó kontextusúak, inkább nyáriasak-nyaralásosak, mint ősziesek („Györöknél látvány volt, megálltam, / tátott, fekete óvodástáska, / elröpülök, hisz gyakran gondolok rá, / s kihull az uzsonna Fonyódon”; „Lapozza a szél a nádast Badacsonynál”). A nyelvtájnak ebbe az otthonosságába nem túl nehéz – és öröm is – beépíteni a Parti Nagy által erősen kedvelt és jól alkalmazott idegen nyelvi applikációkat („Kezem a korlát coeur-vörös revén”; „Ez egy post festa fürdőlevél”; „Televény, lombfix…”; „Elmegy a nap Ausztráliába one, two airlines”; „Minden völgy tál, füstpuha tál” – az utóbbi esetben a közismert német tal: völgy ideértésével az az antropomorf dezantropomorfizáció vagy dezantropomorf antropomorfizáció, az a hűvös, huzatos emberesség érvényesül, mely például a Neandertaler: Neander-völgyi ember asszociációjával jelentkezhet, s amely oly tipikus a Parti Nagy Lajos-féle, a magyar ész mellett főleg német eszű versbeszédben).
A folyamatosság, az egységesség három harmadból szervesül: Az első az eddigiekben leírt, Medwendeles, Hedwiges (Hedwendel…) régi-új matéria. Ez mindenestül jó rávezetés a centrális darabokra. Átismételteti például az olvasóval Parti Nagy nem inter-, intra-, nem is extratextuális, nem a jelöltségben vagy az uralkodó jelöletlenségben élő, inkább komplex és burjánzó szövegkölcsönzési metódusait. A Tejút-ban a József Attila-i sornyomok már Arany János-i foszlányban lógáznák magukat, ha AJ nem ingna vissza JA-ba: „Az üllő esti táj fölé / a holdsarló és a kalapács / csordítja fáján és vasán / rőt tejfölét. / Lábára lehajtja tehén, / egy kanna szputnyikot cipel, / habzó éggel a tetején, / ha sör, ha tej. / A füles kanna kék acél, / két kézre fogja s szárnya van, / lóbálja varjuvilmosan, / kis Bajkonur”. A kételemű tulajdonnevekből összefuttatott és köznevesített szavakat egykoron túldolgoztatta a költő („fekete albertflórián”; „lila fenyvesikettő”; „idősebb nyúlemilné” – Krétapálya), kevéssé számolva azzal, hogy a nem kitalált nomenek származékai, ritka kivétellel,
a Pitralon-sorsra juthatnak. Mostanra a nevek és a névlecsapódások technikája finomabb, összetettebb lett.
Az első harmadban újraközölt, átgőzölt Notesz – „megcsillagozása” szerint: „József Attila öregkori versei. Firkák, keltezetlen töredékek, feltehetően 1960-ból. A notesz Aczél György hagyatékából került elő. Fedőlapja és korábbi sorsa ismeretlen” – nem annyira a második, inkább a harmadik könyvharmad, az Őszológiai… megelőlegezője, s a korábbiakhoz hasonlóan a Grafitnesz-ben is meglevő, főleg József Attilához kapcsolható gyermeki-tragikus, ugyanakkor játékos-világteremtő látás- és formálásmódot lendíti mozgásba, abban a rostaságban és rostáltságban, amely a komponálni igencsak tudó, ám az egésznél a részben sokszor jobban bízó költő számára előnyös. A Hal éji éneke, az Őszi Hedwigek után, a Kacat, bajazzó, A dublini vegyszeres füzet és az Őszológiai gyakorlatok előtt ez is ciklikus, kihagyásos, szemszedéses mestermunka. Lábjegyzete felveti azt a – később még inkább igazolódni látszó – gondolatot, hogy Parti Nagy nem annyira a Borbély Szilárd mondotta, az Árkádiában betűit szöktető Kádáriában, hanem Aczéliában élt;
a magát múlttá vedlő félmúltat inkább irodalompolitikai, irodalom-hétköznapi s nem nagypolitikai szférájában tartja elevenen, mementóként. A művészet ózonjára vágyakozó, sokaktól viszont a levegőt is elzáró Aczél Györgyre több utalás van a könyvben, s mindegyik korkritikai minőségben szólal meg.
A Notesz-nél a Tárcsalomb (Képleírás krump- liért, egy Szécsi Magda-képre) közvetítésével rétegződik át a (késő) esti kréta fehéres versporrajza a központi kötetrész paródiára hangolt letörölhető skicceibe, olykor alkalmi ábráiba, remek felirataiba és nagyszabású táblaképeibe. Letörölhető: az első hetvent követően ez a középső hetven oldal helyenként sekélyes, ötletszintű, ismételgető. Alkalmi: Parti Nagy számára is adódtak olyan hívások, felkérések, ihletések, amelyek nem gyümölcsöztek jelentékeny írást. Mindezek elég élesen elkülönülnek a remektől és a nagyszabásútól. Ne áruljunk zsákbamacskát – ilyen a Kafének (Ami a számon kafér’ – Kovács András Ferenc rímeire), a szonettezés néhány mellékterméke, sőt: a Weöres Sándor Rongyszőnyeg-ét (Részletek egy szőnyegverstanból) jelöléssel kissé megidéző, noha más jellegű Kacat, bajazzó, e metrikai példatár és A dublini vegyszeres füzet is. A verstanban a saját formai virtuozitásába és szövegszabadalmaiba belefáradt vajákos szakférfi nem takargatja maga s céhe pőreségét, de a maradék műhelyjókedv a daktilikus és a jambikus sorok mintamintázatait is meztelenül-üreskén engedi a szélbe. A „Virág Rudolph fény-írász” klapanciáit (Leopold Bloom édesapjának költeményeit) sorjáztató füzetben szellemesebb a körítés és az első egy-két zöngemény, mint a Petőfi-paródiák és Kovács András Ferenc-, Lázáry René Sándor-imitációi között választani nemigen tudó próbálmányok összessége. (Virág Rudolph életre hívásának körülményeire, irodalmi eseményére, a figura és az ugyancsak fikcionált, ám nagyobb kaliberré válni tudó Tsúszó Sándor rokonulására nem térhetünk ki. A Tsúszó-mitológiához, az 1992-es Legyél helyettem én című Tsúszó Sándor Emlékkönyv utóéletéhez PNL pompás álszöveggel járul hozzá, melynek kísérőlevelével áttételesen Sárbogárdi Jolánt – A test angyala és Ibusár című műveinek egymással nem kompatíbilis Sárbogárdi Jolánjait: a „szerzőt” és az operettíró-szereplőt – is be tudja csempészni Tsúszó, Virág, Lázáry – és a többiek – széttartó, mégis zárt, elit körébe; vö. Aviatikus vers Keés Aranka Máriához – „A szöveg hitelességéért nem szavatolhatok, talán valódi, talán nem. Alighanem a legjobb, Tsúszó Sándor terminusával, valódisítványnak nevezni”.)
Mi sem természetesebb: alkalmi vers is lehet elsőrangú – ahogy az alkalmiságot a címével is reflektáló Halk, talmi vers az irodalom házához. A meg nem valósult intézmény, „hol majd a szellem megteáz”, az irodalom köztársaságának délibábját ígérné: „Ne kábéház, ne virtuália / s ne csak papír légy, légy, te Ház, / hol élő és holt szimbióz’ időz, / piros, fehér, zöld, híg és mélylila / füstöl szépelg és kosztol, / aranylik, ottlik és babitslik, / a versek jól tömött staniclik, / nagy dunnazsák a próz’ / s tán mégse minden anything, ha goes”. A szóképző és szómetsző Parti Nagy gavallér: az aranylik – ottlik – babitslik háromság nyelvtanilag „emelkedő számsorrendbe” rakva kerül a versbe, a próz’ felett ott a segítő aposztróf (Orbán János Dénes a Vajda Albert csütörtököt mond, 2000 próz-ai esetében erre fittyet hányt, Poez című Edgar Allan Poe-versét [Poe ez? póz?] Tandori Dezső sem cifrázta a csonkolt poézissel kapcsolatban, Petri György is csak Tengerparti elég-et és Római elég-et írt – s később Tóth Erzsébet is – elégia helyett [már ha helyette]: elég; elég. Ezzel csupán azt jelezzük, hogy az olvasója iránt amúgy is felebaráti, sorstársi érzületekkel viseltető Parti Nagy a tipográfiában is szolidáris. Szokatlan szerkezetekkel, hapax legomenonokkal, idegen kifejezésekkel élő műveinek sorelrendezései, központozása, alkalmankénti – a szöveghez szervesülő – jegyzetelése megindít a textusokhoz vezető, így is tekervényes, labirintikus utakon).
Jó a Petőfi Barguzinban betűkig, vesszőkig, ritmusmélyig kigondolt, mélázó paródiája és a Löncsölő kislány – nyilvános előadásokon is elképesztően hatásos – slágerátirata, mindkettő a nyelvi makaróni villázásával. Meglepő – viszont a korábban már említett „keverő” eljárással kissé összefügghet –, hogy e két vers közé került be az Europink „firkálatai”-nak minden strófában három ponttal […] kezdett és végzett, az egész könyvön végigvitt töredék-, töredékesség-tapasztalatot kiemelő sorozata, mely a középső könyvrésznek – a berekesztő Szívlapát-tal együtt uralkodó, konszummáló darabja. A történelmi porondon árván álldogáló, a világ-, az Európa- és a Magyarország-szituáció csődközeli kétségességét átérző és megjelenítő költő bölcs rezignációja e két költeményben a legerősebb, s a torzózó, rontó, gyűrő: eredeti egésszé a verset így tevő aprómunka is ezekben a legeredményesebb. Kár, hogy ily messze kerültek egymástól.
„Cizellált mázolás” – járja egyik bölcsészkarunkon a Parti Nagyról referáló vizsgázó a verseket minősítő véleménye. Nem is olyan nagy butaság. A Parti Nagy-vers sokáig, sok sótól, savtól, nedvtől növöget, s szinte túlérett állapotban kerül asztalunkra. Olykor nem ártana, ha kicsit zöldebben szedné le termője-termelője, hagyva, hogy a portéka az olvasóhoz utaztában s a találkozáskor még gömbölyítsen, húsosítson magán. A „cizellálást” bőséges idézeteink is szemléltethették; a „mázolás” bizonyára arra céloz, hogy e líra örömest terjenget olyan nyelvi foltokat, amelyeket purifikátor nyelv- és irodalomvédők a literatúrára kifejlesztett Vanish-sel szednének ki, tüntetnének el. Az Europinkből a szonettrésznek nem is ártana egy kis átöblítés, de a „…Csak csöngeti, csak bongata” tudatos esetlegességeiben, az „Európánk női bácsika” felismerésében, a klappoló és trappoló rímekben tökéletesen megtalálja magát az ötletes masinéria (engem Haraszt˙ István mobiljaira emlékeztet, mint nem egy PNL-vers). A Szívlapát – „hezitt állok, mást nem tehetek” mottóval – ezt is jócskán felülmúlja, lévén védtelenségében is eleve zártabb. Az Európa-vezérfonálhoz képest a „Hazám, te szép vezérfonál, / ne hidd, hogy elveszítelek!” feszesebb, húrosabb, zendülőbb. A neologizmusok és az allúziók, a szegmensek és a szériák nem tömegesen, hanem csapatosan fognak össze a himnusz- és a szózatműfajjal társítható groteszk ódában, az ars poeticát az életvallomással elegyítő zárlatig: „Ki ínyenc, az tán fölsikolt, / de lassabb volt a gáz, min / a kávévíz csak tapsikolt, / és dongott, mint a jázmin, / szellőzködött a nagy melegbe, / míg odva mélyén elsimedve / morgott e nyelvi mű miatt, / morogjon, aki buksi medve, / édes hazám, ne vedd szivedre, / hadd legyek hűs”. Akik a hazaszeretet verseinek állítólagos elenyészésén siránkoznak, forduljanak bizalommal – Orbán Ottó, Ágh István, Tolnai Ottó, Petri György és mások mellett – e kötethez, e költeményhez.
„Mentem haza, s a haza hol van?” – az ekként megfogalmazva kétértelmű, kicsiben és nagyban felvett kérdésre keresve a választ a költő két szókészleti végletet tornáztat egyazon szeren. Egyfelől a szilárd, fáradhatatlan és kicserélhetetlen lírai félsorokat, sorokat, klasszikus versekből előbújó szavakat, melyek tartózkodók, hiszen az emlékezetnek kell újraélesztenie őket. Másfelől a bivalyerős, harsány és cserélhető intézmény- és márkaneveket, amelyek reklámtörtetésükben apróhadat is futtatnak maguk után. Ez az utóbbi klub a versben a Plaza, a Cola Light, a Mol, a Shell, a Lada, a nátó, s velük aranykalászvegasz, Zombi és Zombiné, a dzsoging egylete. Az előbbi gárda: József Attila és a Hazám, Arany János és a Hídavatás, Erkel Ferenc és a Bánk bán, Radnóti Miklós és A »Meredek út« egyik példányára, maga Parti Nagy Lajos és a Szódalovaglás („Elszódalolt egy évtized”) és még ki s mi minden; minden, aki „kodik s adyk” (a hiánytalan szöveghálóban: „hazám, hazám, te Moll, te Shell, / te szép aranykalászvegasz, / tiéd vagyok, bármit teszel, / tehozzád mindenem ragasz / kodik s adyk”). Egyik felsorolás sem (lehet) teljes. Mint Parti Nagy sokszor írta, nyilatkozta: „szöszölései” folyamán a citátumok, idézetszerűségek, ráutalások számára sem tisztázott módon kopogtatnak, alakulnak, ízesülnek. Egyáltalán nem biztos, hogy a „titá titá ez töltelék” sor- és rímjátékának szomorkássága a Radnóti-vers háromszoros (nem is betűvel írt: jelölt) titájának szomorkásságából csepegett. S József Attila neve mellett A Dunánál is ott van, és jaj, ki ne maradjon Ady Endre és a Proletár fiú verse („Az én hazám kopott kabátú”)!
Míg Cola-, Shell-, Zombi-ügyben az elkerülhetetlenül közös ismeretek cinkossága lapul, az idézettár bizalmi alapú. Parti Nagy Lajos kimondatlanul is feltételezi – reméli –, hogy
a magyar ajkú olvasó benne él ebben az eklektikus-szép szöveghagyományban, vagy a szöveghagyomány él a magyar ajkú olvasóban.
A PNL-vers nem megfaggatás: na, tudod-e kívülről?! – összjáték, amely teljes szövegismeret-hiány esetén sem szegi kedvét a befogadónak, mivel idézeteinek és „idézeteinek” relatív kötetlenséget biztosít, s csak az ebben a szövegben való otthonosságot kívánja tőlük, nem azt, hogy hátukon házukat, kebelükön kenyerüket: azt a másik verset mindenestül idecipeljék.
A 140. oldalon végződő Szívlapát-ra a 141.-en rányílik az Őszológiai gyakorlatok, hogy (harmadik egységként a kötetben) ez is mintegy hetven lapon görögjön, bár csak „(részlet)”. E ciklus irányából, e sorozat darabkáinak végigolvastán tűnik ki igazán a Grafitnesz koherenciája, a szóhasználatban-szóalkotásban és a mondatvezetésben-műkonstruálásban is megmutatkozó lingvális egysége, összességében magas szintje. A ciklust „Dumpf Endre” jegyzi (a német dumpf szó főbb jelentései: nyomasztó, komor, szorongó, fásult, tompa).
A szanatóriumi, kórházkerti környezet és egy csomó idézetvariáció, szó- és szószerkezet-átültetés („mint Cola-nász az avaron” stb.), az Endre személynévvel és a jelentéses vezetéknév-
vel együtt, a nagybeteg Ady Endrét juttatja eszünkbe. A szöveghangulat, a gyakori nyerseség, a Büfés néni személyében egyszerre anyát és asszonyt vágyó beszélő testcentrikussága, erotikus fűtöttsége a Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben József Attilájára enged asszociálni. A fogva tartó, megalázó, elmagányosító és távlattalan betegségállapotban Dumpf háta mögött a virtuális Ady az öreg (és a nem lett apa), a virtuális József Attila az ifjú (és a kisiklott fiú), s kettejük közös szerepe a csak látszataiban fenntartott férfiszerep.
Bár aligha vitatható, hogy Parti Nagy Lajos
Dumpfjának az Ady- és a József Attila-élet
és -mű jár legjobban a kezére, sem e két költőszemélyiség közé, sem a XX. századba nem nyomorítható be az őszológia tárgya: a múló időben, az elmúlásban megélt, felismert és reflektált emberi nyomorúság, a humán kreatúra állandó, drasztikus és visszafordíthatatlan eróziója. A hol naplószerűen, hol regényesen epizált lírai „részlet”(ek) jelképes figurái – Dumpf, doktor Hidegh, Büfés néni stb. – közül az egyik, a legmerészebben megformált évezredes időt-teret ad (sokak szemében nyilván szentségtörően) a még csak nem is kacajok és kis, lopott örömök nélküli siralomvölgyének. Pista bácsi így lép be – és végig így van jelen – a betegesen szűk horizontú, mégis mindenre kiterjeszkedő kórházkép (allegorikum?) közegében: „Van itt egy bácsi / egy ezer éve / nagyon kíváncsi / a jobb kezére / körmenetet tart / nagy-nagy pumpával / viszi a jobb kart / balban katéter / a Pista bácsi”.
Ady- és József Attila- (és két és fél sornyi Petőfi-, felhorgadó Pilinszky-, elsuhanó népköltészeti, aszfaltnyelvi és falfirkai) idézetek közt Dumpf Endre halni készül, mint az öreg Kunné. Egyre uralkodóbban él benne a halál. „A halni készülő Dumpf Endre” hangján Berzsenyitől Babitsig – és előbbről és továbblag – a múlás és halás mondódik egyre: „még itt az ősz e kórházkerti zerge / minden nap egy-egy lombszedő lapát / de már a lépvető tél elközelge / orromban érzem gyantás illatát / még odakenve száján csöppnyi rúzsa / szemöldökén még ott a barna Lolli / de egy sikollyal színcsupaszra húzza / ó jaj meg kell halni meg kell halni”. Az idézetek és a PNL-sajátszövegek elválaszthatatlanok az üvegcsetár-költemény egy-egy összerázott fiolájában: „hervad már ügetünk / eltévedt lovasok / szobrok a dermedt / kórházkertben / fekete fóliában / álló halottak / mindhiában”; „hol vagytok ti / összes művek / bőrbekötvék / vastagok / rőt avarban / őszes művak / görbehájan / baktatok”; „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”.
Az élet úgy-ahogy normális viszonylatainak kórházi felborítása pokoli sikátorokat nyit „a Traubis rekeszek” és – azért ilyen is van – az „Albert Schweitzer-orgonabokor”, a Dumpfot benyelő „4-es kórterem” és a nővérszoba („beszállott a páva / a nővérszobába”) között. A szegényes ispotályban megszűnik a nemekhez és az életkorokhoz csatolódás. „Babavénség” a „véndedóvó” ápoltja; a picsa („beutalt vagy / picsaparipa”), a fasz („…én rá-rálegyintek / szerelmes kedvesemre / pláne »lófasz«-t intek”), a szar („Mira vize Mira vize / diaré / összevize összevize / s beszaré”) szavakba botlik a szenvedő. Az ámulást
is tartogató általános múlás, romlás és bomlás a vershős, a jó költő Dumpf oszlását a nyelvi megfoghatatlanságokkal is érzékletessé teszi. „…tapogatom a fényben magamat / ki egyike ki másika? / ki tömi szájába csokim / mit folyton elcsór tőlem? / ki néz ki az én lukamon? / ki nézel ki belőlem / bácsika?” Mintha zenei utasítása lenne, kulcslukandó e világ („ha kulcslukandó néma éjen / reám szökken a szégyen…”), hol meghasad a tudat: „A seprűhordta belső udvaron / repülnék ám a sorsom visszanyom / téged szabadság eleresztlek / zavarva lelkem bomló luftballon”; „ifjú szőke lépcső voltam / jártam rajtam fel-alá” stb. Az én/te/ő muzikális könnyedséggel szervezett karamboljai folytán az olvasó is mint a szituáció sérültje, mint szanatóriumlakó szorul be ebbe a kisszerű, poszt-1990-es H-ba, s lesz az olvasástevékenység révén „járóbeteg / az ontológián”. A dumpfi benső egyes szám első személyű, túlnyomó beszéde át is válthat többes szám első személybe, amikor (a meg nem számlálható) mi néznénk föl a kórház kelepcéjéből, az est alól, az ősz alól a nyugat felé a keleti égnél épp csak égszerűbb égre, hogy aztán a jelentéktelenség és a múlás nyomorúságosan piknikező lentje végérvényes és visszavonhatatlan legyen: „útra kelünk megyünk a gőzbe / izzadva sírva kergetőzve / csak ami jár csak ami jár / beutalatlan fakultatíve / hideg ebédet s uzsonnát víve / dúlnak a csókos ütközetek / kis Nagybetű is jár tán nékünk / akik az élet héján élünk / kifogyatollal szerelmesen / hazafelé ha száll a búszunk / egymás Colába belehúzunk / s büfézünk az őszi avaron”.
Az Őszológiai gyakorlatok – jellegénél és Dumpf Endre közvetítő jelenléténél fogva – elviseli a gyengébb vicceket is, de az „alkonyi felhők füstös taraján / életem lángolt Karajan…”,
a „Caruso Lábuso / zár az uszoda” leleménykéi semmik az akusztikum és a vizualitás olyan rém-tökélyeihez képest, mint például ez: „egy körte szőre nőhet-e / ezt kérdezem bő hete / bár nem tudom mér érdekel / hogy írnom is le kell / hogy hát egy körte ölhet-e / úgy értem persze túl a tényen / hogy nől-e szőr a fényen”.
A Parti Nagy Lajos alkotta kórház- és betegségvers minden előzményétől (a közelmúltból Orbán Ottó, Petri György, Sziveri János, korábbról Zelk Zoltán és bárki más kórház- és betegségverseitől) elüt merőben új és egyéni céljával, dallamával, grammatikájával, őszi, múlástani – itt-ott felrikoltó – csöndességével, létfilozófiai pesszimizmusának szájszélrágó mosolyával, s azzal, ahogy a gyűlölt baj, végzet – most nem kerülhető el a kizsigerelt szópár: a kor és a kór – a baj és a végzet elfogadó megértésére serkent. Őszológust arra, hogy bátorodjon az őszé lenni, s így tán az ősz birtokoltjából az ősz birtoklójává lenni.
„csak a papír és rajt e kis grafitnesz” (a rímben a rajtra készen állás: a fitnesz is megvan)? Csak. S az egyik elkurtuló szonettben, a tiszta rímek üdvében a három részéből egybeolvasható remek könyv talán legpontosabb négy sora: „lobog batárunk forró sárga ház / az űri hévben horkoló salétrom / s mert fürdőn fokról fokra nő a láz / ég s föld között már készen áll a létrom”.

Tarján Tamás