Antal Éva

GYAKORLATILAG ELMÉLET – ELMÉLETILEG GYAKORLAT

Kálmán C. György: Te rongyos (elm)élet!
Balassi, 1998. 293 oldal, 600 Ft

Kálmán C. György: Mű- és valódi élvezetek
Jelenkor, Pécs, 2002. 221 oldal, 1500 Ft

 

„Te rongyos élet, bolondos élet,
Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
Te rongyos élet, bolondos élet,
Leszokni rólad mért olyan nehéz?”

Kálmán C. György Te rongyos (elm)élet! kötetében több mint tíz év (1984–1997) tanulmányait, írásait, kritikáit és előadásszövegeit gyűjtötte egybe, a 2002-es Mű- és valódi élvezetek-ben pedig a kilencvenes években keletkezett publikációit olvashatjuk. Izgalmas feladatnak tűnik a két kötet újra- és együttolvasása, különösképpen, ha az értelmezői magatartásban működő – a korábbi szövegekből és kötetből már jól ismert – komoly(kodó) elmélet (teória) és játékos gyakorlat (praxis) viszonyára irányítjuk figyelmünket. Mindeközben garantáltan jól szórakozunk, hiszen az olvasás/írás „felelősségteljes, igényes munka és önfeledt játék, a szöveggel való munka nagy öröme” (Derrida).
Míg a második kötetben kizárólag irodalmi művek méltatásait kapjuk, az első kötet szövegei – csak részben, bár mindenképpen nagyrészt – irodalomelméleti problémákkal foglalkoznak. Az előszó helyett álló Előfolt-ban a szerző kijelenti, hogy az olvasó ne várjon tiszta tudományosságot, mivel „nemegyszer inkább az érzékeltetés, mint az érvelés a szövegek uralkodó eszköze” (7.). Ezt követően – mintegy az irodalomelmélet tudományos hiányosságait érzékeltetve – megjelenik a szövegek szabás-varrás metaforikája, ahol az elméleti hézagokat folt hátán foltok fedik, és gyakran látszanak a durva fércelések. Bár Kálmán C. a továbbiakban is gyakran kelti annak látszatát, hogy tágra szabott fogalmakkal (12.) vagy találomra felszedett gondolati láncszemekkel (67.), netán szabásminták alapján dolgozik (l. Mű- és valódi élvezetek, 63.), a tanulmányok pontokba szedett szigorú felépítése és az értelmezések világos szempontrendszere megkérdőjelezi a játékos képeket. Ugyanakkor az, hogy a szerénykedő, szabódó megjegyzések ironizálják a komoly tárgyakat, igazán élvezetes, játékosan komoly teoretikus gyakorlatot eredményez.
A kötet első két szekciójának (Szempontok, Elfordítások) két-két szövege az irodalmiság jegyeinek, az értelmezés szimbolikusságának, valamint a fordítás problémáinak vizsgálatával foglalkozik. A tanulmányíró problémaérzékenységén túl igen figyelemreméltó az egyes szövegek hatásos felütése, következetesen végigvitt érvelése, majd a lezárás helyett álló
– „kálmáncés” – kérdés, illetve kérdészuhatag. A Szimbolizáció és irodalomtudomány-ban a tanulmány írója W. B. Faris labirintusértelmezését ismerteti, ahol a szimbólum a való világ útvesztő jellegén túl az olvasott szöveg, a mű világára, illetve az emberi elme kiismerhetetlenségeire is utalhat (39–40.). Az elméleti labirintusokban Kálmán C. megadja a tanulmány kereteit, behatárolja a tanulmányozott kérdéskört, majd előadja pontokba szedett mondandóját, hogy végül következtetései és észrevételei alapján újabb kérdéseket tegyen fel.
A következő három tanulmány a Beszédaktusok szövegblokk alá sorolt, melynek végén a többi elméleti szöveghez képest igen terjedelmes hivatkozott irodalomlistát találunk. A magyarázat egy szerénykedő megjegyzésből nyilvánvalóvá válik: „e tárgy irodalmát másutt bőségesen ismertettem” (71.), és az ideillő lábjegyzetből kiderül, hogy szerzőnk korábbi kutatási területén járunk. Az 1990-es Az irodalom mint beszédaktus szakirodalmi és gondolati eredményeire támaszkodva itt most – mintegy függelékként – a beszédaktus-elmélet hiányzó szövegelméletéről, a névadás performatív aktusának problematikusságáról és a metafora elméletbe illesztésének lehetetlenségéről esik szó. Érdekes módon, bár Kálmán C. egyértelműen „otthon van a témában”, a fentebb említett kérdések felvetésével képes a beszédaktus-elmélet korlátaira is rákérdezni. Ilyesmire pedig csak akkor nyílik lehetőség, ha valamelyest kívül maradt tárgykörén, illetve már eltávolodott attól.
A Te rongyos (elm)élet! utolsó (irodalom)-tudományos igényű tanulmánya Közösségek, kánonok, rendszerek címmel valójában hat hosszabb-rövidebb előadás és szakcikk összefűzéséből állt elő. Mindegyik szöveghez utólag bevezető készült, illetőleg magát az összeállítást egy nulladik sorszámú bevezető nyitja, melyben az irodalomtudós a blokkot egy jövőbeli monográfia előtanulmányának tekinti, és a szövegek esetleges sokfélesége miatt szabódik. Az első, a Kánon és polifónia című tanulmány pontosan a zenei terminusként használt kánon szó többszólamúságának megidézésével kérdez rá az irodalmi kánonok természetére és lehetséges egymás mellett létezésére, míg a második fejezetben (Van-e „kanonikus” kritika?) a kánon működéséről van szó. A következő két tanulmány is szorosabban összefűzhető, mivel az egyik az értelmezői közösségek létrejöttét és fennmaradásának körülményeit (Mi a baj az értelmezői közösségekkel?), a másik a professzionalista és a laikus értelmezők megkülönböztetésének meghatározását tárgyalja (Szakma és szakmaellenesség az irodalomtudományban). Kálmán C. úgy véli, hogy a profi értelmezés egyrészt „maradjon közel… bizonyos konszenzuális normákhoz, de támogassa a sokféleség,
az eltérés, a különbözés eszméjét” (176.). Vagyis a profizmus továbbéléséhez – akárcsak a kánon vagy az értelmezői közösségek fejlődéséhez – elméletileg szükség van a kívülről jövő impulzusokra, bár ennek gyakorlati megvalósulása kérdéses marad. Mintegy adomaadalékként a teória vs. praxis megközelítéséhez a tanulmányhoz csatolt jegyzetből egyébként azt is megtudjuk, mit felel a „profi” irodalmár, ha a vízvezeték-szerelő a munkája felől érdeklődik. Az ötödik tanulmány az irodalomtudomány és irodalomelmélet tárgykörében feltett kérdések alapját, az irodalom rendszerszerűségét (Irodalom és rendszerek) veszi célba. Ebben a fejezetben érezhető, hogy az impozáns menynyiségű szakirodalmi utalás inkább felsorolásszerűen hat; igaz, kiegészítéseiben erre a tanulmány írója is utal (197.).
A Közösségek, kánonok, rendszerek utolsó szövege Függelék: Interpretáczió-mitológiák címmel követi a korábbi öt komoly(kodó) irodalomelméleti tanulmányt, és játékos alcíme szerint – Az „Ezt egyszer rendesen meg kell írni” ciklusból – elméletileg egy másik blokkhoz is tartozik. Míg a tanulmányok elméletileg, addig az utolsó szöveg annak utólagosan elkészített rövid bevezetőjével együtt mintegy gyakorlatilag szól a kánonok, a profizmus és a komoly tudományosság ellen: „Ez az írás azért került a kánonokkal és közösségekkel foglalkozó írásaim blokkjának függelékébe, mert eléggé különbözik az előzőektől: úgy kíván bekapcsolódni a tudományos diskurzusba, hogy valamennyire játékos maradjon, hogy (például intertextualitásával) a publicisztika, irodalom, tudományos írás stb. határait folytonosan átlépje. Nem tudom, ez mennyire sikerült; ha csak az látszik belőle, hogy viszonylag bonyolult teoretikus kérdések kissé áttekinthetőbbé válnak, akkor ez már elég is. (Nekem.)” (201.)* A Függelék szinte kiáltványként (persze ez is lehetne gyanús, de 1990-ben vagyunk) az értelmezés emancipációját és átértékelését sürgeti, valamint az irodalmi művek önállóbb és bátrabb („francba a teremőrökkel!” 208.), akár fecsegős, vacakolós vagy éppen bíbelődő olvasataira buzdít. A szöveg zárlatában – még mindig 1990-ben vagyunk – a kor (akkori) értelmezője mégis „betojt értelmező”-ként szerepel, amihez most így 2003-ban nincs igazán hozzáfűznivalóm.
A Függelék mintegy átvezetésként szolgál az elméleti kérdésekkel foglalkozó tanulmányok és a záróblokk írásai közt. A kötet zárószekciójában (Szép kis irodalom) az alcím szerint „a dolgok könnyebbik végeként” igen sajátos műelemzéseket és élcelődő-elmélkedő olvasatokat kapunk. A „szocialista krimi” egyik klaszszikus darabjának nosztalgikus megidézésétől és ironikus elemzésétől kezdve (Kántor, az örök); Petőfi Sándor Megy a juhász a szamáron versének a nemi szerepek kiforgatásával végigvitt politikailag helyes (pc) olvasatán át Kármán József Fanni hanyományai-nak „forróhideg” jelzőjéből kinövő dekonstruktív olvasatáig (Ó be jó itt!…). Az elemzések tobzódnak a nyelvi leleményekben, intellektuális élcekben és bizarr képekben. Külön figyelemre méltónak találom a Zsengék, töredékek, kétes hitelűek fejezetcím alatt közölt „példabeszédek” játékos komolyságát a dekonstrukció születéséről (Derdidas Jakab dolgozószobájában), az értelmezői kérdésfeltevés lehetetlenségéről, a kritika és az értelmezői létforma helyzetéről, valamint a magyar posztmodern művészet létezéséről. Sietve hozzá kell tennem, hogyha mindezt jól értettem, hiszen a szövegekhez fűzött jegyzetben maga a szerző figyelmeztet, hogy kommentárjai „mindig alapos kritikával kezelendők, az értelmezésben mit sem segítenek, sőt, gyakran a félrevezetés a céljuk, mint jelen esetben is” (255.).
A kötetbe rendezés érdekességeként az irodalmi szekció két zárószövege – Merre is? és Mint – az irodalomtudományi tanulmányokhoz kapcsol vissza. Az írásokban felvetett két kérdéskör az irodalomtudomány helyzetét és az esszé műfajának meghatározhatatlanságát járja körül. Egyértelmű, hogy Kálmán C. a személyesebb hangvételű, akár „szépirodalmi igényű” és kevésbé tudományos, de mindenképpen olvasható, a Nyugat hagyományait követő „esszéizmus” tisztelője. Hosszabban idézném a kötet záróbekezdését, mely előre- és útmutatásként is sajátos metaforikával dolgozik/játszik: „A befejezés persze, felhőtlenül optimista és csillogóan pozitív. Ha az esszé az irodalom alfaja (meg ómegaja), akkor csak nyugodtan bánjunk vele eszerint. […] Ha meg az olyan szövegek sorába illesztjük, amelyeket más olvasói stratégiával olvasunk, akkor ne törődjünk az említett zsákutcák végén meredő falakkal, szaladjunk neki bátran, fejjel. […] Jól összeveszünk, tévelygünk vagy összetörjük magunkat, szövegeket cincálunk (és csinálunk), beszélünk saját mániánkról. Mondom: minden nagyon szép lesz.” (290.)
A zsákutca hosszú távon labirintusnak (l. fentebb), a tévelygés delíriumos bizonytalansága élvezeti forrásnak bizonyult – a Mű- és valódi élvezetek-ben harmincnégy „újabb” műelemzést és recenziót olvashatunk. Bár a „rongyos” kötet műelemző darabjainak sziporkázó szellemességéhez képest az újabb kötet írásai visszafogottabbak, az értelmezői magatartás mindenképpen kiforrottabb és homogénebbnek mutatkozik. A kötet szerkezetének rendezőelve igen játékosra sikerült: az Egy címet viselő blokkban szereplő szövegek mindegyike egy-egy művet recenzál (kivéve a záró Négy klasszikus-t, ahol négy regényről esik szó); a Kettő-vel jelölt részben két-két tanulmány foglalkozik ugyanazzal a szerzővel (kivéve Parti Nagy Lajost, akinek regényéről már a Négy klasszikus-ban is olvashatunk); s végül a Sok elnevezésű részben kettőnél több írás (vagyis számtalan, illetve szám szerint hét) kapott helyet, méghozzá ugyanaz a szerző, Esterházy Péter műveiről. Így válik a precíznek induló felosztás blöffé, akárcsak a korábbi kötet Közösségek, kánonok, rendszerek már emlegetett 6. fejezetként megjelölt függeléke vagy éppen nulladik bevezetője. Vagyis ironikus fricskát kap a kötetet műegészként olvasni vágyó teoretikus, mivel a szerkesztésből is nyilvánvaló: „mindenféle” írást tartalmazó gyűjteményes kötettel állunk szemben.
Egyáltalán nem hiányzik a kötet erőltetett megszerkesztettsége, hiszen így még inkább érvényre jut a szövegekben Kálmán C., a komoly elméletíró finoman ironikus magatartása és játékos mentalitása. Hasonlóan, amiként Kántor Péter Mentafű című verseskötetét méltató recenzió (Friss ízek) zárlatában ő maga értékeli sokra a költő mentaszerű „fanyar, üdítő, természetes és sajátságos” hangját (83.). Ugyanakkor nemcsak az írások stílusa kelti fel az olvasó figyelmét, hanem az is, ahogyan a korábbi „rongyos” kötetben már tárgyalt elméleti problémák a kritikusi gyakorlatban megjelennek. Az első szöveg kánonellenes riposztként egy ponyvának tekintett Rejtő Jenő-regény komoly műfajelméleti, illetve játékos-parodisztikus elemeire hívja fel a figyelmet (A nagy átvágás). A recenzens a híressé vált Mi a bajom Nagy Lászlóval? (több) évtizedes problémán (első megjelenés 1989, 2000) túl több elemzésében is provokatív kijelentésekre ragadtatja magát. Orbán Ottó 1997-es Hallod-e te sötét árnyék című verseskötetéről Az értékek megőrzése c. tanulmányban kijelenti, hogy „Orbán Ottó mindent tud” (89.), illetve Parti Nagy Lajos Esti kréta c. kötetével kapcsolatban „mindenki téved” (Műbírálat, négy tévedésben). Teszi ezt, hogy a hatásos felütésből bontsa ki elemzését, miszerint Orbán vállalt polgárpukkasztása és szerepváltoztatásai kritikátlan túlzások felé húznak; míg Parti Nagy költészete az, ami tévedésbe ejt, és generálja a megválaszolatlan kérdéseket. A Négy klasszikus című tanulmányban pedig négy 1997-ben megjelent regény – Hazai Attila: Budapesti skizo, Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán, Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története és Závada Pál: Jadviga párnája – további sorsát, klasszikussá válását, illetve klasszicizálódását latolgatja, miközben a „klasszikus” mű sokrétű jelentéseit járja körül.
Máskor meg merész olvasási recepteket kapunk. Például Sánta Ferenc Húsz órá-jával kapcsolatban a javaslat: „olvassuk el húsz perc alatt” (22.), hiszen ennyi idő éppen elég a regényvilág atmoszférájának megérzéséhez.
A komolytalannak tűnő felvetés mögött az az észrevétel rejlik, hogy a 60-as évek félig kimondó vagy éppen elhallgató beszédmódját dokumentáló regény párbeszédeiben amúgy is kibogozhatatlanok a konfliktusok és a történések. Tolnai Ottó Kékítőgolyó című novelláskötetének olvasásakor a recenzens kétféle, egy műértőbb, a szövegre elmélyülten odafigyelő és egy ráhagyatkozóbb, talán odahallgató magatartást különböztet meg: „festményeket vagy zeneműveket szoktunk így, ezen alternatíva szerint, szakértő bogarászással vagy naiv odaadással elsajátítani. Az élvezet egyik esetben sem kisebb” (85.). Az irodalmi szövegekkel való bíbelődés, illetve bogarászás képe számtalanszor előkerül az írásokban: például a Kérdésáradás-ban Mészöly Miklós Megbocsátás című regényének összegyűjtött motívumainál, Térey verseskötetének tanulmányozásánál vagy éppen a két Bodor-mű elemzésekor. Ugyanakkor a fentebbi idézet élvezet szava a kötet címéhez utal minket, „bogarászó” olvasókat – vajon lehetséges-e mű-élvezet nélkül valódi (mű)élvezethez jutni?
Bár bevallottan „a kritikus sokszor szabásmintákkal dolgozik” (63.), néhány szöveg kevéssé sikerült darabnak tűnik. A Tar Sándor novellásköteteiről szóló két tanulmány egyikében (Szabad, függő) nem túl szerencsés a Lassú teher gyengébb írásainak bemutatásával kezdeni, majd a jobbnak ítélt művek stílusjegyeinek méltatása alapján mintegy visszautalva elítélni a korábban tárgyaltakat. Ahogy szerzőnk – akinek kritikáival kellemetlen módon most talán éppen úgy bánunk, mint ő Tar novelláival – magyarázza: „Arra azonban talán jó a fenti kitérő, hogy a kevésbé sikerültek fényénél világosabban lássuk a többi írás erényeit.” (162.) Ugyanakkor mindkét, Háy János műveit recenzáló írásában a szerző a művek – a Valami nehezék című verseskötet és a Xanadu című regény – „hamis” infantilizmusát és könnyed derűjét éppen saját lelkialkata miatt marasztalja el: „A recenzensnek szemére vethető, hogy minduntalan a tragikumot vagy keserűséget, a világszemlélet bizonytalanságát és a világ átláthatatlanságának tudatát, iróniát és elkeseredést, töredékességet és a teljesség látszólagosságának belátását várja el a bírálat alá vont regénytől; hogy tehát olyan vonásokat várna el, s így olyan normákat szab [kiemelés – A. É.], amelyeknek ma esetleg nincsen évadjuk, s egyáltalán: az efféle kritikusi várakozások rávetítése a kritizált műre jogosulatlan lehet. Bizonyára van ebben igazság.” (187.)
Különösen érdekes két könyvbírálat, melyekben mintegy további bepillantást nyerhetünk a kritikusi műhelymunkába. Kálmán C. 1992-es Mándy kitépett füzetlapjai című írásában a címben jelölt szerző gyűjteményes novelláskötetének (Tépett füzetlapok) bemutatására vállalkozik két „mándys” jellegzetesség, az elszabadult beszélői hangok és az otthonosság érzése alapján. Az elemzésben az utóbbi szempontból kiindulva az első alaposabb vizsgálata során aztán átértékeli és újrafogalmazza a második jellemzőt, melyből éppen a különféle szólamok idegensége miatt ironikus, az elidegenedés világának otthonossága lesz. A másik „átértékelő” olvasat nagyobb horderejű, és bár ugyanarról a műről szól, két külön tanulmányt érdemel. Szerzőnk Konrád György Kőóra című regényét méltató írását (Vastag regény, éles villanások) követően két nagyraértékelt kritikus, Angyalosi Gergely és Margócsy István észrevételeire reagálva egy konferenciaszövegben újragondolja korábbi műelemzésének szempontjait (Poétikai provokáció a Kőórában). Ugyan látszólag Kálmán C. hagyja magát meggyőzni az eltérő véleményektől („már nem is szeretem annyira a Kőórát”, 136.), a nézetkülönbségek és megközelítések alapjának tisztázásával számos korábbi meglátását fenntartja. Ugyan elismeri az elbeszélői hang modorosságát, továbbra is a regénynek az életlehetőség végigpróbálásában érvényesülő tézisszerű didaktikusságát és „egymásba-dobozolt, rétegzett” fiktivitását emeli ki. Tehát valamely mű eltérő olvasataiba mindenképpen belejátszik az egyes olvasók beállítódása, illetve lelkialkata – pontosan úgy, tehetjük hozzá, ahogyan ezt Kálmán C. oly érzékletesen elénk tárja a Háy-elemzésekben.
Ha már a kritikusi gyakorlat efféle (profán) lelepleződésénél tartunk, szinte megkerülhetetlen, hogy egy gyűjteményes tanulmánykötet bemutatásakor ne szóljunk arról a tendenciáról, melyről egy-két írásában szerzőnk maga is fanyarul szól. Parti Nagy Lajosnak a Magyar Naplóban megjelent tárcáit összegyűjtő, Se dobok, se trombiták című kötete kapcsán ezt olvashatjuk: „[Parti Nagy] tudja, hogy mindettől nem menekülhetünk, és nem is kell megmenekülnünk. Ebben és ebből élünk. (És látja, miből élünk.) […] A kötet »története« a megírásé; kéthétről két-
hétre valamit kell írni, négy flekkben.” (144–145.) Az „ebből élünk” nyers igazsága mellett a kritika védelmébe veszi a publicisztikai műfajokat azok friss, naprakész és mulatságosan életszerű hangja miatt. Ehhez hasonlóan a már említett Orbán Ottó verseskötetéről szóló Friss ízek című recenzió az „új” kötetben mintegy „újra” kiadott régi versek bősége miatt az „úgy látszik, ez most így megy” (79.) rezignált felütés-
sel indul; illetve a korábbi publicisztikai (és minden másféle) írások összegyűjtött kötetben történő megjelentetéséről a Sok elnevezésű részben Esterházy Péter Egy kék haris című művével kapcsolatban is olvashatunk (Haris).
Az Esterházy-blokk írásaiból nyilvánvaló, hogy szerzőnk mennyire kötődik a mesterműveknek tekintett korai novelláskötetekhez és regényekhez. Az írások elemzésénél gyakran nosztalgiázik és visszatekint – mintegy húsz év távlatából ezt igazán teheti. A Termelési-regény-ről elmélkedve kijelenti, hogy még most, 1998-ban sem érti, hogyan jelenhetett meg 1979-ben ez a külsőleg-belsőleg annyira újszerű és radikális könyv. A két régi novelláskötet (Fancsikó és Pinta, Pápai vizeken ne kalózkodj!) közül a második „esterházysabb”, hiszen a ma már kedvesen ismerős stílust hozza, míg az első kísérletezőbb és idegenebb az olvasónak. Kálmán C. a régi művek újbóli méltatásával mintegy párhuzamosan az itt recenzált újabb szövegeket (Egy nő, Egy kék haris) gyengébbnek és erőtlennek ítéli. Bizonyára ez az útkereső időszak is helyénvaló (Esterházy tudja, mit csinál), szerzőnk inkább körbe- vagy helybenjárásnak érzékeli. A Van egy könyv zárlata szerint: „Mozognánk, mozgunk is Esterházyval; jó, reggeli torna, kis jogging. A magam részéről szívesebben mennék egy kiadós túrára.” (203.)
A kötet utolsó szövege Esterházy 1983-as Fuharosok című regényéről, pontosabban a provokatív (és igen hatásos) felütés szerint két világ találkozásáról szól. Még precízebben, idézem, „arról, hogy vajon elélveztek-e a Zsófi nénjei” (212.). Az „értelmező/fuharos” és a „szöveg/
Zsófi” macho megközelítése már ezen a ponton kérdésessé válik, ám a recenzens végig működteti a metaforikát. Bár női olvasóként – és a fentebbi macho értelmező női kritikusaként – lenne még mit hozzátennem a komolykodó játékhoz, az élvezet szó ismételten a kötet címéhez fordít/térít vissza (el). A címben sugallt „hedonista esztétika” léte kérdéses, de biztosan állítható, hogy „létezik a műhöz (legalábbis bizonyos művekhez) kapcsolódó élvezet” (Barthes). Mindent egybevéve és kissé szabódva úgy is fogalmazhatnék, hogy „valódi” műélvezőként egy szöveg beható befogadását gyakorlatilag elméleti kérdésnek kell tekintenünk.

Antal Éva