Pósfai György

ÁSNI KELL

Az utóbbi időben szokásommá vált, hogy akárhová megyek, egy ásót viszek magammal. Így nem jövök zavarba, ha hirtelen ki kell ásnom valamit.
Kiásnivaló pedig mindig akad. Ígéretes kőrissuháng, szerény loncvessző, elbitangolt, kertből kiszabadult egzótacsemete – néhány alkalmas ásómozdulat, és már viszem is haza elültetni a kertemben, sivártelepi környékünk nagyobb dicsőségére. A szokás könnyen szenvedéllyé válik, már akaratlanul is rááll a szemem sarka: mustrálgatom, vizslatom, mit lehetne kiásni.
Ásóm eredetét homály fedi. A fészerrel örököltem, hivalkodó jel nincs rajta, de első pillantásra látszik, hogy kiváló darab. Acélja erős, semmiféle feszegetésre nem hajlik, és ha hanyagság folytán rajta is szárad valami sárdarab, nem rozsdásodik. Nyele keményfa, fényesen simára koptatott, és kézre állóan alig egyméteres. Bevallom, megesett párszor, hogy nagy tuskót vagy kődarabot kifordítani igyekezve, aládöfve-feszegetve túlerőltettem, megreccsent az öreg nyél, aggódtam is, csak nem repedt el? De nem, semmi hibája, talán csak az élőfa korából benne maradt feszültségek szöktek ki belőle.
Amíg ásó nélkül jártam, sok gondot okozott, hogyan viselkedjek. Hová tegyem a kezem, ha már jó az idő, és nincsen zsebes kabát rajtam? Szemébe nézzek a szembejövőknek, vagy tegyek úgy, mintha valami gondolat erősen foglalkoztatna? Siessek, vagy látszólag lazán sétálgassak? Nem akarok kihívóan járni, de még jobban tartok attól, hogy gyengeséget mutatok, és belém kötnek.
Rájöttem, az ásó biztonságot ad. Senki nem kérdezi meg tőlem, mi okból és hová, mit keresek éppen arra, amerre megyek. Aki ásóval jár, annak valami célja van, méghozzá fontos, jóformán hivatalos ügye. Az ásóhordozásnak jár az előrevetített nehéz testi munka iránti tisztelet. A föld szent dolog, s az ásó összeköttetés az élet gyökereihez, az élelem megtermeléséhez, a hajlék felépítéséhez. A férfiak odabólintanak, az asszonyok kiköszönnek a kerítés fölött: igen, mi mind a munka végét megfogók fajtájához tartozunk.
A kötekedők meg hogy is mernének megmukkanni? Erős keményfa nyél, csillogó, éles szélű acélfej, félelmetes csúcsban végződve… Még a faluszéli hörgő kuvaszok is elhallgatnak, lelassítanak a kerítés felé rohantukban, és én nagyvonalúan még csak feléjük sem pillantok.
Persze nem mindegy, hogyan visszük az ásót. Rövid távra szoktam úgy vízszintesen vinni, a súlypontnál fogva át a nyelet, fejjel előre. Előnye a játékos egyensúlytartás: szórakoztató a súlypontot próbálgatni, az egyensúlyt időnként akár egyetlen begörbített ujjunkon billegtetve keresni. Viszont éppen a játékossága miatt ez a tartás csak rövid távra, komolytalan ügyekben és figyelő tekintetektől távol alkalmazható. Ha fontosabb dolgunk van, vagy hosszabb útra indulunk, ajánlatos vállra venni az ásót. Optimális esetben előrenyújtott tenyerünkbe támaszkodik a nyél vége, vállunk a súlypont előtt támaszt alá, így a nyél elülső vége felfelé törekedik, szépen kiegyensúlyozva, mintegy felfelé húzva előrenyújtott karunkat, amelynek így még saját súlyát sem kell tartanunk! Ez egy megbízható, megfontoltságot, korrektséget sugárzó póz, kivetnivalót senki nem találhat benne. Persze megfelelően tágas tér kell hozzá, mert például egy villamosra felszálláskor durván figyelmetlen, sőt egyenesen agresszív pozitúrának minősülhet. Tömegben a lehető legsemlegesebb, legbékésebb, jó szándékot tükröző tartás javasolható: egyik kezünkkel fogjuk át a nyelet a súlypont fölött, szorosan magunk mellett lógassuk az ásót fejjel lefelé, és tegyünk úgy, mintha jóformán ott sem lenne.
Különleges körülmények között persze akár meg is lehet lóbálni: kipróbáltam, erős a csuklóm, könnyedén megforgatom a fejem fölött, sőt tűrhetően hajítok célba vele, de ezt csak úgy megjegyzem, jobb az ilyen extrém használatot elkerülni.
Nem dicsekvésképpen mondom, de meglehetős rutint szereztem az ásásban. Takarékos, ám mélységnyerő mozdulatokkal taposok, kifordítok, félredobok – ha felveszem az ütemet, szinte sosem fáradok. Persze nem mindegy, milyen talajról van szó. Tudom, legtöbben a jó csernozjomot kedvelik, és van is benne valami, szinte pattanva harsan, ahogy az acél beleszalad, de nekem azért mégis a laza, barna erdőtalaj a kedvencem. A felső, félrekaparható, korhadó-rothadó avarréteg alatt csupa izgalom: finom, fehér mikorrhizafonadék, komoly bogarak, tekergő százlábúak, felszálló, ezer gyerekkori emlékfoszlányt idéző földszag. Kicsit mélyebbre hatolva, a morzsalékból tekergő giliszták fordulnak ki, titokzatos egérjáratok tárulnak fel, s a gyönge aljnövényzet szétpattanó gyökérhálója között szemérmes, ám irdatlan erejű ősfagyökerek tűnnek fel…
De lehet tőlem akár cuppogós láptalaj, építési törmelék vagy éppen salakos meddőhányó – én mindenhol szívesen ások. Mi minden lapul a földben, mennyi érdekes fogás akad, mennyi ritka trófea! Koccan az ásó, és máris valami üvegféle merül föl, legutóbb például egy régimódi tintatartó! Kalózkincset még nem találtam, de csontok mindig akadnak: épek, töröttek, agyarak, apró rágcsálófogak, vékony lapockák. Világháborús lövedékek, gránátok, sehova nem vezető ólomcsövek, különös alakú téglák, fületlen edények, törött cserepek, antik házieszközök – bőséges a kínálat. Múltkor is, koppant az ásó, hát egy pompás görög aforizma – vagy mi a csuda – fordult ki a kertem földjéből! Csak ha valami puhában akad el az ásó hegye, azt nem szeretem. Zsákdarab, rongymaradék lehet ott: valaki – nem is túl rég – meg akart valamitől szabadulni. Ruhába csavart kutyakölyök, eltüntetett bűnjel vagy egyszerűen valami gusztustalan szemét – ilyesmiről árulkodik a rongycafat.
Sok mindent napvilágra hoztam már, de az egyensúlyt azért megtartom. Mivé is lenne a világ, ha minden a felszínre kerülne, el se férnénk! Amennyit felhozok, annyit el is földelek. A facsemetéket visszaültetem, a komposztnak valót elterítem, ami nem érdekel, visszatemetem, s bizony produkálok én is kellemetlen dolgokat, melyeket jobb föld alá rejteni. Csak arra ügyelek, jó mélyre ássam ezeket, idő előtt fel ne bukkanjanak, legyen idejük lebomlani.
Különös helyzetekbe kerülök néha az ásóm miatt. A minap a parkon átvágva a sárga kavicsos ösvényen fiatal nő jött szembe velem, vállán egy kapával. Az én vállamon ásó, az övén kapa – önkéntelenül lelassítottunk, szemünk egy pillanatra összevillant, azt hiszem, még tetszhettünk is egymásnak, de aztán zavartan félrenéztünk, és elhaladtunk egymás mellett. Nem fordultam meg, és éreztem, hogy ő se néz utánam. Ki tudja, miféle harmónia létrejöttét mulasztottuk így el, de úgy vélem, egyikünk se volt olyan helyzetben, hogy ezt megengedhessük magunknak.
Maradok inkább a komplikációmentes, könnyed ásás mellett; kiások, elások, túrok, kapargatok, gödröt mélyítek, halmot emelek, néha már csak passzióból is áskálódom, idemegyek, odasétálok, kedélyesen megtámaszkodom, hanyagul ráteszem a lábam – mindig velem az ásóm. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Úgy érzem, egyszer még talán az életemet is köszönhetem neki. Mondjuk így:

Tamotua arra ébredt, hogy nem maradt kin uralkodnia. Az éjjel meglépett a sógora is teljes pereputtyával. Ügyesen csinálta, meg kell adni, semmi nesz nem árulta el, pedig még az elhunyt rokonságát is kikaparta, és magával vitte. Tamotua csak álldogált az üres kunyhó előtt, és azon csodálkozott, mennyire nincs benne indulat. Fusson haza, és rugdossa meg a három feleségét? Pofozza fel a kölyköket? Nem lelné örömét benne, s nem is lenne királyhoz méltó kaliberű tett.
A sógor már a partvidék felé járhat. Kap új házat a misszióban, nadrágot húz majd, a gyerekek meg mehetnek az iskolába. Ez az iskola, ez a legfájóbb pont. A tanítónő egy kis-mamba! Egy nő és ráadásul egy kis-mamba tanítja a nagy-mamba gyerekeket! Kis-mambát a normális időkben csak nyársra húzva látott egy nagy-mamba gyerek. Ez a tanítónő már a második, amikor az elsőnek hírét vették – akkor még sokan laktak a hegyi faluban –, a felháborodott férfiak lerontottak a partra, és lemészárolták a botrány forrását, de aztán jött a government, puskákkal és iszonyúan dübörgő, szálló masinákkal, és elvittek egy tucat férfit, köztük az akkori főnököt, az apját. Megtanulták, ha megharagszik a government, annak nincs jó vége. Azóta Tamotua nem járt a partvidéken, a népe meg csak fogyott, szökdösött, s most itt áll magában.
Visszament a kunyhójához, ahol feleségei a napi ház körüli teendőket végezték. Melegség öntötte el a szívét: íme a jó erkölcs utolsó bástyája! Egyik asszony sem távolodott engedély nélkül az előírásos harminc lépésnél messzebb a kunyhótól, s így nem kellett közbeavatkoznia. Nem szívesen ölte volna meg őket, hiszen kedvelte mindhármat, és amúgy is olyan kevesen maradtak.
Belépett a sötét kunyhóba, hogy az ősök tanácsát kérje. Népe elfogyását nem nézheti tétlenül, királyhoz méltó bosszúra van itt szükség. Nem volt buta ember, tudta régóta, hogy el fog jönni ez a nap is, nem tehet ellene semmit, de a saját önbecsülését nem hagyhatja veszni. Leült a hűvös, döngölt földre, ott, ahol nagyapja volt elföldelve. Híres, nagy király volt az öreg, messze földön tisztelték kegyetlenségét. Tamotua érezte nagyapja jelenlétét, sugárzó akaratát, s ahogy ott ült, a szellemek beszélni kezdtek hozzá.
Este volt, amikor Tamotua megkezdte a leereszkedést a partvidékre. Arca rikító színekre volt mázolva, hatalmas, hadi péniszvédő kócot viselt, kezében könnyű lándzsát vitt, a hozzá való mérgezett hegyekkel.
Reggelre a parti bozótban hasalt, közel a szellős, pálmaleveles házak külső köréhez, s csak várt türelmesen, mindent jól megfigyelt. Látta a sürgés-forgást, a szégyentelen asszonyokat, akik már hosszabb ideje itt élnek, és már a tarkójukra csüngő fűcsomót is elhagyták, a rövidnadrágos, szabadon rohangáló gyerekeket, a tarka inges férfiakat. Időnként egy fehér ember is felbukkant; valami furcsa masinán siklott, elképesztő gyorsan, lábával kalimpálva.
Tamotua figyelmét azonban másvalaki kötötte le. Egy másik fehér ember, aki a házakon innen, a közelében fekvő pálmaligetben tartózkodott, és megmagyarázhatatlanul viselkedett. Jó darabig semmit sem csinált, mintha élettelen lenne, hevert a parti fövenyen, aztán felkelt, belegázolt a vízbe, és csak bukdácsolt, sodortatta magát a hullámokkal. Nem halászott, kagylókat sem gyűjtött, üres kézzel jött ki a vízből, és megint elterült a homokon. Ezt ismételgette többször a nap folyamán. Kezdésnek jó lesz ő – gondolta Tamotua, itt a takarásban könnyen megöli, de valami óvatosságra intette: az ember mellett ott hevert egy különös eszköz, egy erős rúd – ezt jól kivehette –, ami egy hideg csillogású, veszélyes kinézetű, hegyes nyelvben végződik. Jobb lesz megvárni a sötétet.
Ahogy a nap lefelé kezdett hajlani, az ember különös műveletbe kezdett. A furcsa fegyvert letűzte a homokba, a végére akasztott valami lapocskát – vakítóan villant meg rajta a napfény –, aztán odahajolt, és valami fehéret kezdett kenni a képére. Harcra készülne? Hamar kiderült, hogy nem, mert az ember egy apró eszközzel kaparni kezdte a fehérséget a képéről, s közben furcsán grimaszolt. Ha közben énekelne és táncolna, akkor talán lenne jelentése a rítusnak, de így érthetetlen volt.
Tamotua figyelt és várt. A nap lebukott, pillanatok alatt besötétedett – közben a fehér ember belebújt egy zsákba, és elnyúlt a pálmafák alatt –, aztán feljött a hold, és beragyogta a bozótost. A hullámok lecsendesedtek, alig loccsantak a partra vetődve. A hold felhő mögé bújt. Eljött az alkalmas pillanat.
Tamotua lassan, négykézláb kúszott a bokrok között. Extra figyelemmel, zaj nélkül, sima mozdulatokkal haladt. Hamarosan eléri a pálmaligetet, megjegyezte a helyet, ahol a fehér ember feküdt, egy gyors döfés a mérgezett lándzsával – az első elégtétel. Baljós mosoly játszott Tamotua ajkán.
Hirtelen megtorpant. Ahogy a tisztáson kúszott keresztül, egyszerre maga előtt találta az idegen furcsa fegyverét, majdnem nekikoccant a homloka. Hideg szagot érzett a homokba tűzött, riasztó nyelven. Egészen lassan, készen az elugrásra, emelkedni kezdett, végigszimatolva a vastag fegyvernyelet. Majdnem teljesen kiegyenesedett már, amikor hirtelen orra előtt találta a nyél végére akasztott lapocskát. Kibújt a felhő mögül a telihold, beragyogta a tisztást, és Tamotua szembenézett magával az iszonyattal: egy torz figura, ijesztően bemázolt, villogó szemű, hegyes fogú szörnyeteg meredt rá közvetlen közelről!
A király üvöltve szaladt vissza a hegyekbe.

Valahogy így menti meg az ásó az életemet. De lehet, hogy teljesen másként.
Szóval nagyon összenőttünk, s ha nagy ritkán meg kell válnom tőle egy időre, nagyon sután érzem magam. Múltkoriban a tengerentúlra utaztam, s a repülőre mégsem vihettem fel magammal. Mikor egy hónap múltán hazatértem, már nagyon hiányzott. Feleségem kijött elém a reptérre, és – micsoda kedves figyelmesség! – magával hozta az ásómat is. Jobb kezemmel átöleltem feleségemet, bal kezemmel megsimogattam a kifényesedett ásónyelet. Mi tagadás, kissé meghatódtam.
Nem tudom, mit hoz a jövő, mit tartogat még a sors számunkra. Könnyű lenne úgy elképzelni a befejezést, hogy utolsó közös munkaként ások egy kb. két méter hosszú, másfél méter széles gödröt, félrekaparva az avart, áthatolva a humuszon, a ragadós öntéstalajon, a vízzáró agyagon, esetleg egy kis folyami kavicson, jó mélyre jutva, bőven a fagyhatár alá, tartósan nyugodt régiókba…
Én azért valami mást gondolok. Dédelgetek magamban egy kedves – kicsit giccses – képet: bandukolok valahol a szűz amerikai prérin, egyenest nyugat felé, térdig a simogató perjefűben, néha megállok, ások egy formás kis gödröt, és almafacsemetét ültetek bele. Ahogy haladok, mögöttem szaporodik az almafácskák sora, s a kis fák gyorsított felvételben kihajtanak, növekednek, virágba borulnak, én pedig lassan egyre kisebb leszek, végül eltűnök a távolban, arra, amerre hegyláncok emelkednek, s melyeken túl, valahol igen messze, az óceán mossa a partokat.
Hát valahogy így. Vagy másként.