Sumonyi Zoltán

BOLOGNA, 1995. SZEPTEMBER

„Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig,
Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten,
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.”
(Szép Ernő)

Sötét estében értünk a város centrumába,
A San Petronionál megálltam: itt semerre…
A térkép sem jelölte helyét a kis hotelnek.

Hosszas keresgetéssel egy szűk utcába hajtva
(Talán száz métert mentünk) meglett a csöpp „Apollo”;
Behúzott vállal állt egy trafik s kávézó mellett.

Gyötrötten fölvonultunk a keskeny fordulókon,
S feledve lenn az autót, álomba gyorsan estem;
Ezer kilométer volt mögöttem reggel óta.

De, úgy tünt, épp elalszom, midőn fölráz egy ember:
A porta morcos őre, s „la macchina”, hadarta.
Itt áll sok árus autó, nem férnek el kocsimtól!

Ugrottam álmosan, majd ugrottam így volánhoz
Keresni parkolót lent, de még nem is derengett;
Hideg fék- s gázpedálhoz tapadt mezítlen talpam.

Halárusok rakodtak, köztük reflektoroztam
Sok névtelen sikátort bejárva így, de végül
Egy széles útra értem: Via Farini volt ez.

Lassan gurultam, hátha találok egy helyet még,
De mind foglalva volt már. Az éttermek s a villák
Előtt a fák közé is orral, farral beálltak.

Tovább hajtottam, s közben nevet cserélt az utca,
Most Carbonesi, aztán egyszer csak Barberia:
Itt már a járda szintje följebb s mellvéd mögött fut.

Fölötte oszlopokkal megtartva, hosszan árkád,
Az oszlopok mögött meg nehéz kapuk sötéten
Aludtak régi házak pajzsokkal ékes száján.

Reménytelen! – morogtam, de újabb utcanév jött:
Isaia. Na ezt nem! – fordultam ott le jobbra,
Mert még a várostérkép kicsúszik majd alólam!

Egy széles utca volt ez: Piazza M. Malpighi,
Vagyis hát tér, s a lámpa pirosra váltott éppen,
De már derengett és a piros csak rózsaszín volt.

Megálltam, zöldre várva, s egyszer csak balra néztem,
S akkor, akkor riadtam: most álmodom vagy ébren
Ülök kocsimban s nézek egy tágas templomudvart?!

Úgy voltam ott az álom s az ébredés határán,
Mint Kosztolányi állt a szobája ablakában,
Csodálva részegülten a mennybolt csillag-útját.

Iromba őslénycsontváz: fehéren állt a templom,
Hatalmas kőbordáit letámasztotta oldalt,
S a kertben oszlopokra feldúcolt szarkofágok.

Kiszálltam, körbejártam: Piazza San Francesco.
Aztán a templomkertbe. Leülve ott egy sírra
Csak bámultam meredten a bordaívek élét.

Nem gondolkodtam én ott, csak ültem. Nincs tanulság.
(Hogy: „Mit kerestem én itt? Egy parkolót? S helyette
Találtam kőbe fagyva a Mindenség zenéjét!

Egy parkolót?! Hisz ott van! Ott áll a forgalomban
A gépkocsim! Hadd álljon!”) Ilyesmit nem gondoltam,
Csak ültem moccanatlan, mezítláb, pizsamában.

Nem is tudom, hogy meddig. Reggel misére jöttek
Sötét kalapban nők, és csodálkozó szemükkel
Tereltek vissza végül az elhagyott volánhoz.

Budapest, 2003. május