Bikácsy Gergely

ELÉRHETŐSÉGE NINCS

Magyar huszárjáték

1

Az új évszázad első őszén elhatároztam, hogy bármiképp is, de megtalálom két legjobb gyerekkori barátomat, Árendást és Kertész Bandit. Kertészék nagy kertes házban laktak, és a kertben szoktunk sakkozni, gesztenyefák alatt. Ősszel a gesztenyék ráestek a sakktáblára, néha feldöntötték a bábukat, olyan is volt, hogy ekkor csalni próbáltunk.

„29. számú Alekszandr Matroszov úttörőcsapat, vigyázz!” A Marczibányi téri általános iskolába jártunk. Korondi volt a tornatanár, az olimpiai bajnok tornászlány apja. Engem utált, mert rossz tornász voltam. A futballt is utálta, a kézilabdát szerette.

Nem tudom, miért határoztam el ezen az őszön, hogy megkeresem őket. Évtizedekig alig jutottak eszembe… Valamikor ’56 tavaszán, tehát a kisérettségi előtt az erkélyen álltam, Árendás biztos ott volt, de lehet, hogy Kertész is. Fogadást ajánlottam: hogy tíz év múlva semmiféle kapcsolatban nem leszünk, és nem fogjuk megtalálni egymást. Ha akarjuk, akkor sem? – kérdezték. Nem emlékszem, erre mit mondtam. Az egész azért jutott eszembe, mert Árendástól vagy Kertésztől kölcsönkaptam A három testőr folytatását. Azon csodálkoztam, hogy húsz év múlva néhány szereplő nem is ismeri meg egymást. Erről viszont már nem tudom, hogy jutottam oda, hogy mi esetleg megismernénk egymást, de kapcsolatban sem leszünk. Fogadjunk! Fogadtunk. – Tíz év múlva, 1966 tavaszán egyáltalán nem gondoltam rájuk. Semmiféle kapcsolatban nem álltunk, fogalmam sem volt, merre vannak, mi a címük. Árendásék kis házát, azt hiszem, már lebontották, vagy lakatlanul, romosan állt a Fény utcai piac mögött. Kertész valahol külföldön él, talán Ausztriában, már rég nem leveleztünk.

Pálosinál gomboztunk legtöbbször. Oda járt gombozni Kertész is, egy Takács nevű srác, akiből később híres kapus lett, és néha Árendás.

Az osztályban mindenki a Kinizsinek drukkolt, a Honvédet Puskással együtt utálták; én Honvéd-drukker voltam, ő meg Dózsa-drukker. Azt hiszem, így barátkoztunk össze. 1954 tavaszán, még a svájci világbajnokság előtt egy brazil klubcsapat érkezett Magyarországra, az óriási szenzációnak számított. A néhány poszton másokkal megerősített Kinizsi állt ki ellenük, afféle magyar B válogatott. Százezer néző ment ki a meccsre, pedig hétköznap játszották. A brazilok, talán a Flamengo megsemmisítő vereséget mért a megerősített Kinizsire, 5–0 lett. Nem volt jegyünk, csak a szünetben engedtek be – vagy belógtunk, de egy gólt sem láttunk, a félidőben már 5–0-ra vezettek a brazilok. Nyilvánvaló lett, hogy a közeli vb másik legnagyobb esélyese a magyarok mellett Brazília. – Bandival Kinizsi-ellenes verset kreáltunk 1954 májusában a kertben. Így kezdődött: „Hazafelé ballag a nép / Ó, Kinizsi, átok feléd. / Mért szenvedtél vereséget, / Egész világ terád nézett.” Indigóval sokszorosítottuk, és terjesztettük az osztályban. Engem ezért megvertek volna, de Bandi inkább közéjük tartozott, így engem sem vertek meg. Különben volt egy Csufi nevű tizenhét éves nővére, azt nagyon bámultuk.

Nagy kertjük volt, onnan félkör alakú lépcsőn föl lehetett menni a teraszra. A teraszról be a lakásba.

1954 tavaszán a Genfi Konferencia mintájára Kis-Genf-tárgyalást tartottunk a nagy kertben. Baloldal-jobboldal, úgy ültünk ott, és így szólítottuk egymást: „tisztelt baloldali vitapartnerem” és „tisztelt jobboldali vitapartnerem”. Első nap a levezető elnök Árendás volt. Talán Pálosit is elhívtuk.

Gyaloglóverseny a Marczi körül este, időméréssel. Az én ötletem volt, mert azt olvastam, hogy a helsinki olimpián a bronzérmet nyert magyar versenyző önkívületben gyalogolt át ötven kilométer után a célon, úgy kellett lefogni, mert tovább akart menni. Én hoztam a stoppert. Bandi lekörözött. Megálltam: „Menj, most már csak a te időd számít!” – kiáltottam utána.

Dózsa-drukker volt. Futballról is ott beszéltünk vagy veszekedtünk, a kertben. Egyszer nem akarta elhinni, hogy a Bp. Honvéd megverte a Bp. Dózsát, erre hazarohantam a Népsportért, és szaladtam vissza. Még ott volt a kertben, ugyanott állt, magas fűben a rácsnak támaszkodva: mutattam neki az utcáról. Nyújtózkodnom kellett, mert a kert magasabban volt a járdánál.

Árendás–Kertész–Pálosi–Glauziusz. Így voltunk mi a három testőr, akik a könyvben is négyen vannak. Pálosival Árendás egyáltalán nem volt jóban. Pálosival főleg én voltam jóban, de én sem szerettem. Ezt most szégyellem. Hogy barátkoztam vele, pedig nem szerettem. Ezért.

Amikor még ötödikes voltam, Korondi a nyolcadikosok osztályfőnöke. Ha az ő osztálya rendezte a zászlófelvonást, a DISZ-induló után mennydörgő hangon kiáltották: „Igyunk teát, orosz teát, az angyalát!” – és trappolva elvonultak. Néhányan vastag hangon röhögtek. Korondi lánya 1952-ben olimpiai bajnok volt.

„A bajuszos” nyomában. Követtük a Hősök teréig az 5-ös busszal. Tele volt a busz. A bajuszost én fedeztem fel, a Lövőház utca egyik házának kapujában állt. Kinéztem, és látom: a Pálosiék melletti ház kapujában áll. Negyedóra múlva még mindig ott állt, sőt félóra múlva is ott állt. Másnap visszatért, ugyanúgy állt ott hosszú ideig. Ennek fele sem tréfa. Szóltam Árendásnak, és szóltam Kertésznek. Nyilván Pálosit is riasztottuk, hiszen majdnem az ő házuk előtt állt.

Árendásnak megvolt a teljes régi kiadású Dumas. Sötétkék kemény kötés, szép, vastag, bolyhos papír. Fordította Lányi Viktor és Szinnai Tivadar. Alexandre Dumas: Balsamo József. És a Balsamo József folytatásai: tucatnyi sötétkék borítójú régi könyv. Ange Pitou – volt az egyik folytatás, meg A királyné nyakéke. Nem Kertésznek volt meg, hanem Árendásnak, aki szoba-konyhás lakásban lakott egy düledező házban, a Fény utcai piac mögött. Igaz, hogy talán a szüleitől hozta a Dumas-könyveket. (A nagymamájával lakott, szülei elváltak.) Jókait nem nagyon szerettem, csak A kőszívű embert. Kötelező olvasmány volt. Dumas regényeit habzsolva faltam, rajtunk kívül senki nem olvasta, csak a Monte-Cristót.

Mintha véletlen volna, odamentünk a Bajuszoshoz. Lehajoltam, mintha a cipőmet fűzném. Köszöntünk neki. Fiatal, elegáns férfi volt. Nem ott lakott. Mai értelmemmel is úgy emlékszem, szokatlanul sokszor és nagyon sokáig álldogált a kapuban, és az utcát nézte. Az erkélyünkről le is fényképeztem.

A Balsamo Józsefben egy vén varázsló megöli Balsamo szerelmét, egy gyönyörű fiatal lányt, hogy utolsó három csepp vérét italba keverve megigya. Az a legnagyobb életelixír: egy szűz lány vérének utolsó három cseppje. Emlékszem, Althotasnak hívták ezt a mágust, Balsamo mesterét. De a gyönyörű lány már nem volt szűz, és Althotas máglyát rak, felgyújtja magát. Balsamo forradalmár lesz: ő robbantja ki a nagy francia forradalmat.

Berkenye utca. A titkosírást Árendás találta ki: mi elhittük, hogy titkos rádió morzéjéről írta le és fejtette meg. „Kreb…” – ennyit sikerült megfejtenie valami „exponenciális kulcs” segítségével. Rájött, visszafelé kell olvasni. Eljutottunk a rózsadombi Berkenye utcába. Kis kertes házak voltak benne, nem olyan régi nagy villák, mint a Kertészéké: ezek modernebbek és kisebbek. A 6-os számú ház gyanúsabb volt, mint a többi. A kertben ugyanis egy macska ment lassan, a nyakában kis csengővel, és mikor megkérdeztük a kertben levő idősebb nőt, hogy miért van rajta csengő, azt mondta: „hogy jobban megfogja az egereket”. Hmm. Figyelni a házat!

A Mártírok útján véletlenül találkoztam Kertésszel. Egy lánnyal sétált. Zavarba jöttem a lánytól, és a titkosírásról kezdtem beszélni, amit Árendás adott át nemrég: lehetetlen a megfejtés, vagy hibás az egész, mondtam, mert három azonos betű van egymás mellett benne, és három azonos betű nem lehet egymás mellett. Bandi azt mondta, ez nem baj, például: „Makk Károly”. Elvörösödtem, hogy ilyen hamar megcáfolhatnak, de a lány nem értette, most kinek is van igaza.

A Bajuszos nem jött többé a ház elé. Az utolsó napon saját szememmel láttam, hogy váratlanul az úttestre futott, és hosszan nézett egy autó után. Úgy meséltem persze, hogy láttam, amint felírja az autó rendszámát.
„Broz!” – kiáltottuk köszönés helyett Árendással. Tito lett a bálványunk ’56 tavaszán. A Broz-köszöntést én javasoltam, és Árendás kitalálta hozzá, hogy összecsapjuk a két tenyerünket, de nem mint a szokásos tapsnál, hanem egymás felé merőleges, hegyes tartással, és utána egymás felé lökjük a felső (megint taps), majd az alsó tenyerünket. Bonyolult elmondani, gyors és jó volt csinálni: „Broz!”

„Csufi” – így hívták Kertész nővérét. Egyszer épp jött felfelé a Marczin, az Alvinczi út felé. Néztük. Csufi járását figyeljük: „biztos utána van… így járnak az után…” – mondja valaki. Épp fociztunk a téren. Én köszöntem Csufinak, aki visszaköszönt, és ettől megnőtt az ázsióm. De lehet, hogy mindenkinek köszönt, és mindenki ismerte. „Figyeld, hogy jár. Biztos, hogy azt csinálta.” Persze Bandi nem volt ott akkor, különben nem mondták volna.

Talán mérnök volt az apja, talán gyógyszerész. Magas, őszülő férfi. Régi bútorok voltak a lakásban, tetszettek. A telefonkönyvben így szerepeltek: Dr. Kertész Endre, II. ker. Rókushegyi lépcső 10. Tel.: 359-570. Nem tudom, milyen doktor volt. Nem orvos, az biztos. A telefonszámot, most látom, még évekig fejből tudtam.

1956 Mikulás napján áramszünet volt. Bandi meglátogatott. Gyertyák égtek. Nekem adta a gombjait, akkor láttam utoljára. Alig maradt pár percig. Azt mondta, másnap elmennek külföldre. Nem volt túl szomorú, inkább izgatott. Én sem: kaland következik, gondoltam, valami ilyesmi. Mintha mind a kettőnkkel történne ez a disszidálás. Vagy mintha megkettőződnék holnaptól.

Moziban? Nem emlékszem. A Boszorkány volt a nagy film akkor, meg az Özönvíz előtt, meg a Hűtlen asszonyok, mindegyikben Marina Vlady, tizenhat éven felülieknek. Bandi azt mondta, őt beengedték. Nem hittük el. Később mások is tanúsították, hogy belógott. Marina Vlady tizenöt-tizenhat évesen fürdőkádban ül, és látszik a melle, valami vén, kopasz kéjenc próbálja elcsábítani. Odaül a fürdőkád szélére, és megállás nélkül beszél neki.

Bandi jól sakkozott. Schneider-tanítvány lett, előbb került be a Ságváriba (Szilfa u.), mint én. „Matt!” – kiáltotta a bajnoki mérkőzésen ellenfele diadalmasan rögtön a játszma elején. Én is felkaptam a fejem. Bandi a mellettem levő táblán játszott. Egy ideig csodálkozva nézte az állást, majd leütötte a pasas vezérét. Ő nyerte a partit. Az ellenfél, egy negyven év körüli férfi, elhozta a kisgyerekét is, és a kisgyerek most sírásra görbedt szájjal bámulta a papát. A Sakkélet 1956. júniusi vagy júliusi címlapján ott a Ságvári ifjúsági csapat képe: Bandi is rajta van. – Én vereséggel kezdtem ifj. Tajti ellen. Ifj. Tajti ötven év körüli nagy bajszú pasas volt, iszonyúan elkalapált: valami ősi és jól ismert csapdába csalt, csak én nem ismertem. A csapdát úgy hívták, hogy „Porosz huszárjáték”. Nem mertem Schneider mester szeme elé kerülni, Bandi közvetített.

Elkezdtem vívni tanulni. Addig kriplinek számítottam, tornából hármasom volt. Vívni akartam. Egy ideig kézzel vívtunk Árendással. Természetesen a tőrvívás érdekelt, biztos, hogy a Dumas-regények hatására. Apám egyik barátja levitt a Bp. Dózsa vívótermébe. Ez a November 7. tér mellett volt, az Eötvös utcában. Emlékszem, a 6-os villamossal megyek tornaruhában és a vívótőrrel. Az öreg mestert úgy hívták, hogy Róna Ármin. Fura név. Felfedeztem, hogy ő a Nemzeti Színház vívótanára is.

Beszélgetés a történelemről (a fejlődés okai?). Én a marxizmus igazságáról akartam meggyőzni Bandit. Figyelmesen hallgatott. Nem ellenséges volt a marxizmussal, kommunizmussal szemben, hanem udvariasan idegen tőle. Kikezdhetetlenül idegen. Nyilván, mint az apja. A történelem folyamatáról beszéltem, hogy abban minden törvényszerű.

Újságot szerkesztettem. Én írtam és gépeltem le a teljes számot. Bögöly volt a címe. Később a húgom Törpe címmel rivális lapot indított, ebben főleg rajzok voltak. Erre én Papagáj címen egy Törpét támadó kisebb formátumú lapot is kiadtam. Megmutattam Kertésznek, ő képregényt javasolt A Scotland Yard közbelép címmel, arról volt szó, azt majd ő csinálja.

Most meg akartam keresni Bandiék házát. Találtam egy éppen olyant az Alvinczi út és Rókushegyi lépcső sarkán. Biztos voltam benne, hogy ötven évvel ezelőtt ott álltam a rács előtt az utcán, amikor visszarohantam a Népsportért, hogy bizonyítsam a Honvéd eredményét. Pedig egy másik nagy villalakás-házzal tévesztettem össze az övéket. Ugyanolyan a kertje is. Andor János gyermekorvos, ez volt most kiírva egy névtáblán. Otthonról felhívtam telefonon. Elmondtam, kit keresek. Andor János gyermekorvos meghalt: az ő lányával, Andor Emőkével beszéltem. Ő is gyermekorvos lett. Kertész Endrére és szüleire nem emlékezett, ebben a házban biztos nem laktak, mondta. Erősködtem, kérleltem. Ugyanilyen ház volt, mondtam, régi nagy villaszerű ház kerttel. Talán… – mondta – talán a „Göck-ház”? Így értettem: Göck. Ott a közelben. Ez a két régi villa ikerszerűen hasonlít. Hirtelen eszembe jutott: Böck-ház volt a neve. Ki lehetett a névadó: az építész? Az első tulajdonos?

’57 elején, úgy január végén a postás azzal csengetett be: „Na, Öcsi, írt az apuka!” Én rögtön tudtam az osztrák bélyegekről, hogy csakis Kertész írhatott. Fogalmam sincs, miért volt biztos a postás abban, hogy apám ment ki. Ráhagytam. ’57-ben aztán végig leveleztünk: az egyiket titkosírással írta, de úgy, hogy csak aki nem ismerte, normális szövegnek tarthatta. „Mi a határozott politikai véleményed?” – kérdezte titkosírással. Ezt válaszoltam: „Bizonytalan.” A Sándor Mátyásból vettük a titkosírást. „Rostély” kellett hozzá, azt forgattuk. Fogalmam sincs, hogy csinálhatott Bécsben „rostélyt” hozzá. Vagy kivitték a Sándor Mátyást? „Tegnap megvertem három florisdorfi vagányt…” – írta, ezt már rendes írással. Hozzátette, hogy „ez Bécs Angyalföldje”. Nálam a gombjai és Germanus Gyula Török nyelvkönyve. Ezért is tanulok majd később törökül. Apja még az ő apjától örökölhette, 1916-ban jelent meg. Kisalakú, fekete, fűzött kötet, a címlapon ezüstözött arab betűk.

Nem tudok aludni. Hirtelen felriadok: de hiszen itt volt egyszer látogatóban, még a hatvanas évek közepén valamikor… – szüleim mondták, hogy keresett, elment… nem jött többet. Így volt, és elfojtottam, vagy képzelődés? Akkoriban találkoztam véletlenül Árendással is a Rákóczi úton, kövérkés volt, zavartan mosolyogtunk (többé őt sem láttam). Ha valami felül tudta írni, hát a hatvanas évek írta felül ’56-ot, és nem a későbbi, a szürke és nyomott hetvenes. A hatvanas évek erősebb volt és fontosabb a múltnál, úgy éreztem, ez most valami fősodor: sodorja, porlasztja ’56-ot, és valami csököttség, valami béklyó ’56-ra visszagondolni. Hátra ne nézz.

’63-ban egyetemistaként írtam egy nosztalgianovellát: hogy valaki hosszas kórházi ápolás után sétál a Bem tér környékén ’63 őszén, szép idő van, gyerekek, kamaszok, valaki énekel… mintha amnézia után felébredne valaki, és sajogva, de valahogy mazochistán, boldog fájdalommal érzi: itt elfeledték, ami történt, hát majd ő is feledi, mintha a természet feledné ’56-ot, mintha tán nem is lett volna ’56… valami nagyon homályos, zsongó emlék. 1963 ősze volt, a Szilágyi Erzsébet fasorban sétáltam. Nem keresztelték vissza Malinovszkij fasornak ’56 után.

Már napok óta telefonálgatok mindenféle telefonkönyvből kiírt Kertészeknek: úgy látszik, hiába keresem, sehol nem tudnak róla. Most ijedten szűkölve úgy érzem: ha Kertész így eltűnt, akkor talán nem is létezett, nem is élt soha; nem sakkoztunk, nem mérkőztünk, nem vitatkoztunk, nem is volt, én találtam ki, de gyengén, halványan, nem tudtam egész alakot, hús-vér, élő alakot teremteni… Egyszer, ’63 őszén a Moszkva tér előtt összeakadtam Boldogh Gyuszival és Atinayval vagy Olléval (mindkettő disszidált, és most jöttek vissza először látogatóba). Nem ismertem meg őket. – Kertész biztos, hogy akkor nem jött… (A gombok is fontosak voltak, övé volt a Szusza, egy tömör, gyorsan sikló fehér gomb…) Boldogh nagy tenisztehetség volt, a magyar juniorválogatott tagja, de a Davis-kupa-csapatba nem került be, és nem sokkal később, talán ’63-ban disszidált, állítólag Svédországban teniszedző lett. Arvikában – mondták, és én sokáig úgy értettem: Afrikában.

„Kertész-lakás” – hallom a régi hangot. De most olyan nekem, mintha én találtam volna ki. Berendezem a lakást, régi polgári bútorokkal, és kiírom rá meg a kertkapura, hogy „dr. Kertész Endre”, és kitalálok egy telefonszámot, berendezem a kitalált világot, ott vannak benne a teremtményeim, néznek rám a kertből, színes a kép, mint egy színes filmben, panoptikumfigurák, nem élnek, soha nem is léteztek.

Valaki azt mondja, nagyon sok ’56-os magyar került Dél-Afrikába, annak az adatait nem adja az internetes Yahoo- és a Lycos- meg a Google-kereső. Ausztriából továbbmentek volna később Dél-Afrikába?

A Böck-ház. Megtaláltam, és ráismertem a Rókushegyi lépcsőn. Ott voltam tegnap a háznál, odamentem, negyvenöt éve először. Nagy, régi, többlakásos villaépület. Felírtam a neveket, hazamegyek, kinyitom a telefonkönyvet, és sorban telefonálok nekik. Bemutatkoztam, hogy egy nagyon régi, gyerekkori barátomat keresem, aki abban a házban lakott. Ezt fogom mondani. Most abbahagyom az írást, majd a telefonok után folytatom.

2

Özvegy Perényiné a Böck-házból öt perccel ezelőtt a telefonban elmondta, hogy úgy tudja, Kertészék visszajöttek ’56 után. Az apa meghalt, Csufi „rossz útra tért”, vagy „elzüllött”, vagy valami baj lett vele. Pontosan nem tudja, de akkoriban neki mesélte valaki, hogy találkozott velük… ki is, mikor is? Nem emlékszik, mondja. Nem emlékszik, de már jó régen történt még az is, hogy ezt hallotta. A Böck-házban már csak ő él az ’56-os lakók közül. „És tessék mondani… úgy mesélték – kérdezem remegni készülő hangon –, úgy mesélték, hogy végleg jöttek haza, nem látogatóba?” Nem emlékszik pontosan. De a papa meghalt, és Csufival is valami rossz történt. A házban mindenki fiatalabb nála, senki más nem emlékezhet már rájuk. Ő fölöttük lakik… kijavítja: alattam laknak… javít: laktak. A lakás, miután Kertészék kimentek, Prunyaiéké lett, azután Pujicséké. Prunyai meghalt, a fia később disszidált Amerikába, az asszony is elköltözött, utánuk költöztek ide Pujicsék Monorról (vagy Prunyaiék jöttek Monorról?), aztán Tóthék, velük sem tudom, mi lett, most meg egy norvég lakik itt. Valami hosszú nevű norvég, nem tudom fejből, mondta, és én is elfelejtettem feljegyezni a nevet.

Visszajött, és engem nem keresett? Vádlón kérdeztem özv. Perényinétől, özv. Perényiné hangjától kérdeztem, az ismeretlentől, akit soha nem láttam. Hol laktak, melyik iskolába járt, miután visszajöttek? Mégis itt töltötte a hatvanas és hetvenes éveket? Negyvenöt év telt el úgy, hogy nem keresett, és véletlenül sem találkoztunk? Nem igaz. Mindig megengedte, hogy játsszak a villanyvasútjával.

1954. május végén vagy június elején hatalmas, özönvízszerű eső zúdult Budapestre. Én aznap hajókirándulásra készültem. Úgy terveztem, többen megyünk, végül sem Árendás, sem Kertész, de még Pálosi sem jött velem. Egyedül mentem. A hajó úszott a Dunán a hatalmas viharban. Egy hónap múlva süllyedt el Balatonfürednél a kirándulóhajó. Tehát egyedül voltam. Amikor a vihar már csitult, a hajó ki tudott kötni a Bem téren. Később tudtam meg, hogy apám taxival szaladgált: a Molotov téri hajóvégállomáson nem talált, és ott azt mondták neki, a hajó nem kötött ki a Bem téren. Ezalatt én a Bem téri kikötőben egy ott megismert fiúval pingpongoztam a fedett várócsarnokban. Zuhogott még. A pingponglabdát a falhoz ütöttük kézzel, úgy játszottunk.

Belegondolva, elég rövid ideig leveleztünk. Én úgy képzeltem, végig levelezni fogunk. Árendásnak biztos megmutattam a leveleit. Aztán Árendással is megszakadt minden kapcsolatom. Lebontották a kis düledező házukat a Fény utcai piac mögött, és ő szó nélkül eltűnt. Egyszer csak nem jött többet. Pedig mind a ketten, Árendás és Kertész is tudhatták, hol vagyok, a szüleim címe változatlan volt, a telefonkönyvben is – kereshettek volna, de nem kerestek. Kertész, ha hazajött, 1966-ban, a fogadás tizedik évében itthon lehetett már. Ha meghalt vagy megint disszidált, az biztos később történt. Fel sem merült bennem, hogy hazajött: izgatottan kerestem volna – de hát én álmomban sem gondoltam erre.

Három florisdorfi vagányt kergetett meg Bécsben, aztán egy egyházi gimnázium internátusába járt, ott keményen kellett tanulni, dolgozni és élni, hajnalban kelni, hajnali mise, tanulni éjjel-nappal? Ingyenes volt, vagy sok pénzbe került? Magyar menekülteknek majdnem mindent ingyen vagy nagy kedvezménnyel adtak… Meghalt a papa, dr. Kertész Endre… a mama hazajött Bandival és Csufival? Nem volt rokonuk Ausztriában? Nem kérhettek oktatási segélyt? Nem járhatott ingyen papi iskolába vagy máshova? A semmibe mentek ki, itt hagyva a villalakást? Miért? A papának menekülnie kellett? Ha nem kellett, miért mentek ki, és ha kimentek, miért maradtak Ausztriában, ha senki rokonuk ott nem volt. Százezrek mentek tovább Amerikába, Ausztráliába, Kanadába. Ha németül tudott, miért nem oda? Ausztria nem is volt igazi befogadó ország.

„Hát akkor itt fogunk élni” – mondta anyukájuk, Bandi és Csufi kezét fogva a Kádár-Magyarországon, ahova visszajöttek. A Megáll az idő hasonló jelenete másolódhatott le a valóságban. A Gothár-film. Hogy nézhette, mit gondolt róla, ha látta Kertész Bandi? 1982-ben, amikor bemutatták, épp negyvenéves volt. Mennyire volt az ő története ez a film? Róla szólt? A vagány Pierre volt ő, vagy nem Pierre, hanem az állandóan csalódó főszereplő? 1963-ban jöttek haza, vagy sokkal előbb? Még 1958-ban? De hisz ’58-ban talán még javában leveleztünk! 1982-ben talán már nem volt sehol: se itthon, se kint. Hát hol volt, és hol van? „Akkor itt fogunk élni.” Hol is?

Itthon érettségizett? De hol? Ennek nyoma kell legyen! Minden iskolának van valami évkönyve! 1960-ban kellett érettségiznie, vagy ’61-ben, ha évet vesztett! Meg lehet nézni a gimnáziumi évkönyveket! Később mihez kezdett? És mi van, ha kimaradt a gimnáziumból? Szakmát tanult? A némettel csak kezdhetett volna valamit már akkor is, ha nem jár gimnáziumba, kezdhetett volna valamit akkor is… Mit? Nem tudom.

1967. október elején Bécsben töltöttem négy napot. A nagybátyámnál laktam, Párizsba utaztam tovább. Akkor kerestem a bécsi telefonkönyvben? Nem volt benne? Nyilván kerestem, de nem volt a telefonkönyvben. Endre Kertész nem volt. Sem dr. Endre Kertész, sem sima Endre Kertész. Arra már nem emlékszem, Andreas Kertesz volt-e. Akárhogy is, nem nagyon kerestem. Sőt, lehet, hogy semennyire nem, és csak a mostani telefonkönyvben nincsenek. Úgy emlékszem, a nagybátyámtól sem kérdeztem meg, ismer-e véletlenül ’56-os Kertész Endrééket. Csak Párizs járt az eszemben, hogy kint akarok maradni. Nyilván arra gondoltam, én is kint maradok, és akkor majd Párizsból írok neki.

Árendással csavarogtuk végig október napjait. Árendással október 23-án, Árendással 25-én, a kifosztott, feldúlt Gorkij könyvesboltnál, füstölgő könyvhegyek az utcán. Árendással egy ipari tanuló utcán talált naplóját olvassuk november 4. után. Árendás hozta a füzetet. 10-e lehetett, november 10. vagy 11. Hideg idő, vakító napfény. Állítólag a szemétben találta. Izgatottan olvastuk: lányokról írt, meg rejszolásról. A harcok megszűntek a környékünkön.

Pálosiék májusban kivándoroltak, engedéllyel. Ő magával vitte a gombjait, nem adta nekem. Vagy csak a rosszabbakat adta.

Árendással később például az erkélyünkről nagy vakolatdarabokkal dobálóztunk. ’57 ősze lehetett. A megdobáltak közül egy húsz év körüli nagy srác a kapu alatt várta Árendást, és irtózatos pofont adott neki. Engem is várt napokig. Az volt a neve: „Szenyorbunyós”. A pisztollyal fenyegetőző részeg a cukrászda előtt szintén akkoriban, ’57 októberében volt. Az erkélyről néztük: munkásőr. Kicsavarták kezéből a pisztolyt. Ordított, bömbölt.

Andrew E. Kertesz neurobiológus Illinois-ban, a Northwest Universityn. Az interneten találtam rá. Honlapján az szerepel, hogy tud magyarul. Ujjongtam. Majdnem biztos voltam benne, hogy ő az. E-mail-jeimre, postai leveleimre nem kaptam választ.

A fogadás lejártakor, 1966 tavaszán Árendásról ugyanúgy nem tudtam semmit, mint Kertészről. Akárcsak Kertész, ő sem abba a gimnáziumba járt nyolcadik után, ’56 őszétől kezdve, amibe én. Szegény fiú volt, szoba-konyhás lakásban élt a nagymamájával. Apja elvált: foglalkozása „energetikus”, mondta róla. Gyanakodtam, hogy nincs is ilyen foglalkozás. ’56 októberében Árendással egész napokat az utcán töltöttünk. Egyedül mentem el 23-án a Bem-szoborhoz, se Kertészt nem hívtam, se őt (nem is lett volna nagyon idő erre), de a Margit hídnál véletlenül találkoztam vele. Árendással. „Kis Poznař” – mondtam, vagy ő mondta. Kis Poznař. Ízlelgettük a szót borzongva.

L. P. D. Sőt, felkiáltójellel: L. P. D.!

Negyvenhét év múltán Árendást meglepően könnyű volt megtalálni: már a második telefonszám az övé volt. Egy női hang vette fel, átadta: mondtam, egy régi osztálytársamat keresem. Ő az. Kicsit tartottam tőle. Egy másik ember, nem az, akit ismertem. Távolabbi tőle, attól a régitől, a barátomtól, mint két hasonló korú névrokon egymástól. Én is idegen vagyok: két idegen: nyilván, mintha két közös ismerősünkről lenne szó, ha az akkori Árendásról és az akkori Glauziuszról beszélgetünk.

Angyal, Árendás, Atinay, Bicskei, Boldogh, Boros, Bors… – eddig tudom az osztálynévsort.

Árendás ma az Akadémia levelező tagja, tudományos igazgató Budapesten. Akit kis számítógépes műhelyben képzeltem inkább vagy nagyüzem, elektronikus vállalat „általános mérnökének”, munkaköpenyben. Kertész Bandit láttam Amerikában tudósként (Andrew E. Kertesz neurobiológus professzor Illinois-ban) – helyette Árendás akadémikust találtam Pesten. Már aznap este elküldte e-mailen a fotóját. Meglepően határozott, elszánt, kemény és nyugodt arc néz rám, ismeretlen. Az a másik Árendás nem volt sem határozott, sem elszántan kemény, sem nyugodt. (Egyszer azt láttam azokban a napokban, tán november második hetében, hogy a házuk tetején mászik, és távcsővel figyel valamit: a Levéltár égett a Várban.)

„Berágott” – ezt a szót tőle hallottam először. Banditól.

Bandi új, második magyarországi életének fiktív, de valószínű képe nekem olyan nyomasztó… – nem tudom, mihez hasonlítsam ezt a rossz érzést. Szűkölve gondolok bele. Ezt legszomorúbb álmomban sem tudtam volna kiagyalni, soha ilyen szürke álmot. Érettségi előtt visszajön az anyjával… itthon évet vagy éveket vesztve kell túlkorosként iskolába járnia. Látszik, hogy idősebb a többieknél. Megbukott? Talán neki is elege volt a bécsi évből vagy évekből, talán máris csalódott, és rosszul érezte magát Ausztriában. De az is lehet, hogy kétségbeesetten kérlelte az anyját, hadd maradhassanak kint. Szégyellne hazajönni, találkozni olyanokkal, akik tudják, hogy kimentek, és úgy képzelik, ő a császár Bécsben. Nekem is azt írta, hogy marha jól érzi magát. Megfuttatott három florisdorfi vagányt. Mert Bécsben most ő a fő vagány… ilyeneket írt. Lehet, hogy a vérnarancsokról és banánról meg autókról is. Nincs meg a levele. Sokat adnék érte. Jóvátehetetlen.

Árendással hármasban egy Dumas-regény nyomán jelszónkká tettük az L. P. D.-t. (Ma sem tudom helyesen latinul, csak szégyenszemre halandzsa-latinul: „Lilias Pedibundus Deleat”: a „Taposd lábbal a liliomokat” Bourbon-ellenes összeesküvés jelmondata volt Dumas regényében.) Mi a „reakciósokat” értettük rajta, Kertész Bandi valószínűleg a kommunistákat. De még ’56 őszén is kiírogattuk, amikor már mi sem a reakciósokra gondoltunk. L. P. D.

A Rókushegyi lépcsőn a Böck-villába már nem költözhetnek be, ott Prunyaiék laknak, talán Monorról. Új iskolát is kell keresniük, lehet, hogy vidéken fognak lakni, lehet, hogy a külvárosban, Ausztriánál is idegenebb helyen… Kiutaltak nekik egy félkomfortos tanácsi lakást a külvárosban vagy egy kétszobás lakást lakótelepen. Akkor még csak egy-két lakótelep volt egész Pesten: Angyalföldön és Csepelen, ha jól emlékszem. Utána kellene nézni ennek is. Félárvaként, elvadult kamaszként, apa és barátok nélkül, egy csodavilágot otthagyva (ami nem volt csodavilág, de ezt itt nem tudják, az ittenieknek soha nem elérhető csoda) – most vissza a vesztes múltba: nem boldog gyerekkorába, hanem valami ismeretlen és ellenséges helyre, ahol nem tudnak róla semmit. És ha megtudják majd, és lehetnének új barátai, neki nem lesz szabad sokat beszélni se a disszidálásról, se Ausztriáról. De tán nem is akarna már. Megkülönböztetett figyelemmel vizsgálják a tanárok is: anyját új munkahelyén is figyelmeztetik, ne beszéljen kinti életükről. Anyja őt még szigorúbban figyelmezteti, senkinek se beszéljen. Mit tehet? Belesimulni a többiek világába, vagy lázadozni és szökni.

1957 kora tavasza lehetett, március talán vagy április eleje. A Marczin fociztunk Pálosival és már nem tudom, még kikkel, kispályán. Hátul, a kosárlabdapályán. Egyszer csak felbukkant két kínai. Olyan tizennyolc-húsz évesek, nálunk évekkel idősebbek. Kiderült, a Rákóczi Gimnázium melletti diákszálláson laknak. Értettek magyarul. Csak arra emlékszem, hogy öt perc múlva ékes kiselőadásba kezdtem ’56-ról, hogy nem volt ellenforradalom. Ezt mindenféle érvvel bizonyítottam. A kínaiak nem vitatkoztak, figyelmes és udvarias mosollyal hallgatták. Nem mondtak ellent, nem is helyeseltek. Ragyogóan beszéltem, tapsolni lett volna kedvem. Akkor még nem léptem be a KISZ-be.

És mi van, ha épp ekkor, 1957 tavaszán halt meg az apja? Ha ekkor készülődtek hazajönni. Meg kellene nézni, ’57. április 4-én hirdettek-e közkegyelmet azoknak a disszidenseknek, akik haza akartak jönni. Valószínűleg akkor még nem. Viszont mégis jöttek már haza ’57 tavaszán is. Hogyan? Egyéni elbírálással?

Csavarogni. Elszökni otthonról, és lelépni. Otthonának utoljára a Rókushegyi lépcső kertes házát érezte, ott jó volt, a kertben jó volt. Velem is a kertben sakkozott, a fák alatt, néha gesztenyék potyogtak, feldöntöttek egy-két figurát, ezen vitatkoztunk, megóvjam-e a vesztes partit… Új otthona nincs, nem is kell, mert nem lehet.

Veszprémben telepedtek le, mert ott élt egy távoli rokonuk, aki rájuk íratta a lakását. Vagy Dunakeszin telepedtek le, közel Pesthez. Dunakeszire ’56 novemberében teherautón jutottam el Árendással. A Széna téren láttuk, amint többen felkapaszkodnak a teherautóra. Mi is. Nem tudtuk, hova megy. Pest határában egész fiatal orosz katona szállt fel, és mindenkit megmotozott. Minket meg egy nagy mellű, munkásruhás fiatal nőt kihagyott. Minket nem motozott meg, ezért én egy kicsit megsértődtem, szerintem Árendás is.

Az apa nélküli Kertész család új Magyarországra érkezett: csak tegnap volt, de itt már senki sem beszél a forradalomról, mintha nem történt volna semmi októberben. Mintha vele sem történt volna semmi, mintha nem is kerültek volna ki Ausztriába – ott ül az új fiúk között, idősebb náluk, és ezt minden tanár látja. Ekkor megpróbál megint disszidálni: ott sem volt jó, de itt mindennél rosszabb. Tizenhat és fél évesen elfogják, és fiatalkorúak intézetébe zárják. Teljesen elképzelhetetlen, hogy kiszabadulás után szakmát tanul, vagy segédmunkás, és aztán később mégis leérettségizik? Például Kupa Mihályt is kizárták az ország összes középiskolájából, mégis… Karátson Gábor is gimnazistaként ült. Meg vannak mások is. A Torzók című önéletrajzi film rendezője: kisgyerekként szörnyű nevelőintézetbe adták a szülei, sőt eltűntek a szülei… Ilyen helyről is ki lehetett jönni. De Kupa Mihály meg mások megtalálhatók, elérhetők, a Torzók rendezője is megvan – Bandi meg nincs sehol. Nem foghat a macska egyszerre kint s bent egeret… – de ő nincs se kint, se bent.

Erős fizikumú, jó eszű fiú volt. Futóversenyeken mindig ő győzött. A gyaloglást én találtam ki.

„Regények az ellenforradalomról” címmel 1959 elején dicsérő kritikát írok a Rákóczi Gimnázium diáklapjába Berkesi András Októberi vihar című regényéről és Mesterházi Lajos elfelejtettem a címét című ’56-os regényéről. Utóbbi azzal végződik, hogy a főhős, egy fiatalember ’56 karácsonyán megy a Kossuth-címer-árusok mellett, azok azt kiabálják: „Nem folyt hiába a hősök vére! Csak 1 forint a Kossuth-címer!” – és a főhős sírva fakad. Másra nem emlékszem belőle. Bandiék lehet, hogy épp ekkor jöttek vissza. Én ’59 őszén, harmadikos gimnazista koromban belépek a KISZ-be. A felvételi beszélgetésen Éltes Lajos iskolai KISZ-titkár a fejét ingatja. Azt hittem, nem javasol, mert átlát rajtam, hogy az egyetemi felvétel miatt jelentkezem a KISZ-be. Aztán elmondták, hogy mindig így ingatja a fejét, mert ’56-ban a kötélről vágták le. Az ellenforradalom kérlelhetetlen ellensége.

Ha le sem érettségizhetett, mi van, ha inni kezdett? Amikor kiszabadult a tököli fiatalkorúak intézetéből, lakásuk sem volt már, inni kezdett.

Miért így képzelem? Zuhanhat ekkorát egy jó társadalmi körülmények között felnőtt egészséges és eszes kamasz? Lehetséges, hogy senki támogató rokonuk nem volt sem külföldön, sem Magyarországon? Elég valószínűtlen: de akkor miért nem úgy képzelem, hogy Bandi, ha hazajöttek, beilleszkedett valahogy? És ha mégsem sikerült neki, később, mint annyian a hatvanas-hetvenes években, miért nem ment külföldre? (Mert ő nyilván disszidensmúlttal nem kaphatott útlevelet… De később: még a hetvenes években sem?) Elfogyott az ereje, gondolom. Beteg lett.

Rábukkantam az interneten Bandi és a szülei helyett egy másik valakire. Először dr. Andrew Kertesz neurobiológusra, aztán most megint egyre. Dr. Kertész Endre, a Vatikán felcsere, a kalandos életű orvos Makón halt meg. Vagy már Pesten? Szép cikk róla az Orvosi Hetilapban. Végigolvastam, nem akármilyen élet. A lányával beszéltem azon a számon? (Meg sem kérdeztem, ő meg nem mondta.) Minden Kertész Endrét felhívtam, aki a pesti telefonkönyvben szerepelt. A lányával beszéltem. Ez a Kertész Endre beírta a nevét… hova is? Az életbe? A gyógyult betegek életébe? A világba? Nem nyomtalanul halt meg. Mindenfélét elolvastam róla. Az övé nagyregény-téma, ha volna ilyen. A Vatikáni Egyetemen tanult papnak, felszentelés előtt kiugrott, de Itáliában maradt, és bűvészként egy vándorcirkusz tagjaként járta be Észak-Itáliát. Később orvosnak tanult. Makón halt meg főorvosként. A lányára hirtelen azt hittem, legalább ő (volt) a Csufi. Pedig nem lehet az… megzavarodtam. Ha a papa nem azonos, akkor Csufi sem lehet azonos.

És ha Csufi osztálytársait keresném? Ő már gimnáziumba járt, negyedikes lehetett ’56-ban, vagy már érettségizett is. Talán többet tudnak róla. Miután asszonynevük lehet, és azt sem tudom, Csufi melyik gimnáziumba járt: lehetetlen. Lorántffy? Vagy Jurányi utca? (Ez szakközépiskola volt, ahol egy ideig apám is tanított – talán csak két-három lányiskolát kéne végigkutatni.)

Negyven évet késtem. Az 1960-as évek telefonkönyveit kell kutatnom: azt, amit akkor nem tettem. „Kertész Endréné” – így lehet benne az anyja. Nemrég így kutattam Angster Annát is, elkésve. Angster Anna, az elsőéves egyetemista lány, aki ’57 tavaszán letépett az ELTE jogi karon egy KISZ-plakátot, és a tárgyaláson azt mondta: nem bánta meg, és megint letépné. Erre nemcsak kirúgták, mint társait, de három évre elítélték, az egyetemet később sem végezte el, szabadulása után nem sokkal meghalt. A mai pesti Angsterek mind Pécsről származnak. Angster Annát Pécsett is kerestem, a régi telefonkönyvekben is. Pesterzsébeten élt egy Angster nevű orvos, aki a hetvenes évek elején Németországba ment, disszidált vagy kivándorolt. Szinte imádkoztam, hogy Angster Anna is vele ment (lett légyen), és ott mégis elvégezheti az egyetemet. De Angster Anna meghalt. Máshogy hívták: a dokumentumkötet, ahol az ügye szerepelt, megváltoztatta a nevét. Nem tudom, miért kellett…

A Rákóczi Gimnáziumban Csillag lett az alapító KISZ-titkár; a bátyja húszévesen a legtehetségesebbnek mondott fiatal író: öngyilkos lett, nem tudtam, miért. Csillag fölöttem járt, ezért nem jól ismertem, a bátyját meg sehogy. Volt egy Csüllögh nevű osztálytársam is, még az általánosban. Időnként felkiáltott valaki: „csülökre, fiúk!” Erre rárontottak, és megverték. Kövér fiú volt.

Volt egy Németh nevű tanár a gimnáziumban. Januárban még csak két nap tanítás volt: az egyik órán végig arról beszélt, hogy minél messzebbre kell innen elmenni, de már Ausztrália vagy Kanada sem fogad be új menekülőket. „Nyú-Zilend – mondta –, Nyú-Zilend, az lesz a legjobb, annál messzebbre már nem lehet.” Pár nap múlva már be sem jött. Tényleg disszidált, de ’57 nyarán valaki találkozott vele a Lukács uszodában: srácok, láttam a Némethet, visszajött, és most kabinos.

Különoroszra jártam ’57 kora tavaszán: csak májusban lett megint kötelező az orosz, májusig a latin volt a kötelező, és az orosz szabadon választott. Reggel hétkor volt az óra, összevont óra elsősöktől negyedikesekig. Sötét, kivilágítatlan hajnalokon, lopakodva jártunk egy osztálytársammal. Érdekelt az orosz nyelv, és sajnáltam volna abbahagyni. Csupa negyedikes járt erre az órára, lehettek nyolcan-tízen az egész iskolából. „A hős forradalmár felgyújtja az orosz harckocsit” – ilyen mondatokat fordítottak a negyedikesek, és jókat nevettek. „A halottkém kuglizik” – ezt is a tanár adta fel. Jó hangulat volt az órán, valahogy cinkosság érződött az orosz nyelv iránt, hogy most már nem kötelező, de valami baráti, megengedő fölény is… Csak mi ketten voltunk elsősök ezzel az osztálytársammal. Egyszer ismeretlen fiúk vártak ránk az óra után: meg akartak verni. Hátráltunk lassan a lépcső felé, majd rohanni kezdtünk.

Úgy emlékszem, ’58 vagy ’59 tavaszáig vagy nyaráig leveleztünk. Akkor azt írta, hogy új iskolába íratták, Bécstől nem messze egy egyházi internátusba, és most ott lakik. Válaszoltam, de többé nem írt. Több levelemre nem válaszolt, megsértődtem. Igyekeztem elfeledni. 1967-ben, első nyugati utamon megnéztem a bécsi telefonkönyvben: Endre Kertész nem szerepelt benne. Vagy már meg sem néztem a bécsi telefonkönyvben. Szakítottam vele. El akartam feledni. Sohasem volt ilyen, hogy Kertész Bandi. Nekem nem.

Be kell mennem a Marczibányi téri általános iskolába, és átvizsgálni az 1955/56-os adatokat. Anyja neve? Szül. hely, év, hónap, nap. Azzal majd a Vöröskeresztnél is lehet kutatni, ha igazolnám, hogy rokonok voltunk.

És mi van, ha megvan, ha túlélte, ha kicsapatások, nevelőintézetek és segédmunkásság után és egyetem nélkül ma valami kis kft. munkatársa (esetleg tulajdonosa) valamelyik volt pincehelyiségben. Egy olyan elektronikus vagy efféle kft. Hatvanéves, nagydarab, lassú mozgású, keserű, mosolytalan ember. Rég elvált. Sohasem nősült meg. Édesanyja hol van eltemetve? Apja sírhelye, ha Bécsben, hát az rég nincs meg, felszámolták.

Minden azon a tragikus halálon múlott? Ha valakinek tizenöt évesen váratlanul meghal az édesapja, akkor annak vége is? (Főleg, ha még országa sem marad, sem eredeti, sem befogadó?) Ha nem hal meg a papája, ott maradnak, ő leérettségizik, majd tanul, és ma jómódú, elégedett ember Nyugaton vagy a rendszerváltáskor hazatelepülve egy értékes és „kreatív” életnek még nem is a végén, sőt…? (Kérdésem idétlenül cseng. Rossz, ronda szavak. Szerintem még a kérdést sem tudom érthetően feltenni, gyanítom, senki sem tudja úgy megfogalmazni, hogy valamiképpen kifejezze azt, ami történt.)

Meghalt az apja, és ezzel minden eldőlt, fellebbezhetetlenül? Biztos van ellenpélda, nem is egy, de akkor mi a tanulság, vagy hogy is… Nem bírok megnyugodni, mert any-
nyit értek a történetből, mint amennyit a kínai rizstermesztésről szóló szakkönyvből értenék kínaiul. (Nem annyit persze: sokkal, reménytelenebbül kevesebbet.)

Nekem amit özvegy Perényiné mondott (hogy ő „úgy hallotta”) – teljesen hihetetlen, és mégis nagyon félek, hogy így történt. Bandit nem találom sem Németországban, sem Amerikában, az internet állandóan azt írja ki, az összes nagy keresőprogram, amelyek még Új-Zélandról is kiadják az adatokat, hogy nincs meg. Pesten sem találom. Negyven évig nem keresett, és én sem kerestem őt. 1956 és ’58 vagy 1963 között sok minden történt – ha kibírta, 1963 és 2001 között meg még sokkal több. (Például a megöregedés, ha valaki életben maradt.)

És ha a mama megint férjhez ment, és Bandi felvette a nevelőapja nevét, és más néven meg lehetne találni? Másik névvel nagyon elbújt: véglegesen.

Biztos vagyok benne, hogy ’59 tavaszán én írtam neki utoljára, nagy levelező voltam: alig elképzelhető, hogy én nem válaszoltam. Vagy felbosszantottam, mert dicsértem az itthoni dolgokat? Nagy Imre kivégzéséről biztosan nem leveleztünk… és arra úgysem lettem volna valami büszke…. akkor tán már ’58 őszétől nem írt?

Özv. Perényinét felhívtam még néhányszor. Lehet, hogy a mama másodszor férjhez ment, miután hazajöttek, és akkor Bandinak más neve lett? – kérdezgettem. „Á – mondja Perényiné –, hát már itt sem volt olyan állapotban…” Erre nem tudtam, mit mondjak. Miért? Beteg volt? – kérdeztem végül. „Á, teljesen lehetetlen, képtelenség, egészen biztos, hogy nem ment férjhez…” – „De a Prunyainé talán többet tud nálam” – teszi hozzá. Furcsa. Mégsem úgy volt, ahogyan én láttam? Nem egy tűrhető körülmények közt élő polgárcsalád a nagy villa nagy kertjében? Hanem egy ágyban fekvő, beteges mama? Saját elkobzott, államosított lakásukban éltek persze. Akkoriban semmilyen lakás sem volt magántulajdon. Hogy kerültek oda? Régi polgárcsalád omladozóban. Tétova család érettségizni sem tudó, sodródó nagylánnyal, közepes szorgalmú és tehetségű kamasz fiúval? És így vágtak neki a világnak?… Ha fejre állok, akkor sem tudom ilyennek látni őket. „Tessék felhívni, ha meg tetszene tudni valamit, vagy találkozni tetszik azzal a Prunyainéval…”

Az egész történet legnagyobb kérdése: mikor kijutottam Bécsbe, ’67 őszén, igaz, csak négy napra, és amint tudtam, mentem tovább Párizsba, hogy ott maradjak végleg – de akkor is: miért nem kerestem? Új életet akartam kezdeni?

Nem tudok belenyugodni, hogy úgy teltek az évtizedek, hogy itt volt Pesten, velem együtt. Ha Nyugaton tűnik el, az csak a saját sorsa. Ha itt tűnt el, az az enyém is.

Bementem a Szabó Ervin Könyvtár Budapest-gyűjteményébe. Ott a szabadpolcon az összes régi telefonkönyv. Az 1947-es könyvben nem szerepel. Először az 1949. decemberben kiadott telefonkönyv: Kertész Endre Győző dr. (Budai L. u. 2.) Ua. 1950. Onnan költöztek volna át a Rókushegyi lépcsős Böck-házba? Nem, nem azonos, mert először 1954-ben: II., Rókushegyi lépcső 10.: Kertész Endre dr. előadó (és K. E. Győző is megvan). 1956: dr. Kertész Endre (foglalkozás megjelölése nélkül – Rókushegyi lépcső 10.). Még az is lehet, hogy 1951-ben kitelepítették a villalakás előző lakóit, s utána költöztek oda Bandiék. – Ez nem valószínű. Sem őket nem telepítették ki, sem ők nem költöztek kitelepítettek lakásába.

Részlet Mindszenty beszédéből – nagybetűs címmel hozta az egyik újság 1956. november 1-jén: „A történelem orgonáján most az Isten játszik.” Lássuk, meddig és hogyan játszott. – Az 1958-as telefonkönyv: most egyetlen Kertész Endre sincs, eszerint nemcsak Bandiék, hanem Kertész Endre Győző dr. is disszidált a Budai L. u. 2.-ből. (Kiírok azért belőle egy nevet: Kirschbaummayer Rezsőné, tangóharmonika-művész – Kisstáció utca.) 1960: ekkor nincs Kertész Endre vagy Endréné. 1963-as kiadás: váratlanul színre lép Kertész Endre, Üllői út 126/130. XXI. ép. (A József Attila lakótelep! Én válásom után rövid ideg laktam ott, a 179.-ben. Cicciolina anyukája is ott lakik, arra, a Zászló – vagy Lobogó? – utcában.) Talán: de nem valószínű, hogy Bandi az, hiszen akkor csak huszonegy éves lehetett. Anyja is meghalt, és ő volna a főbérlő egy új lakótelepi lakásban? Ha anyja él, Bandi nevén a telefon? – A következő egyéni előfizetők telefonkönyve csak nyolc (8!) év múlva jelenik meg – abban már nem szerepel.

Nem gondoltam volna, hogy egy Patrick Modiano-regény alaphelyzetébe kerülök. Minden regényében egy nagyon rég eltűnt személyt keresnek korabeli lakónyilvántartások, apróhirdetések és fotók meg fakuló emlékek alapján. Én írtam Modianóról először Magyarországon. Első nálunk megjelent könyvét elvált feleségem fordította. Később, nemrég írtam róla egy dolgozatot a Nagyvilágnak.

1971-ben négy Kertész Endre és egy Kertész Margit (Csufi valódi keresztneve) is szerepel a telefonkönyvben. 1) IX., Gabona u. 4. 2) XIII., Pozsonyi u. 50. 3) XIV., Kassai tér 19. 4) K. E. „dekoratőr”: X., Mádi út 75/b. 5) K. Margit, XIV., Ungvár u. 26. – 1971 után csak ’78-ban jelent meg újból a telefonkönyv. Tehát ’63 és ’81 között, tizennyolc év alatt csak háromszor adták ki. Sajátságos, mondanám. Slendriánság vagy tudatos dolog: időhúzás, titkosításféle? Akárhogy is, 1971 és 1981 között ez a sok Kertész Endre nagyjából változatlan. K. Margit eltűnik, de ugyanő (vagy egy másik K. M.) felbukkan a Dob u. 51.-ben. Kertész Endre dekoratőr csak ebben az évben, csak az 1971-es telefonkönyvben szerepel, egyetlen későbbiben sem. Ő viszont tényleg disszidálhatott.

Patrick Modiano legtöbb regényében a kereső elbeszélő lassan átcsúszik a keresett személy múlt idejébe. Ezt tehetségesen tudja csinálni. Legutóbbi, Dora Bruder című regényében egy magyar származású párizsi zsidó család kamasz lányát keresi az elbeszélő korabeli apróhirdetés nyomán. A „korabeli” azt jelenti, hogy 1942: a lány ekkor megszökött egy katolikus nevelőintézetből, ahova a szülei rejtették el – és nyoma veszett.

Később még megnéztem egy 1945 előtti telefonkönyvben is, a ’43-asban. Találtam is valakit, de alig valószínű, hogy az apját. „Kertész Endre, m. kir. korm. főtan., a Magyar Tűzharcos Szövetség orsz. üv. alelnöke, főv. törv. hat. bizottsági tag.” Talán mégsem… sőt biztosan nem a papa (a háború után természetesen nyoma sincs a tűzharcos alelnöknek). De esetleg „Kertész Endréné, ny. máv. műszaki tanácsos özvegye, V., Visegrádi u. 25.”, ez már lehetett Bandi nagymamája. Ha a családban hagyományosan öröklődött az Endre név. Édesanyját és Csufit is Margitnak hívták: az is öröklődött.

Abban bízom, hogy Bandi volt a dekoratőr 1971-ben. Magyarul talán kirakatrendező. Esetleg díszletkivitelező, sőt -tervező. Mindegy is: egy dekoratőr, az csinál valamit, az még örülhet is a munkájának. Az még megint nekivághat a világnak, ha sikerül… Én is ezt terveztem, de ’67-es utamról később tértem vissza, és öt évre eltiltottak a külföldi utazástól, bár ezt írásban nem közölték, csak szóban. 1970-től ’72 őszéig állás nélkül voltam, de nem rúgtak ki sehonnan: én jöttem el… – Nyilvánvaló, hogy ha valamikor, ebben a tíz évben, 1970 és ’80 között volt a legnagyobb, igazi esélyem Kertész Endre megtalálására. Lett volna – mert nem kerestem, lévén, hogy külföldön tudtam, elfeledve. Nem bírom megtartóztatni magam, és bosszantóan iskolásan ideírom: a Kádár-Magyarország virágkora, a rendszer csúcsévei, az „örökké fennmaradónak” látszó kisgyilkos rendszer békülékeny birodalma. Hizlaló- és nyugtatórendszer, boldogul, aki dolgozik, csak aki hőbörög, az nem boldogul – és alig hőbörög valaki. (Mégis, ebben az évtizedben kb. ötvenezer ember disszidált, ha igaz.)

Én ebben az évtizedben saját költségemen vagy magyar állami ösztöndíjjal többször is Franciaországban töltöttem bizonyos időt, és nyugati filmfesztiválokra jártam. Kertész Bandi már egyáltalán nem jutott eszembe. Egy ügyvéd most azt tanácsolja, hogy bizonyos engedélyek beszerzése után a BM-lakónyilvántartó archívumában kutathatok. Miféle engedélyek?

3

Talán nem is ő volt a legjobb barátom? Szüleim egyáltalán nem emlékeznek rá, Árendásra sem. Csak a húgom emlékszik rájuk: akkor hetedikbe járt.

Közben el akartam költözni, és lakást kerestem. Épp az egyik hirdetést néztem meg, és a Frankel Leó utca elején leültem egy padra. Megáll a padnál egy pasas, néz, majd megszólal: „Glauziusz úr?” „Igen” – morogtam. „Talán emlékszik rám, én Petra ismerőse voltam, Kertész András vagyok…” „Szervusz!” Negyvenöt éve nem láttam, de most azonnal megismertem, tudtam, ki, mindig is emlékeztem erre a másik Kertészre, akit mindig is Kertész Andrásnak hívtak, és sohasem Endrének. Emlékeztem, hogy ez a másik Kertész ott sürgött-forgott Petra körül, ő volt az első számú szerelme, élesen emlékeztem egy-két képre. A Barsi parkban, a Bimbó út felett vagy Petráék kertjében, ott gyülekezett a társaság, melynek Petra volt a középpontja. Emlékeztem B. P.-ék kertjére is, az Aranka utcában, a későbbi ismert színész is Petra fő hódolói közé tartozott. Nyolc-tíz fiú ugrált mindig Petra körül. „Üdvözlöm Petrát” – mondja most Kertész András udvariasan. „Átadom.”

Árendás is a második percben már róla, Petráról kérdezett. Árendással megbeszéltünk egy találkozót valami sörözőben, de egyikünk sem ment el. Később egy újabb találkozót beszéltünk meg, arra se mentünk el. Idegenek lettünk volna. Én találkoztam volna egy vastag, testes és bajuszos akadémikussal, ő meg egy kopasz, szakállas filmkritikussal. Ahelyett, hogy a tizennégy éves Árendás találkozhatna a tizennégy éves Glauziusszal. Nem vagyunk már meg, sehol vagyunk, mint a düledező ház a Fény utcai piac helyén. Az e-mailben viszont nem voltunk idegenek. Időgépre ültünk virtuálisan (ezt a szót épp erre találták ki!), én írtam egy e-mailt, az e-mail visszazúdult 1955/56-ba, és aztán kaptam választ onnan, ’55/56-ból.

Dorogságiné, a Maczibányi téri iskolatitkár azzal biztat, hogy pár hét múlva tud ezzel az üggyel foglalkozni. Már csak pár hét!

Árendás egyik utolsó e-mailjében (időgéplevél 1956-ból) azt írta, tudom-e, hogy ő bizony megverekedett Petra miatt egy nyolcadikos sráccal a Pengő utcai grundon. Természetesen nem tudtam. Azt sem, hogy Árendás valamikor Mikulás táján disszidálni akart, és valami Lébény nevű faluból fordult csak vissza. Mindezt, ha akkor tudtam is, elfelejtettem.

Mások is. Mindent. Csodálkozom rajtuk, hogy tudomásul veszik; hogy nyugodtan aludni tudnak. Nyilván van saját életük, mindenféle tragédiával, amelyek közt Kertész Bandi emléke csak halványuló kép, és nem is akarják megeleveníteni. Petrának például három férje volt, azonkívül minimum két élettársa. Szülei nemrég haltak meg, testvére három éve. Utolsó férjétől nemrég vált el. Két gyereket fogadott örökbe. Ezt fel sem tudom fogni, úgyhogy meg sem próbálok belegondolni. Nekem meg nincs saját életem, nem voltak és nincsenek tragédiáim. Nem úgy, mint ők: én felébredek, vagy el sem alszom; én élesíteném, háromdimenzióssá tenném a képet. Minden töredék emléket előhívni! Állítólag minden kép megvan, csak az előhívószert nem találja a tudomány. Agykontrollról, alfaállapotról lehet olvasni, hogy akkor sikerülhet.

Dorogságiné iskolatitkár közölte, hogy nincsenek meg a régi osztálykönyvek, semmiféle iratot nem tud mutatni. Hova kerültek az iskola iratai? Fogalma sincs. Már le akarja tenni a kagylót, mikor megkérdezem, hogy szerinte a Vöröskereszt iskolai adatok nélkül is keresni fogja?

Árendás azt mondta, ő emlékszik egy Orbánhegyi nevű osztálytársunkra, aki a szomszéd házban lakott, ugyanolyan kertes házban, mint a Bandiéké, csak kicsit kisebben. Megint odamegyek, semmiféle Orbánhegyi nincs a névtáblákon, és a telefonkönyvben sincs. Prunyainé, aki özv. Perényiné szerint a Fény utcai piacra jár, ő sincs bent a telefonkönyvben. Perényiné azt mondta, a Hattyú vagy a Csalogány utcában lakik. Végigjártam a Hattyú és a Csalogány utcát, Prunyai név – vagy hasonló – semelyik kapun nem szerepel. Megint egész éjjel keresem Bandit az interneten a Yahoo-val és a Google-lal. Keresem a magyar Altavizsla keresőn is. „Not found: Endre Kertész.” Meg ilyet írnak: „Access denied.” Aztán a magyar keresőprogram is kiírja: „Téves adatok – hozzáférés megtagadva.”