Magyar László András

CHANGE

A knósszoszi palota érdekes volt, ám kétségtelenül kisebb a kelleténél. Szűkös szobák, keskeny folyosók, alacsony kapuk. Zoli a régit és a híreset nagynak, szívdobogtatóan jelentősnek szerette volna látni, nem ilyen hétköznapi-emberinek és otthonosnak. Minósz, a Bikakirály, Ariadné, Minótaurosz – a Trencsényi- meg a Kerényi-féle mitológiák lapjain ezek a nevek egészen másfajta, izgató, csábítóan különös világról meséltek. Itt azonban minden kicsi és tarkabarka volt, ráadásul e kicsiségben és tarkabarkaságban csak úgy nyüzsgött a sok amerikai, nyugatnémet és francia. Főként nyugdíjasok, bermudanadrágban, fényképezőgéppel, tarka pólóban, vászonsapkában. Elviselhetetlen karattyolásuk és dezodorillatuk betöltötte a hűvös, félhomályos termeket, ha pedig Zoli a napfényre menekült előlük, a sárgászöld bokrok közül forró hullámként zúdult rá a kabócapirregéstől zengő hőség.
Zoli tizenhat éves létére először járt külföldön, és mindjárt Görögországban! Jugoszláviában csak a színes benzinkutak, a furcsa feliratú, tarka teherautók és a sárga szegélyes országutak jelezték még a boldogító idegenséget, no meg Nis éjjeli lármája, pacsuli- és kebabszagú, nyüzsgő, délies élete, azonban alighogy átlépték a retusált tábornokképekkel és hivatalos üdvözlőtranszparensekkel ékített görög határt, minden varázsütésre megváltozott. Másfajták, négyszögletűek és színesek lettek a házak, az utak mentén, az épületeken hatalmas, harsány reklámtáblák rikítottak, amelyekhez foghatót Zoli még életében nem látott. Az emberek jó minőségű, divatos ruhákban üldögéltek a kávéházak teraszán, ahol finom gyümölcsleveket, jegeskávét és kúpos papírpohárban, szívószállal szervírozott mennyei tejszínes kakaót lehetett kapni. Ráadásul meleg volt, olyan meleg, mint otthon soha. És hát Szaloniki! Az utca végén váratlanul, csillámló sötétkéken felmagasló, hihetetlen tenger! Az elképzelhetetlen bőség, a márványborítású járdák, a gazdag villanegyed, a csodálatos áruhalmazzal tömött boltok és a kövér, aranyláncos kereskedők, akik előrohantak üzletükből, hogy végeérhetetlen szóáradat közepett karjuknál fogva rángassák be a vevőt kincseik közé. Mindez valósággal sokkolta Zolit, aki úgy érezte, élete legzamatosabb, legvalóságosabb álmát álmodja éppen.
Már egy hete voltak úton, a Meteorákon, Larisszán, Kamena Vourlán és Athénon át egyre dél felé. Pireusztól Krétáig hajón tették meg az utat, ami újabb, soha nem érzett gyönyörűségekkel töltötte el Zoli gyermeteg testét és lelkét. Mert éveinek száma szerint Zoli tizenhat éves volt ugyan, ám a gyanútlan szemlélő legfeljebb tizenháromnak ítélte volna. Idős szülei aggódtak is eleget kései, egyetlen és féltett gyermekük visszamaradottsága miatt: orvosokhoz cipelték fiukat, megalázó vizsgálatoknak vetették alá, és gyámoltalan satnyaságát sűrűn fürkészték szorongó mélabúval. Pedig Zoli éppen az utóbbi hónapokban különös változáson ment át: a korábban kifejezetten csúnyácska, könyvmoly kisfiú láthatóan megnyúlt, tagadhatatlanul megszépült a kamaszkor hanyag, aránytalan, de áldott ecsetvonásai nyomán. Keskeny arca megtelt, párásan csillogó, sötét, enyhén kancsal szeme mintha kitágult volna, tétova szája pedig elmosódott rajzúvá duzzadt, és örökösen félszeg mosolyra húzódott, ami arcának bizonyos vonzó, ephéboszi jelleget kölcsönzött. Korának divatja szerint vállig érő, sűrű, sötétbarna haja lágy hullámokban hullott vézna vállára – ez a hajviselet nyilván édesanyja engedékenységének és titkos vágyainak volt köszönhető. Az anya ugyanis egyetlen gyermeknek és késő méhgyümölcsnek bizony kislányt látott volna szívesebben. Ez a halovány anyai kislányvágy Zoli ruházkodására is rányomta bélyegét, és ha az ekkoriban kötelező farmeren nem változtathatott is, legalább a felsőruházat színeiben – a fehérben, világoskékben, halványzöldben – igyekezett megnyilvánulni és némi kielégülést nyerni. Zoli apja, a tekintélyes és ősz orvosprofesszor mindebbe nem szólt bele, talán észre sem vette gyermeke neveltetésének titkos elhajlását, hiszen igen ritkán tartózkodott otthon, mikor pedig este mégis hazatért, dolgozószobájába zárkózva kopogott írógépén vagy olvasott. Ha a fiú olykor az atyai szentély ajtajának kilincsét kissé szorongva lenyomta, és valamely elkerülhetetlen kéréssel hozakodott elő, az atya szemüvegét homlokára tolva, jóindulatú, de türelmetlen mosollyal igyekezett minél rövidebbre szabni a bosszantó időveszteséggel járó audienciát.
Zoli előszeretettel különült el szüleitől, részint önérzetből, hogy a függetlenség és a felnőttség látszatát keltse, részint pedig magány utáni örökös vágyában. A zegzugos, átláthatatlan palota lépcsőit járva – vajon nem ez volt éppen a híres labirintus? – bőszen fényképező apjától és engedelmesen műélvező anyjától most is szándékosan elmaradt. Hamarosan sikerült is felfedeznie egy termet, ahol sem tiszteletteljesen duruzsoló német és francia nyugdíjasok, sem hangoskodó amerikai hippik nem zavarhatták elmélkedését. A terembe vagy inkább szentélybe csak egy keskeny ablakocskán át jutott némi fény, téglavörös falait alig kivehető geometrikus minták, vonalak és halvány levélrajzok díszítették. Zoli azt hitte, hogy egyedül van odabent, kinyújtotta hát a kezét, hogy megsimogassa a szép mintázatot, ekkor azonban észrevette, hogy az egyik falmélyedésben mégiscsak ül valaki. Amint szeme lassanként hozzászokott a helyiség félhomályához, a mélyedésben magas támlájú kőtrónust pillantott meg, ezen üldögélt a titokzatos lény, helyesebben gyermek vagy gyermekféleség. Az illető fehér pólót viselt, amelyet „UCLA – Anarchy” felirat és egy szakállas férfi képe ékített, kopott farmerének szára rojtokban végződött, sarus lábfeje pedig a homály ellenére is egyértelműen piszkosnak látszott. Fehér, nyugtalan keze a trónus karfáján csúszkált ide-oda. A legérdekesebb azonban az arca volt, amelyet hatalmas gömb gyanánt hirtelenszőke, meghökkentően göndör hajkorona vett körül: erről az arcról ugyanis lehetetlen volt eldönteni, hogy tulajdonosa lány-e avagy fiú. Vonásainak zavarba ejtő elmosódottsága, a durvaság és a kecsesség különös keveredése, az arányok, a duzzanatok és a mélyedések inkább kedves, mint szép kétértelműsége a szexus kérdése felől teljes bizonytalanságban hagyta a szemlélőt, aki a fehér pólóingre is hiába csusszantotta alá tekintetét, hiszen a trikó oly bő volt, hogy az alatta rejlő vagy nem rejlő domborulatokra vonatkozóan semmiféle útmutatást nem adott a kíváncsiskodónak. A magányában és ítéletében megzavart Zoli éppen távozni készült, mikor a különös személy felemelte nyugtalan kezét, intett vele, majd érthetetlen nyelven szólva felállt trónszékéből. Közelebb lépett, álmatag mosollyal rámutatott Zoli lágyékára, és titokzatos nyelvén feltett valamilyen kérdést, mikor pedig látta, hogy választ hiába vár, felnevetett, megcsóválta fejét, és kifutott az ajtón. Zoli megütközve állt még egy darabig a félhomályban, ám később megvonta a vállát, legyintett, és elindult szülei után.
A knósszoszi palota szemléletébe szerencsére a szülők is hamar belefáradtak – az apa filmcserére, az anya hideg narancslére vágyakozott –, így hát némi szellőztetés után a kis család beült a déli naptól izzó autóba, amelynek kormányát nedves ronggyal kellett áttörölni, hogy érinthetővé hűljön, és visszakocsikázott a szállodához.
Zoli a hátsó ülésen ült, mint rendesen. Már egy hete figyelhette szülei fejét hátulról: apja bíboran mély ráncú és őszen tekintélyes tarkóját feljebb a kevésbé tekintélyes, fényes kopaszfolttal, valamint anyja kreol, aranylánccal övezett és még mindig fonnyadásmentes nyakát, baloldalt a nagy, barna anyajeggyel. Nagyon – bár nem egyforma módon – szerette szüleit, és szeretete csak gyarapodott az elmúlt hét során. Még soha nem töltött ennyi időt ily hármas meghittségben – általában csak anyjával vagy nagyanyjával nyaralt –, most kissé zavarba is hozta a túlságos és olykor kellemetlenül leleplező atyai közelség, amellyel egyelőre nem tudott mit kezdeni. Először itt, Görögországban hallotta, ahogy apja vizelete csobog a vécében, és itt volt első ízben szenvedő fültanúja szülei szégyenletesen hangos szeretkezésének is. Ráadásul apja a megszokott és lényéhez olyannyira illő szürke öltöny és nyakkendő helyett itt rövid ujjú és nem csupán fehér ingeket viselt, sőt fürdőnadrágban és pizsamában is gyakran mutatkozott fia oldalvást, de éberen figyelő tekintete előtt. Jóllehet Zoli e jelenségek természetes voltát értelmével felfogta, és bölcsen belátta, lelke mélyén mégis ellenkezés ébredt a dolgok rendjének ilyetén felborulása és átalakítása ellen.
A szállodába érve a család lezuhanyozott, átöltözött, majd megebédelt egy közeli, olcsó vendéglő utcára állított, billegő faasztalánál, amelynek piros kockás, foltos abroszát a tengeri szél ellen fémcsipeszek rögzítették. Olívaolajban sült, savanykás makrélát ettek, juhsajtos görög salátával és citromszeletekkel ízesített, hűs kristályvizet ittak hozzá talpas pohárból. Az étterem belső helyiségében vaskos birkaszag honolt, legyek dongtak a szegényes bútorzat körül, a falról pedig a diktátor jóindulatúan fenyegető képe mosolygott a némán kávézó vendégekre. Még két órájuk volt a hajó indulásáig, ezt az időt a kikötőben horgonyzó szürke, amerikai rombolók bámulásával töltötték, amelyekhez az apa, szokása szerint, lenyűgözően szakszerű és kifogástalanul fogalmazott magyarázatokat fűzött.
Zoli kissé izgult a hajóút miatt, részint, mert a tenger a szokottnál nyugtalanabbnak látszott a felhős égből alázúduló üvegfehér fényben, részint pedig, mert szorongott a kabin miatt. Szülei idefelé is kétágyas szobát béreltek maguknak, fiukat pedig jobb híján egy háromágyasba fizették be. Végül is nagy baj nem lett a dologból: a dupla ágyat egy takaros, szőke, norvég ikerpár foglalta el. Úgy tizenkét-tizenhárom évesek lehettek, különböző neműek, ám ennek ellenére teljesen egyforma, elegáns iskolai uniformist: kék, térdig érő sortot, gondosan vasalt fehér inget és nyakkendőt viseltek – ebből az egyenruhából egész koffernyi állt rendelkezésükre. Zolit csupán az zavarta némiképp, hogy a nyugtalanul forgolódó harmadikkal mit sem törődve, a skandináv ikrek, miután uniformisukat levetették és együtt lezuhanyoztak, anyaszült meztelenül tértek nyugovóra, mégpedig mindketten egyazon ágyban összebújva. Ki tudja, a szégyentelenek mit műveltek a lepedő alatt, viháncolásuk és furcsa sóhajtozásuk következtében azonban Zolinak hajnali kettőig nem jött álom a szemére, és emiatt másnap végigaludta a hosszú és érdekesnek ígérkező autóutat.
A hófehér, firniszszagú hajó most valóban a kelleténél erősebben imbolygott. Oldalvást kicsiket, felfelé pedig nagyokat hintázva feküdt a vízen, úgyhogy Zoli hamarosan elkeseredetten észlelte gyomrának vészjósló rándulásait. Mikor azonban a gépek feldohogtak, és a Panagia Tinu nekivágott a nyílt tengernek, a friss, sópermetes szél hamar kisimogatta fejéből a szédületet. A korlátnak támaszkodva elragadtatottan figyelte a hajó útját jelző, fokozatosan világoskékké foszló, fehér habcsíkot és a levegőben látszólag egy helyben hintázó sirályok zsivajgó röptét. Szüleivel azt találgatták, vajon a fedélzeten nyüzsgő utasok közül ma kivel kell megosztania – ezúttal kétágyas – kabinját. Egy meglepően csúf hölgyekből álló francia kórus, néhány idős, szemüveges, fényes protézisű nyugatnémet, egy csapat koszlott amerikai fiatal, valamint két nagy szakállú pópa állt rendelkezésre. A szülők a pópákra voksoltak, és nekik lett igazuk. Zoli legnagyobb megdöbbenésére ugyanis aznap éjfél felé egy hatalmas, szuszogós pópa jelent meg a kabinjában, kedvesen mosolyogva köszönt, majd fején át lehúzva fekete lebernyegét, mulatságos, fehér gyapjú kezeslábasában, amelynek nyakkivágásából bozontos szőrzet türemkedett elő, hirtelen fölguggolt az ágyra, és sebesen a paplan alá bújt. Öt perc múlva már zengett is dallamos horkolása, amely egész éjszaka egy percre sem szünetelt. Zoli nehezen aludt el, és hajnalfelé felriadt. Rázta a hideg, rettentő szomjúság gyötörte. Kisietett a folyosóról nyíló, olajfesték- és parfümszagú közös vécébe, ahol a lágy éjjeli hajódohogás közepett, némi meglepetésére, az egész vacsorát kiadta magából. Könnyes szemmel bámulta egy darabig a vécékagylóban a piros, olajos lében úszkáló kalamáridarabkákat és a gyümölcssaláta színes foszlányait, majd arcot mosott, és visszabotorkált fülkéjébe. Biztos a hajótól van – nyugtatta magát elkeseredetten.
Pireuszba másnap reggel értek, s mihelyt autójukat megkapták, már indultak is tovább Korinthoszon át Nauplion felé, ahol egy teljes hetet kívántak eltölteni. A partraszállás után Zoli megkönnyebbülten várta, hogy szédülése és hányingere csillapodjék, de hiába. Megint rázta a hideg, émelygett – a drótkerítés övezte, lehangoló korinthoszi romokból alig látott valamit –, teljesen kedvét és erejét vette teste ellenkezése. Egy kuka rejtekében megint hányt, és kénytelen-kelletlen beszámolt szüleinek az éjjeli gyötrelmekről is. Anyja aggódott, apja viszont, miután nagy, hűvös kezét a homlokára fektette, csak legyintett. Még otthon elkészített útiterve szerint ugyanis aznap délutánra Nauplionba kellett érniük, márpedig amit az atyai akarat eltervezett, az ellen nem lehetett mentség holmi múló rosszullét. A rosszullét azonban nem bizonyult múlónak, sőt egyre súlyosbodott, és a hegyek közt kanyargó betonösvényeken folytonos megállásra késztette a családot. Zoli hányt és újra hányt, ereje és önérzete teljesen elhagyta, végül már azért könyörgött apjának, hogy hagyják magára egy árnyas fa alatt, és majd jöjjenek vissza érte másnap. Az atya ezen hangosan és gúnyosan nevetett, majd vádló tekintetet vetett az anyára, aki bánatosan sütötte le fiáéra emlékeztető szemét. Ilyen és hasonló megaláztatások és hányattatások közepett értek, az apai szándékot beteljesítve, délután négy körül Nauplionba, a velencei fellegváráról és a keresztes háborúk időszakában játszott fontos szerepéről híres kisvárosba. A tengerparthoz igen közel, egy meredek utcácskában találtak olcsó, kávé- és vajillatú, családias hotelt, ahol Zoli, a végkimerültség határához érkezvén, végre ágyba bújhatott, és ahol apja rövid vizsgálat után, férfias vállon veregetés kíséretében közölte vele, hogy gyomorrontása van, amely legkésőbb egy-két nap múltán nyomtalanul elmúlik majd.
Másnap a szülők hosszabb kirándulásra indultak a napsütötte fellegvárba, s Zolit – akinek rosszulléte végleg és szerencsésen elmúlt – magára hagyták Vas István vaskos és kicsit unalmas önéletrajza, egy doboz keksz és egy zacskó zamatos, ám egyelőre nem fogyasztható őszibarack társaságában. Zoli szokása szerint élvezte a magányt. A redőny csíkozta hűvösségben az utca zaját figyelte, olvasott és verset írt – a versírás az utóbbi egy évben vált titkos szenvedélyévé. Verseinek tárgya általában önmaga volt, hiszen a világból még semmi egyebet nem vélt ismerni. Hangulatait, gondolatait és életének jelentősnek hitt eseményeit öntötte klasszikus formákba, amelyeknek ritmusa édes gyönyörűséggel töltötte el lelkét.
Magánya azonban nem tartott sokáig. Kilenc óra felé kopogtattak, majd nyílt az ajtó, és egy fiatal lány lépett be rajta vödörrel és felmosófával a kezében. A lány abból a zömök, vörösesfekete hajú fajtából származott, amely a környéket nagyrészt benépesítette, úgy tizenhét éves lehetett, és erős, leginkább a mentaillatra emlékeztető verítékszag lengte körül. Kötényt viselt, és fehér, ujjatlan blúzt; sűrű, sötét hónaljszőrzete akkor is jól látszott, ha karját leeresztve tartotta. A szőrzet túlságos bősége általában is jellemző volt testére: felső ajkát is pihék árnyazták, és meglepően fehér, formás karját is bársonyos bunda borította, arca és egész lénye azonban mégis kedvesen nőies volt. Mosolyogva lépett Zoli ágyához, megsimogatta a fiú karját, majd balját önnön hasára helyezve azt kérdezte tőle zakatoló anyanyelvén, hogy fáj-e még a gyomra. Zoli nemet intett, és az őszibarackból megkínálta a lányt, aki azonban nem vett belőle, hanem munkához látott. Előbb a fürdőszobában tett-vett, kimosta a vécét és a fürdőkádat, és új „Desinficiated” feliratú papírcsíkokat ragasztott rájuk, felmosta a márványpadlót, kiürítette és kitörülte a szemeteskosarakat és a hamutartókat, serénykedett és hajladozgatott, miközben a sűrű mentaszag lassanként betöltötte a szobát, és Zoli figyelmét is elvonta Vas István életéről.
Mikor a lány végzett, újra Zolira mosolygott, leült az ágya szélére, fejét félrehajtva nézegette a fiút, majd hirtelen, kínálás nélkül vett a barackból. Fehér fogaival beléharapott a gyümölcs húsába, mit sem törődve a lecsöpögő lével, amely aranypatakként folyt végig kerek állán. Szótlanul evett, és közben mosolygott. Végül a kézfejével nem túl eredményesen megtörölte a száját, bal markában tartva a kiköpött magot, előrehajolt, lágy, meleg puszit nyomott Zoli ajkára, nevetve felpattant, és takarítóeszközeit felkapva eltűnt. Zoli aznap alig olvasott, dobogó szívvel szemlélgette a plafont, és hazatérő szüleinek semmit nem szólt a szobalány látogatásáról. Ez volt az első csók életében, amelyet nőtől férfiként kapott.
Másnap ugyan a lány nem jelentkezett, a betegség viszont láthatóan és érezhetően visszavonult rejtekébe. Zoli már kiülhetett a balkonra, ott evett-ivott az árnyékban, remekül érezte magát, csak a tenger közelsége töltötte el szívét sajgó vágyakozással. Apja azt ígérte neki, hogy ha még egy napig hasonló gyorsasággal javul az állapota, bátran fürödhet majd a tengerben, sőt – tette hozzá biztató mosollyal – még valami meglepetés is várja majd a parton.
A harmadik napon szülei újabb – ezúttal távolabbi célú – kirándulást tettek a környéken, mégpedig autón: három előtt valószínűleg nem érnek vissza a hotelbe, közölték némi bűntudattal. Zoli igyekezett leplezni örömét. Alighogy egyedül maradt, gondosan megmosakodott, legszebbnek tartott égszínkék ingét öltötte magára, és dobogó szívvel várakozott, apjától ugyanis fortélyos módon megtudta, hogy legalább másodnaponta takarítják a szobát. A mentaillatú ujjatlan blúzában hamarosan meg is érkezett, ám Zoli mélységes csalódására rosszkedvűen és komoran. Mosolyról, barackevésről vagy pusziról ezúttal szó sem lehetett, a lányka némán tette a dolgát, szemében a harag könnye csillogott, és láthatóan nem volt közlékeny kedvében. Zoli minden angoltudását összeszedve megpróbálta megtudakolni, mi a baj, de a lány csak megvonta a vállát, és kedvetlenül elfordult. Hamar végzett, és eltűnt. Zolinak el volt rontva a napja. Mit volt mit tenni?
Unalmában lesétált a lépcsőn, és kinézett a szállodácska kapuján. Bal felé, a sarkon régiségbolt cégére zöldellt, a portékák egy része a járdán sorakozott művészi és a bőség illúzióját keltő rendetlenségben. Mindenfélét lehetett itt kapni: szuvenír Aphrodité-szobrocskákat, rézedényeket, kerámiákat, szőtteseket, régi fegyvereket, képeslapokat, sőt szamárnyerget, vízipipát és antikvár könyveket is. Zoli nem tudott ellenállni kíváncsiságának, a bolthoz ment, és belépett a csilingelő ajtón. Odabent nem ült senki, Zoli tehát óvatosan körülnézett. A helyiség közepén asztal állt, amelyen két kőoroszlán és egy phalloszát tartó bronzszatír között, egy hatalmas cseréptálban régi pénzek hevertek kúpos halomban. Zolit, mint az idős szülők gyermekeit, mindig is vonzotta az ódonság, beletúrt hát a pénzhalomba, kiemelt néhány érmét, és hunyorgó szemmel vizsgálgatta kopott feliratukat. A pénzek főként a huszadik század első feléből származtak, elegáns görög betűk és katonaruhás királyok képei díszítették őket.
Zoli teljesen belemélyedt a pénzszemlélésbe, mikor valaki finoman megérintette a vállát. Ijedten fordult hátra. Magas, karcsú, vörösesszőke fiatalember állt mögötte. Talán harminc-harmincöt éves lehetett, arca a kalokagathia eszményében fogant Apollón-ábrázolásokéra emlékeztetett, ajkán magabiztos és tán éppen e magabiztosság folytán némileg buja mosoly játszott. „American?”, kérdezte rossz kiejtéssel. „Hungarian”, felelte Zoli. „Buy money?”, kérdezte az Apollón-külsejű. „No money”, mutatta mentegetőzve üres zsebeit Zoli, majd némi gondolkodás után hozzátette: „Only look.” „Look, look. Antique Greek money” – biztatta a férfi. Mellé állt, átkarolta a vállát, és rámosolygott. „Change?” „What change?” A férfi egy marék pénzt emelt ki a tálról, és Zoli zsebébe csúsztatta, majd közelebb hajolt, és likőrillatú ajkával megérintette a fiú nyakát. „No, please”, nyögte rémülten Zoli, ám ekkor a férfi átkarolta, szembefordította magával, mélyen a szemébe nézett, és vastag, érdes nyelvét az ajka közé tolva szájon csókolta. Zoli gyomrába undor és rémület hasított, kitépte magát az apollóni ölelésből, és zakatoló szívvel rohant ki a boltból. A küszöbön visszafordult, kikotorta a zsebéből az érméket, és visszanyújtotta az immár az ajtóban álló és váltig mosolygó boltosnak. „No. It is yours” – intett ujjával Apollón. „Change, good business”, jelentette ki, aztán az ajkára helyezte a mutatóujját, és hozzátette: „No tell papa. Mystery.” Nyilván „secret”-et akart mondani. Zoli egy darabig habozva állt, azután önmaga számára is érthetetlenül visszaöntötte a csókdíjat a zsebébe, és hazaszaladt.
Szülei három körül jókedvűen tértek meg a kirándulásról, semmit sem vettek észre Zoli zaklatottságából. Szendvicsekből álló ebédjük elköltése után az apa úgy döntött, fia immár eléggé jól van ahhoz, hogy megfürödhessen a tengerben. Fürdőruhát öltöttek hát, rá rövidnadrágot és trikót, majd pokróccal, napolajjal és vízzel fölszerelkezve lesétáltak a városka sziklás strandjára, amely közvetlenül a csónakkikötő mellett feküdt.
A strandon néhány fekete békaként a vízben gubbasztó helyi öregasszonyon kívül csak külföldiek tartózkodtak: a szokásos nyugatnémet nyugdíjasok mellett egy piros színűre főtt angol párocska, két szótlanul nézelődő japán nő és négy, valószínűleg olasz fiatalember, akik egy napernyő menedékében kártyáztak, és a zsebrádiójukat hallgatták. Az apa ekkor előhozakodott az ígért meglepetéssel, ami nem volt más, mint egy szép, tengerkék búvárszemüveg hosszú pipával. Zoli az atyai instrukcióknak megfelelően előbb kimosta, majd a szemére illesztette az üveget, és azonnal a vízbe vetette magát.
A látvány lenyűgözőbb volt, mint amit legszebb álmában remélhetett. A part menti sziklák víz alatti oldalán csak úgy nyüzsgött az élet. Lopott csigaházzal a hátukon vonuló vörös lábú rákok, üregek menedékéből elővillanó hosszúkás és fátyolszerű uszonyukat rezegtetve lebegő tarka halacskák, mohos kövek alól kipislogó tenyérnyi polipok, fekete és cirmos tengeri sünök, hatalmas, észrevétlen lassúsággal kúszó tengeri csillagok, hátukon kisebb kerteket hordozó, szőrös tarisznyarákok mozogtak, rejtőzködtek és táplálkoztak odalenn, mikor pedig Zoli egy nagyobb üregbe próbált benézni, egy hatalmas, legalább félméteres hal robbant elő onnét, és iszkolt tova sebesen a kék végtelenben. Zoli hamarosan beleszédült a folytonos levegővételbe és a mélység nyomásába, torkát pedig marta a sós pára, mégsem volt ereje elhagyni a csodáknak ezt a vadonát. Mikor azonban már szinte reszketett a hidegtől, kiült a partra, és boldogan szipákolva, nagy, forró kövekből tornyot épített. Az apa sajnálkozva szemlélte fia gyermeteg tevékenységét, és vádlón gunyoros pillantással csücsörítette össze ajkát. Az anya bűntudatosan mélyedt angol regényébe, hiszen jól tudta, hogy az egyetlen és féltett gyermek – a trónörökös – nyilvánvaló debilitása csakis az ő asszonyi génállományának számlájára írható.
Minthogy a szülők az árnyékban olvasgattak, Zoli, kezében lóbálva frissen szerzett búvárszemüvegét, sétálni indult a parton. Odébb, a szirtek menedékében egy – mint a folytonos kiáltozásból kiderült – francia család élte mozgalmas életét. A fiatal, szakállas apa hol cápa, hol ellenséges kalózhajó alakját öltve, vad gumimatrac-háborút játszott a két kisfiúval, a szép, szőke anya a parton állt, és folyamatosan utasításokat vagy élelmiszereket osztogatott családtagjainak, a tizenhárom-tizennégy éves, lófarkas kislány pedig, aki mulatságos módon hasonlított édesanyjára, kissé odébb, egy sziklarepedésből próbált kipiszkálni valamit. Zoli közelebb lépett, és szótlanul felvonva szemöldökét érdeklődött a kutatás tárgya iránt. Mint néhány kézmozdulatból kiviláglott, a lányka bal fülbevalója esett be a vékony, de mély repedésbe: s valóban, ahogy a hullámok át-átcsaptak a sziklaperemen, valami ide-oda billenve, aranyfénnyel csillant meg a hasadék mélyén. Zoli előbb bottal nyúlkált az ékszer után, de hiába. Ekkor a búvárszemüvege pántjának végére húzott csatot eresztette le a mélységbe, s próbálta a fülbevaló alá ügyeskedni. S lám, fáradozása eredménnyel járt: az aranykarika beakadt a csat kampós vasába, és alkalmasan ki lehetett húzni rejtekéből. Zoli két ujjal, diadalmasan felcsippentette a fülbevalót, ekkor azonban egy erőteljes hullám nagy lendülettel rántotta vissza a csatot, amely a hasadékban megakadva leszakadt a gumiszalagról, és örökre eltűnt a mélyben. A kis francia marokra fogta visszakapott kincsét, hálásan mosolygott, azután aggódó együttérzéssel fürkészte, hová tűnhetett a csat. Zoli hátranézett, ám a sziklák eltakarták a családot. Félénken megérintette hát alkalom szülte szíve hölgye barnára sült, szőke pihés nyakát, és azt mondta: „change”. A lány értetlenül nézett rá, nyilván nem tudott angolul, Zoli viszont már túllépett a vágyakozásnak azon a mezsgyéjén, amely a „lehet”-et és a „szabad”-ot elválasztja egymástól. Átölelte hát a lányt, ajkával erősen rátapadt a szájára, és nyelvét gyorsan az érdekes módon répaízű, nedvesen meleg idegenségbe csúsztatta. Így ültek egy darabig a sziklán, mozdulatlanul, míg Zoli, hogy levegőt vegyen, hátrébb nem húzódott. A lány láthatóan belepirult az eseményekbe, de haragnak vagy meglepetésnek semmiféle jelét nem mutatta. Tágra nyílt szemmel a fiúra nézett, és két kézzel visszaügyeskedte a fülébe ékszerét. Azután felpattant, és visszafutott családja menedékébe. Mikor már anyja mellett állt, félig megfordult, és mosolyogva intett. Úgy, mintha azt mondta volna, „köszönöm”.
Zoliék két szobát vettek ki a szállodában, ám a két szobához egyetlen fürdőszoba és vécé tartozott. Másnap reggel Zoli igen korán ébredt, és alsónadrágján – a meleg miatt nem pizsamában aludt – hatalmas foltot észlelt. Zűrzavaros álmára alig emlékezett: valahogyan a skandináv ikrekkel állt kapcsolatban, de szerepelt benne egyik tanárnője is, akit egyébként utált. Ezek a foltjelenségek az utóbbi évben meglehetősen gyakoriakká váltak, és olykor sajnos az ágyneműre is olyannyira kiterjedtek, hogy leplezésük lehetetlen feladat elé állította Zolit. Anyja szerencsére sosem tette szóvá a hasonló incidenseket, így valahogyan el lehetett siklani felettük. Annál zavarbaejtőbbeknek bizonyultak azonban az álmok, amelyek a természet e kirobbanásait előidézték, hiszen tartalmuk egyáltalán nem állt összhangban az álmodó szándékaival, sőt a bennük aktív vagy passzív szerepet játszó személyek is gyakran meglepett szégyenkezésre adtak okot. Zoli ezért az utóbbi időben inkább energiája levezetésének tudatos módját választotta, hiszen e kétségtelenül bűnös, ám az önkéntelennél jóval higiénikusabb, tárgy és tartam szerint is irányítható cselekmények nagyrészt sikerrel előzték meg a testet, lelket és ágyat szennyező baleseteket, ráadásul kellemes élménnyel is megajándékozták az emberfiát.
Nos tehát Zoli, bűntől ragacsos alsónadrágjával a kezében, a közös fürdőszoba felé vette útját, és bár az ajtó résein fény szűrődött ki, meggondolatlanul benyitott a helyiségbe. Odabent az atya ült a kád szélén, atyához méltatlan, noéi meztelenségben, és a lábkörmét vágta. Szótlan bámulattal meredtek egymásra, míg a fiú, szándékával teljesen ellentétesen, rápillantott a kád pereméről esendően aláfityegő, eladdig nem ismert atyai nemi szervre, amelyet ritkás és – ó, borzalom – őszes szőr övezett. „Hé” – szólt ekkor az atya, s a fiú tüstént ijedten, bűnbánattal terhes szívvel húzódott vissza a sötétbe. Noha az eseményekről soha a továbbiakban szó nem esett, a történtek mégis mindkét résztvevő agyában kitörölhetetlenül megragadtak: az egyik agyban nehezteléssel vegyes szégyent, a másikban pedig zűrzavart és valamiféle teljességgel megmagyarázhatatlan vad és bűnös örömérzetet szülve.
Másnap reggel az apa, mintha mi sem történt volna, német újsággal a kezében jelent meg a reggelizőasztalnál. Hosszú, nyugodt kortyokban itta kávéját, majd közölte, hogy ma autóba ülnek, és kirándulást tesznek a nem túl távoli Epidauroszban, ahol egykor a görögség legnagyobb színháza állt, ma pedig e színház romjai találhatók. Megtekintik majd a helyi múzeumot is az egyéb látnivalókkal egyetemben. Az anya azonnal felállt, hogy mosogatni és csomagolni kezdjen, ám Zoli ekkor megszólalt:
– Nekem nincs kedvem menni. Én inkább fürdök.
– Fürdöm – igazította ki az apa. Az anya eközben mozdulatlanná dermedt, úgy fülelt.
– Mindegy – szögezte le Zoli, tekintetét tányérjára függesztve. – Én inkább itt maradok.
– Nem érdekel Epidaurosz? – próbálkozott megbántottságot érzékeltetni hangjával az apa.
– Nem.
– Pedig azt hittem, érdekel.
A beszélgetés itt véget ért, és mivel Zoliék családjában mértékletesség, megértés és szeretetteljes demokrácia uralkodott, a fiú egyedül maradhatott a hotelben avval a kikötéssel, hogy csak a strandon fürdik, távolabbra nem kóborol.
Miután a szülők némán távoztak, Zoli a fürdőszobába sietett, és hajat mosott. Sokáig állt a zuhany alatt, élvezettel engedte fejére a langyos vizet, majd alaposan megtörölte a fejét, nadrágot húzott, és a tükörbe nézett. Szépnek, vonzónak látta az arcát. A zsebébe nyúlt, és elővette bűnnel szerzett érméit, megrázogatta őket. Úgy érezte, háromféle – két kapott és egy adott – csókja birtokában bátran nekivághat az életnek. Leült az ágy szélére, és a magával hozott horgászdamillal, ott, ahol a csat hiányzott, jó erősen megkötötte a búvárszemüveg pántját. Mielőtt azonban a partra sietett volna, várt még egy darabig, hátha történik valami, de semmi sem történt.