Csengery Kristóf

HASADT EGÉSZ

Beethoven: az öt zongoraverseny
Pierre-Laurent Aimard, Európai Kamarazenekar, vezényel Nikolaus Harnoncourt
Teldec Classics 0927 47334-2 (3 CD)

Ha a zenehallgató azt tapasztalja, hogy a klaszszikus repertoár százszor hanglemezre rögzített alapműveinek egyikéből százegyedszer is felvétel kerül a boltokba, önkéntelenül teszi fel a kérdést: miért? A kiadók persze készülnek a kézenfekvő válaszokkal, melyekből Pierre-Laurent Aimard és Nikolaus Harnoncourt Beethoven összes zongoraversenyét tartalmazó új CD-je esetében kettő is kínálkozik. Az első szerint az alapmű azért alapmű, hogy folyamatosan kapható legyen, vagyis mindig legyenek belőle új kiadások. A második nyilvánvalóan a meglepő találkozás tényét nyomatékosítja: Aimard és Harnoncourt közös zenélése értékes újdonság, esemény a zene világában, amelyre fontos odafigyelnünk, hiszen friss, eredeti tanulságokat gyümölcsözhet, s ez éppen agyonjátszott művek esetében jelentős nyereség.
A lemez kísérőfüzetében két írás olvasható. Az egyiket maga a szólista jegyzi, s címe szerint ez az imént felvetett kérdésre siet választ adni: Mi indokol egy újabb teljes felvételt Beethoven zongoraversenyeiből? Aimard elbeszéli, hogy Harnoncourt, miután hallotta őt – többek közt – egy Beethoven-szonáta előadójaként, felkérte, készítsék el közösen az öt zongoraverseny felvételét. Eszerint tehát a karmestertől származik a kezdeményezés. Nincs okunk arra, hogy kételkedjünk az állítás hitelében, ám azt sem indokolja semmi, hogy naivabbak legyünk az átlagosnál: a szólista személyének kiválasztása mögött éppúgy állhat lemezkiadói rábeszélés, amelynek – némi megfontolás után – a dirigens esetleg engedett. Mert ne feledjük, Harnoncourt karrierje és sorsa összetett. Kétségtelen, hogy az utóbbi fél évszázad zenei interpretációtörténetének nagy forradalmára ő, ám mint minden olyan szerencsés (?) forradalmár, akinek eszmerendszere még életében intézményesült, immár több évtizede Harnoncourt is az establishment része: neki magának is alkalmazkodnia kell a zeneipar törvényeihez. A zeneipar s az ezt mozgató menedzseri szemlélet, a public relations katekizmusa szerint pedig éppen az Aimard & Harnoncourt típusú sokkoló párosítások kelthetik fel azt a figyelmet és érdeklődést, amely ma, az iparág aggasztó recessziója idején egy új hanglemez-produkciónak úgy kell, mint éhezőnek a falat kenyér. Yvonne Loriod egykori tanítványa, az Ensemble InterContemporain volt tagja, a negyvenhat esztendős Pierre-Laurent Aimard tevékenységéhez pályakezdése óta nem Haydn, Mozart és Beethoven, inkább századunk nagyjai: Pierre Boulez, Karlheinz Stockhausen, Ligeti György és mindenekfelett Olivier Messiaen nevét kapcsolja a zeneszerető közönség, Harnoncourt-t pedig a historikus régi zenei előadópraxis (éppen Aimard szavával) „pápá”-jaként tartja számon a köztudat. Két egymástól távoli, egymással ritkán kommunikáló világ követei ők, együttműködésük korántsem magától értődő, inkább különleges, formabontó ötletnek tekinthető, s az eredmény kiváltképp akkor lehet izgalmas, ha tudjuk: maga Harnoncourt volt az, aki lelkesedett a zongoraművész Beethoven-interpretációjáért.
Milyen tehát az eredmény? Az olvasó talán sejti már: azért időztem a szokottnál hosszabban az előadók kiválasztásának kérdésénél, mert nem érzem úgy, hogy a felvétel igazolná a hozzá fűződő várakozást. Ennek a lemeznek az lehetett volna a legnagyobb zenei attrakciója, ha a két muzsikus világa egyesül, megszüntetve a kettő közötti határvonalat – ehelyett a felvételen valóban két világ hallható, két jól körvonalazható, elkülönülő teljesítmény: a zenekaré ( = a karmesteré) és a szólistáé. A kritikus mindkettőről megfogalmazhatja véleményét – s a két vélemény korántsem lesz hasonló –, de aligha írhat egységesen a produkcióról. Hasadt egészként áll előttünk a Beethoven-zongoraversenyek tömbje: olyan sorozatként, amelyben (bármit nyilatkozzanak is a művészek) nem jött létre igazi, termékeny konszenzus a produkció két legfontosabb résztvevője, a karmester és a szólista között.
Kezdjük Harnoncourt-ral. Az ő felfogásában a zenekari textus értelmezésének kimondva-kimondatlanul van egy olyan funkciója, amelyet így írhatnánk körül: a beethoveni versenyműkíséret emancipációja. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a versenyműkíséret többé nem kíséret. Aimard ugyan a maga értelmező kommentárjában arra helyezi a súlyt, hogy kettejük közös elképzelése a zongorát a zenekari hangzás kontextusába helyezve megpróbálta fölerősíteni a szólóhangszer és a zenekar kamarazenei jellegű párbeszédét, a hallgató (legalábbis e sorok írója) azonban korántsem ezt érzi perdöntőnek, sokkal inkább azt, hogy maga a zenekari megnyilatkozások jelentősége nő meg grandiózusan. Ez azért fontos, mert a hagyomány Beethoven zenekari művészetét, a zeneszerző orkesztrális önkifejezésének területét kézenfekvően a szimfóniákkal és csakis azokkal azonosítja, Harnoncourt pedig (némi túlzással) mintha azt mondaná: tessék, itt van öt újabb szimfónia. Persze egyáltalán nincs itt öt újabb szimfónia – már csak azért sem, mert ezek a művek háromtételesek, és a tételek formája is merőben más, mint a szimfóniáké –, de az a jelentőség, az a szuverenitás, az a súly és diadalmas erő, amellyel az Európai Kamarazenekar Nikolaus Harnoncourt keze alatt megszólal, szinte automatikusan a szimfóniák magával ragadó élményét hívja elő az emlékezetből összehasonlítási alapul.
Mindezzel azt is előlegeztem, hogy a historikus sztereotípiákban gondolkodó lemezvásárló számára mindenképpen meglepetés ez a felvétel. Mit vár a papírformától az imént jellemzett zenebarát? Leginkább talán azt, hogy a zenekar – mintegy szembehelyezkedve a Furtwängler, Walter, Klemperer, Karajan nevével fémjelzett korszak hangzásideáljával – kicsi lesz, takarékos hangzású, transzparens és mozgékony, és mint arról már szó esett, zenei megmozdulásai erősen kamarazenei jellegűek, vagyis a párbeszédet, a drámát, a folytonos interakció élményét húzzák alá. Nos, Harnoncourt zenekara valóban mozgékony, de korántsem kicsi: megszólalásmódja hatalmas, erős, robusztus, hangzása tömör, de telt és gazdag, hangsúlyai jelentősek és indulatosak. És ami a legfontosabb: a kifejezést mindvégig szenvedély, lobogó tűz, individualitás jellemzi. Ennek eredményeként érdekes fordulatnak leszünk tanúi. A versenyművek rendszerint egy kollektíva (a zenekar) és egy individuum (a szólista) párbeszédét állítják elénk. Ez esetben a két fél közül az, amelyik a közösséget reprezentálná, Harnoncourt fejedelmi eredetiségű vezénylése jóvoltából határozottan és egyértelműen egyénként lép elénk.
És hogyan viselkedik az, akinek az egyént kellene megjelenítenie? A magam rezignált tapasztalata az, hogy a pompás zongorista, Pierre-Laurent Aimard játéka éppen ezen a téren: a személyes mozzanatok dolgában marad adósunk. Ne vitassuk el a világhírű francia pianistától azt az érdemet, amely valóban sajátja: az a zenehallgató, aki a Messiaen-művek vagy Ligeti etűdjei, e technikai szempontból hallatlanul nehéz kompozíciók bravúros előadásának emlékével közeledik a Beethoven-zongoraversenyekhez, nem csalatkozik, legalábbis abban nem, hogy a kitűnő virtuóz fölényesen birtokolja és makulátlanul reprodukálja az öt magánszólam kottaszövegét. De ha már a virtuóz szót használtam: virtuozitásából éppen az a két mozzanat hiányzik, amely előadásmódját varázsossá tehetné. Az egyik a hódítás, az erotikus atmoszféra megteremtésének képessége – ettől a pontos-gondos, intellektuális Aimard világa fényévekre esik. Nem szívesen evezek zenekritikában az anekdotázás vizeire, de egy idevágó szállóige tökéletesen megvilágító erejű. Egy (ma már nem élő) magyar zongoraművészt jellemzett így évtizedekkel ezelőtt fiatalabb pályatársa: X. Y. tanár úr szigorúan, de igazságosan zongorázik… Aimard esetében ezt a szigorú, de igazságos zongorázást halljuk – sajnos. A másik nagy hiány a személyes érdekeltségé: azé a mély és elhatározó kapcsolaté a művel, amely nélkül semmilyen kompozíciót nem érdemes eljátszani, kivált lemezre venni, s amelynek hiánya Aimard esetében annál kínosabb, mivel Harnoncourt vezénylését, mint jeleztem, szinte szétfeszíti az izgalom, a lázas, felfedező elkötelezettség, amellyel ráveti magát a Beethoven-versenyművek zenekari szakaszaira. Engem őszintén szólva mellbe vágott, hogy a kísérőfüzetbeli Aimard-írásban a zongoraművész csatalovaknak nevezi a Beethoven-zongoraversenyeket (magyarul a csataló többnyire vén, és lám, úgy látszik, a jelzős szerkezet lehetősége a német fordítónak is eszébe jutott, mert az ő változata a nem épp udvarias eine Aufnahme dieser alten Schlachtrösser fordulatot tartalmazza…), ám miután megismerkedtem a felvételekkel, rájöttem, hogy freudi elszólás esete forog fenn: a lemezen hallható előadásmód valóban arról tanúskodik, hogy a művésznek nincs mélyebb köze ezekhez a kompozíciókhoz.
Ha korábban azt állítottam, hogy Harnoncourt keze alatt a zenekar, a kollektíva sugárzóan személyes, egyéni teljesítményt nyújt, úgy ez fordítva is igaz: Aimard zongorajátéka a személyes mozzanatok deficitje folytán átlagossá, mintegy kollektívvé válik. Így szoktak Beethovent zongorázni általában különféle rangos zongoristák – de persze nem olyanok, akik zeneileg-szellemileg Nikolaus Harnoncourt-ral azonos súlycsoportba sorolhatók. És ezzel a lényeghez érkeztünk: Harnoncourt és Aimard közös Beethoven-produkciója két, szellemiekben nem egyenlő partner vállalkozása, ez magyarázza, hogy részben siker – részben kudarc. Aimard játékában folyamatosan feltűnik a hang csengésének hiánya: ez a megszólalásmód színében, zamatában sem kommunikatív, nem szólítja meg a hallgatót. Erő helyett a zongoraszólamban gyakorta keménységgel találkozunk. Jó néhányszor hasonló jelenséggel szembesít a ritmika értelmezése: a zongoraművész az egyenletes ritmusú, virtuóz, figuratív szakaszokba sokszor mintha beleunna – elkezd minden ok nélkül sietni, az előadásmód észrevétlenül átsiklik valamiféle „etűdözésbe”. Ugyanezek a részletek a zenekar előadásában célirányosak és dinamikusak, tele vannak törekvéssel és feszültséggel. Nemegyszer darabosak a cadenzák – hiányzik belőlük az önfelmutatás öröme.
Befejezésül néhány észrevétel a művek közti különbségtétel területéről. Nem szeretném azt a látszatot sugallni, mintha Pierre-Laurent Aimard „tömbszerűen” értelmezné a Beethoven-zongoraversenyeket, és egyformán olvasná az öt különböző súlyú-karakterű kompozíciót. Erről természetesen nincs szó: a figyelmes hallgató könnyen észreveszi, mi tartozik össze a lemezeken, és hol húzódnak a törésvonalak. A két első kompozíció, a C-dúr és a B-dúr esetében (egyébként a lemez – csak helyeselhető módon – helyreállítja az eredeti sorrendet, és elsőként prezentálja a hallgató számára a B-dúr, majd másodikként a C-dúr koncert-et) érzékelhető mű és előadói személyiség között a legnagyobb távolság: az a benyomásom, Aimard számára ez a két opus a klasszikus konvenció képviselője, a mozarti versenyműmodell kivetítése szélesebb műfaji vászonra, s mint ilyen, eleve nem nyújt érdekességet a „modernség” iránt elkötelezett interpretátor számára. A további három kompozíció lényegéhez kétségkívül közelebb férkőzik a zongoraművész. Három tételben majdnem megszűnik az idegenség érzete. Az első a 3., c-moll zongoraverseny nyitótétele: itt nyilvánvalóan a drámai-tragikus alapmagatartás kínál olyan többletet, amely elég vonzó a Pierre-Laurent Aimard-hoz hasonló alkatú, elmélyült és elemző hajlamú muzsikus számára. A két másik az 5., Esz-dúr koncert első és harmadik tétele: a nyitó Allegróban az előadói személyiség szinte teljesen lefedi a művet, sikerül megvalósulnia annak a grandiozitásnak, amely ezt a zenei magatartást táplálja-élteti. A Rondóban ez majdnem sikerül: megvan az erő, de hiányzik az öröm önfeledtsége. Aimard, úgy tetszik, éppúgy nem az öröm művésze, mint ahogyan a humornak sem mestere – részint ez utóbbi fogyatékossága akadályozza az első két versenymű fináléinak nedvdús tolmácsolásában. És ami a legnagyobb csalódás: a G-dúr zongoraverseny. Az öt Beethoven-koncert közül kétségkívül ez a legeredetibb, legizgalmasabb, leginkább rendhagyó, gondoljunk csak a nyitó Allegro moderatót indító in medias res zongoraszóló vallomásos közvetlenségére, a barokk operák ombra-jeleneteit felelevenítő Andante con moto drámai párbeszédére vagy a finálé ditirambikus ritmusorgiájára. Mindez Pierre-Laurent Aimard-t, úgy látszik, nem vonzotta eléggé: a művet úgy játssza (gondosan kidolgozva, tisztán, tagoltan, szépen), mint a nagy többség, az „átlag” – számára a mű a jelek szerint egy maradt a „csatalovak” közül.

Csengery Kristóf