Rugási Gyula

JÓZSEF KÖNYVE

Széfer Jószéf: A tanítványok tanulmánykötete a
tanítómester (Rabbi), Prof. dr. Schweitzer József tiszteletére, 80. születésnapja alkalmából

Open Art, Budapest, 2002. 292 oldal, az ára
nincs feltüntetve

 

1

Ünnepi kötetet (Festschrift) összeállítani és megjelentetni – úgy tűnik – manapság már végérvényesen egy letűnt korszak szokása, egy olyan korszaké, amely félreérthetetlenül a modern tudományosság (nagyjából az elmúlt két évszázad) történetének formajegyeit viseli magán, egy olyan korszaké, amely képes áttekinteni saját históriáját, s névről ismeri a szellem, valamint a tudomány embereit (nem csupán az óriásokat, hanem a szorgalmas vízhordókat is), egy olyan korszaké tehát, amely a tanítás, az írás kiemelkedő teljesítményeit ünnepi eseményként értékeli. A magát múlhatatlannak vélő, szélesen hömpölygő, epikus korszakok jelentik a természetes közegét nemcsak mindenfajta „ünnepi kötetnek”, hanem annak az ünnepi együttidőzésnek is, amely nyugodt méltósággal munkálja ki azt az alakot, illetve életutat, amelyet a kollégák, tanítványok részéről tisztelet és szeretet övez.
Ám az epikus korszakokból kiszakadt írásművek, beszélgetések, együtt gondolkodó közösségek szerterajzanak a vallásos, illetőleg a profán kultúrhistória világában, és azután már csak kivételes alkalmakra, ideig-óráig gyülekeznek össze; összegyülekezésük a szellemtudományok szemszögéből az ünnep (fogalom) előfeltétele s egyúttal valódi értelme. Ha pedig a kivételes alkalom beteljesül, immáron kizárólag az összegyülekezők súlyától, szellemi hatalmától függ, hogy mennyire képesek maradandóan jelen lenni az efemer léptékű hétköznapi létben.
Azt hiszem, a fenti helyzetrajz (avagy kórkép?) hatványozottan érvényes a legtágabb értelemben felfogott magyar judaisztika 1945 utáni állapotára, különösképpen pedig azoknak a pályájára – az ünnepelt, Schweitzer József személyén kívül Schreiber Sándor nevét kell mindenképpen megemlítenem –, akik a judaisztikát nem csupán „kívülről”, világi tudományként művelték, hanem egyúttal tudós rabbiként működtek, rabbinemzedékeket neveltek, és folyamatosan hitközségek élén álltak. Noha az ő életútjuk aligha nélkülözte az úgynevezett „epikus távlatokat”, hosszú, kitartó erőfeszítések után érhették meg, hogy a honi zsidó tudomány jószerével másodszor is kitörjön a gettóból, úgy, ahogy az – igaz, jóval impozánsabb módon – a XIX. század közepétől egyszer már megtörtént. Az elmúlt tíz-tizenöt esztendő során ugyanis – zsidó és keresztény részről egyaránt – jó néhány olyan hebraista tűnt föl, akinek a tudományos tevékenysége valódi reménységet nyújt arra nézve, hogy a magyar judaisztika talán majd egyszer visszanyeri azt a rangját, amelyet Kaufmann, Bacher, Blau és mások idején hajdan már kivívott magának. Ennek a reménységnek éppen a Széfer Jószéf a legékesebb manifesztuma. Aprócska csoda ez, s abban, hogy az említett csoda megeshetett, mindenképpen döntő érdemei vannak Schweitzer Józsefnek is.
De ha az eddig elmondottaknak megfelelően annyi paradoxon, illetve ellentmondás jellemzi azt a szituációt, amelyben az ismertetendő ünnepi kötet megfogant, joggal kérdezhető, mégis, miképpen lehetséges, hogy a nyilvánvalóan alkalmi írásokat tartalmazó Széfer Jószéf egységes (mű)alkotássá válik? Aligha kétséges, hogy mindennek az elsődleges oka az az eleven tradíció, amely a zsidóságnak, mint par excellence történeti népnek az elmúlt négyezer év alatt felhalmozott gigantikus tudásmennyiségét világra hozta, s amely a lehetséges logikai szélsőségeket, a felvilágosodás szelleme által táplált szekularizációt és valláskritikai gondolkodást, valamint a különféle haszid, ultraortodox irányzatok képviselte tradicionalizmust egyaránt magában foglalja. Úgy is mondhatnám: szinte lehetetlen lenne az ünnepi kötet írásait úgy „keverni”, hogy a salselet qabbalá, a hagyományláncolat megszakadjon, a rabbinikus gondolkodás alapján felfogott, világokat magában rejtő érzéki metafora, „a könyv” szétessen. Nem, az összefüggő hagyományfolyamba illeszkedő Festschrift bizonyos értelemben olyan, akár az ókori (héber) könyvtekercs: a papiruszlapok összeragasztva, a pergamenlapok pedig összevarrva válnak egy – elvben végteleníthető – üzenet hordozójává, egy és ugyanazon tradíció-„tengely” mentén válnak feltekerhetővé avagy legöngyölíthetővé. Ezek az archaikusnak tetsző analógiák egyúttal rávilágítanak a kinyilatkoztatás köré szövődő moccanatlan hagyomány, valamint a mindenkori szellemi megújulás viszonyára is; a judaisztikát mint akár vallásos, akár pedig vallástalan tudományosságot övező eleven hagyomány olyan, akár a szigetet körülövező tenger. Márpedig sziget és tenger összetartozása olyannyira természetes, hogy az esetek többségében aligha válhat igazán kérdésessé – kivéve, ha a tenger roppant víztömege szökőárszerűen elnyeléssel fenyegeti a szárazföldet; képletesen szólva „ez történik” mindahányszor, amikor egy-egy korszak fölgyülemlő krízise gátszakadással fenyeget. Ám a bibliai megalapozású „zsidó történelem” csupán egyetlen ilyen krízist ismer: a messiási korszak születésének krízisét. Ez utóbbi eset, a válság jeleinek felismerése viszont kívül esik az aufklärista szellemű tudományosság látó- és hatókörén.
A könyv, a széfer mind ez idáig sikeresen ellenállt valamennyi fenyegetésnek és csábításnak, s maradhatott meg éppen ezért a zsidó hagyományfogalmak (masszóra, halakhá, qabbalá) legátfogóbb szimbólumának. A Széfer Jószéf írói és szerkesztője (Zsengellér József) nyilvánvalóan pontosan tisztában voltak mindezzel, mielőtt az ünnepi kötet létrehozásához hozzáfogtak volna.

2

A tematikusan – s egyúttal kronológiailag – három fő részre osztott Festschrift tanulmányainak döntő többsége a Szentírás egyre terebélyesedő holdudvarával (arámi targumok, Qumrán, apokrif corpus) foglalkozik, majd pedig a hagyomány tovaterjedő hullámgyűrűi (középkori zsidó filozófia és tudományok, végül a modern zsidó történelem és kultúrhistória) mentén haladva jut el a megélt jelen időszakáig, addig a szimbolikus határpozícióig, amely a hagyományegészre visszatekintőt – illúziók és gátlások, bármit megideologizálni képes előfeltevések nélkül – a dolgok valódi kinézetével szembesíti. S itt nem valami nagy dologra, feltárulkozó „apokaliptikus távlatokra” kell gondolni, hanem a gondolat, a gondolkodás legmagasabb szabadságfokára, arra a pozícióra, amely nélkül „zsidó történelem” el sem képzelhető; a kötet utolsó írásának,
a pszichiáter Stark András tanulmányának egyik Buber-idézetére hivatkozva: „A sors, ami néppé fűzi össze [ti. a zsidóságot], a szolgaságból való megszabadulás aktusa.” (Egy pszichoterapeuta identitásának gyökerei, 283.) A szolgaságból való felszabadulás – akár a legsúlyosabb egzisztenciális rabszolgaság közepette is –, a szellemi szabadság az alkotó, hagyományteremtő gondolkodás nélkülözhetetlen előfeltétele. Hadd tegyem hozzá gyorsan: a szabadság szellemi értelemben választható, nem csupán rabszolgák módjára áhítható jószág, illetve állapot. Csak így válik értelmezhetővé ugyanis az az első pillantásra is szembeötlő ellentmondás, amely a kétezer éves galutra jellemző, jobbára politikai szolgaság és az úgynevezett „zsidó szabadgondolkodás” között feszül.
Az antikvitástól – egészen pontosan a kései hellénizmus időszakától – a XX. századig jó néhány rendkívül fontos kérdéskört taglaló
(s magyar nyelven kevés kivétellel teljességgel unikumnak számító) tanulmányok szellemi hátterét vagy ha jobban tetszik, „történetfilozófiai ívét” az egységes műalkotásként szemlélt kötetben elsősorban Gábor György kitűnő írása jelöli ki. A negyedik vadállat (Róma az első századok zsidó irodalmának tükrében) szerzője ugyanis főleg az ószövetségi Dániel-könyv-től eredeztethető birodalomtipológia, illetve az iménti kérdéskörnek az ókeresztény kortól fogva kiegészülő változata, az úgynevezett translatio imperii eszme – érdekes, új adalékokkal történő – vizsgálatán túl arra tesz kísérletet, hogy a translatiónak a Róma-szimbolikában kiteljesedő kérdését (az egyházatyák, majd pedig a modern történetfilozófiák gondolkodásmódjától egyaránt eltérve) nem allegorikus formában értelmezze. Jóllehet eljárása módszertani értelemben logikusan következik abból, hogy érveinek elővezetése során főleg talmudi anyagot használ, ám mindeközben – látatlanul is – meg kell küzdenie azzal a közkeletű vélekedéssel, amely a rabbinikus gondolkodásnak (legalábbis a II. századtól, a Bar Kochba-felkelés bukásától fogva) a történelemmel szembeni „közömbösségét” állítja. Ugyanakkor az elsősorban Josephus Flavius írásain átsejlő eksztatikus várakozás s az abban gyökerező eszkhatológiai háború (történeti értelemben először a Róma ellen vívott világháború) eszméje mégis a rabbinikus történeti (ahistorikus?) gondolkodás legfontosabb tüposzává válik. Majd kétezer éven át a zsidók lakta világ (tébél, oikumené) legkülönbözőbb pontjain időről időre ugyanez az eksztatikus várakozás lobban lángra, ugyanez a messianisztikus feszültség gerjed föl újra, valóban, a történelmi kulisszáktól látszólag teljesen függetlenül; letéphetetlen koloncként cipelve mindeközben a Róma (Edóm) névben megtestesülő birodalomszörnyet, egy percig sem feledve, hogy a messianisztikus háborút Izraelnek a valóban utolsó pogány világbirodalommal szemben kell megvívnia. S ha ez a birodalom ténylegesen „a világot” jeleníti meg, ettől a tudástól és emlékezettől az „aktuális történeti érzékenység” már aligha kérhető számon.
A történetfilozófiai megközelítésen túl egy másik „eszkhatológiai vonulat” is felfedezhető a kötet tanulmányainak olvastán, s ez a vonulat a számos nézőpont alapján azonosítható logosz (dabar, memrá) felségterülete. Hajnal Piroska Az Édenkert és az Igazak kertje az arámi targumokban című írásában – szinte valamennyi kései hellénisztikus, illetve korai keresztény kori zsidó heterodoxia egyik fontos alaptípusaként – ez a logosz színről színre megmutatkozik; a Targum Pszeudo-Janathán szövegében (a közismert Genesis-béli történet „változataként”) a következő szerepel: „A világ teremtése előtt az Úristen Memrája ültetett egy kertet Édentől/Édenben az igazak számára,
és Ádámot, amikor megteremtette, ott helyezte el.” (12.) Az iménti, szinte esetlegesen idézett mondat akár egymással érintkező (apokrif) világok „keresztútjának” is tekinthető, legalábbis a kései hellénizmus, illetőleg a kereszténység születésének időszakában. A Memrá, az Örökkévaló szavának perszonifikációja egyaránt utat nyit a philóni életmű, a közép- és neoplatonizmus, valamint az alexandriai gnózis emanációs filozófiai rendszerei, aión-teológiája vagy éppen (a főleg a G. Quispel és J. Fassum által tárgyalt) szamaritánus név (Asémá)-kultusz kérdésköre felé. Jóllehet az előbb említett, a művelt nagyközönség számára nyilván roppant ezoterikusnak tűnő kérdéskört konkrétan nem tárgyalja, a Festschrift egyik legfontosabb, magyar nyelven abszolút értelemben is hiánypótlónak számító tanulmánya, Zsengellér Józsefé – Szamaritánusok az ókori zsidó irodalomban – olyan, már az ókorban rendkívül ellentmondásos módon hagyományozott és értékelt „népet”, valamint kultuszt állít elénk, amelynek befelé forduló, szembeötlően ezoterikus jellege mindig is alaposan megnehezítette a filológusok és vallástörténészek dolgát. Zsengellér írása még a – látszólag – érintőleges megjegyzések szintjén is (mint például az István diakónus apológiájára vagy az egyházatyáknál – Irenaeusnál, Hippolütosznál – az úgynevezett „szamaritánus gnózis” képviselőiként megjelenő doszitheiánusokra vonatkozók; 54; 93.) komoly figyelmet érdemel, illetve beható vitára ingerel. (Mindenképpen említést kíván, hogy a szerzőnek a szamaritánusokról írott monográfiáját nemrégiben a leideni Brill Kiadó jelentette meg!)
A qumráni közösség eszkhatológiai szemléletének megvilágításához szolgáltat érdekes adalékot a legszebb reményekre feljogosító qumranológus, Xeravits Géza Mózes redivivus Qumranban című tanulmánya, különösképpen pedig a 11. barlangban fellelt arámi nyelvű töredék, egy Malkhicedeq-apokrif értelmezése. Hely hiányában csak megemlíteni tudom a kötet ókori blokkjának utolsó részét, Marjovszky Tibor írását, a „Még a Jordánban voltak…” – egy aggáda a Tószeftában címűt, amely a Józsué vezette honfoglalás egyik alapvető fontosságú mozzanatának a Szóta traktátusbéli kommentárjait tárgyalja. (A speciális magyar viszonyok érzékeltetéséhez azért talán nem árt megjegyezni: aránylag kevés „kálvinista talmudista” szaladgál ebben az országban…)

3

Az ismertető elején már megfogalmazódott óhaj (vagy még inkább: ábránd?) a magyar judaisztika újbóli „aranykorának” eljöveteléről kétségtelenül jó néhány tudományos fehér folt megszüntetésének igényével kell, hogy párosuljon. Az egyik ilyen – szinte beláthatatlan méretű – fehér folt a középkori zsidó filozófia és misztika története. Nyugodtan mondhatjuk, hogy mindaz, ami az 1945-öt követő fél évszázad során e tárgyterületről magyar nyelven megjelent, az alig több, mint a semmi, vagy inkább a semmivel egyenlő. Csupán az elmúlt évtized hozott némi változást, s arra vonatkozóan, hogy itt is egyfajta frontáttörésre számíthatunk, éppen a Schweitzer-Festschrift középkori részének szerzői jelenthetik a legékesebb bizonyságot. Az ebben a blokkban helyet kapott három szerzőé közül mind Hegedűs Gyöngyié, mind pedig Visi Tamásé egészen kiváló munka; a harmadikat, Bíró Tamás – némi nagyzolással – a „középkori zsidó csillagászatot”, precízebben asztrológia és asztronómia határterületeit vizsgáló írását nagy élvezettel olvastam ugyan, de kompetencia híján hozzászólni nem merészelek. (Érdekességképpen említem mégis, hogy éppen Bíró Tamás – vagyis egy fizikus! – az, aki a Gábor György tanulmánya kapcsán már említett „történeti érzéketlenség” kérdését fölemlíti, mi több, fel is nagyítja, amikor a csillagászat és a nyelvészet példája alapján a középkori zsidó gondolkodásból a „szintetikus szemlélet” hiányáról beszél, imigyen: (Rási csillagászati ismeretei kapcsán) „Az egyes csillagászati ismeretcsomagok a hagyományos szövegkorpusz egyes pontjaihoz kapcsolódnak, és nem állnak össze egységes rendszerré.” (215.) Majd pedig az ugyane szövegrészhez fűzött lábjegyzetben a következőket olvassuk: „Gyanúm szerint sok rabbinikus forrás történelemszemlélete is így értelmezhető, de ez önálló kutatást igényel.” (Uo. 34. jegyzet.) Ha már elhúzta az orrunk előtt a mézesmadza-
got, kíváncsian várjuk, hogy az illusztris szerző (nem minden előzmény nélküli) kutatásai miféle eredményt szülnek.
A kötet ókori tárgyú írásainak zömében eszkhatológiai orientációja fedezhető föl Hegedűs Gyöngyi fölényes tárgyismereten alapuló, Hol van a Paradicsom? Eszkhatológia a kora középkori iszlám és judaista gondolkodásban című tanulmányában, négy kulcsfontosságú szöveg – Szaadjá gáón Széfer Emunót veDeót (Hitelvek és vélekedések könyve), Jákób al-Qirqiszáni Kitáb al-Anwár wa’l-Maráqib (Fények és őrségek könyve), az úgynevezett A tisztaság testvérei (Ihwán asz-Szafá) című enciklopédikus mű (egy erősen ezoterikus – gnosztikus – tanokat valló középkori muszlim irányzathoz kötődő irat), valamint Elhánán ben Ábrahám Jeszód Ólám (A mindenség alapvetése) – elemzésén keresztül. A középkori rész másik nagy jelentőségű írása, Visi Tamás Maimonidész és a bagdadi gáón-ja a „kettős (általa formálisnak, illetve informálisnak nevezett) hatalom” elvének eredetét és karizmatikus leszármazását vizsgálja a zsidó hagyományban. A pap (kohén), valamint (majdan) a rabbi – szimbolikus értelemben – a Tórá-ból kiinduló (lásd Exodus 18. fejezet, a bíráskodásra, a nép ügyes-bajos dolgainak intézésére kiválasztott „vének” esete) tradíció és a papi kaszt mindig is ellentmondásos viszonyának ábrázolása – egészen a középkori keleti gáónok, exilarchák uralmának, illetőleg a formális hatalommal nem rendelkező kimagasló tekintélyek – ebben az esetben mindenekelőtt Móse Maimuni – viszonyának a feltárása az egész, több ezer éves zsidó hagyomány megértése szempontjából is perdöntő fontosságú olvasmány. Ráadásul az olyan szélsőségesnek tetsző álláspont, mint amilyet Visi a Horajót-ból idéz: „A fattyú, ha bölcs tanítványa, előrébbrevaló, mint a tanulatlan főpap.” (Horajót 3,8; 173.) egészében aktualizálható példa. A „tanult bölcs fattyú” (mamzér talmid hakham) és a „bunkó főpap” (ha-kohén gadol am ha-árec) mindenkori viszonya a modern haszid mozgalmak történetében éppen olyan fontossággal bír, mint például az ókeresztény korban vagy a mai kereszténységben.
A Festschrift utolsó része tanulmányainak (Frojimovics Kinga és Gantner Brigitta Eszter, valamint Stark András történeti, illetőleg tudománytörténeti dolgozatai, végül pedig az ünnepelt fiának, Schweitzer Gábornak a pécsi hitközség összetételét a 30-as évek végén vizsgáló szociológiai írása egyaránt kitűnő a maga műfajában) együvé tartozását természetszerűleg már nem egyszerűen a közös ha- gyomány formai kerete avagy a vélt-valós eszkhatológiai érdeklődés határozza meg, hanem az aktuális jelen vonzásköre. Ugyanakkor Schweitzer Gábor tanulmányainak statisztikai adatait (például, hogy ki mennyi egyházi adót fizetett, és mennyit adakozott a pécsi hitközségben) böngészve úgy tűnik, hogy az „aktualitás” vagy a „jelen vonzásköre” kifejezések roppant enyhének és semmitmondónak minősülnek; napjainknak az egész társadalmat kiszipolyozó, erőszakos „egyháztámogatását” tekintve például nagyon is elgondolkodtató a nyolc-tízezer pengős adományok hosszú lajstroma. A bőkezű adakozás és az úgynevezett „áldás” között talán mégis létezik valamiféle titokzatos összefüggés?

4

Epilógus gyanánt már csak név és könyv – „József könyve” – eltéphetetlen, pontosabban a zsidó hagyományban eltéphetetlen összetartozásáról kell ejtenem néhány szót. A név (sém), illetve a benne sűrűsödő szellemi információ emberöltőkre, sőt akár évezredekre is képes befolyásolni azoknak a sorsát, akik valamilyen formában kötődnek hozzá. A könyv (széfer) – az írás kinyilatkoztatásközeli, világokat rabul ejtő hatalmával együtt a mai gondolkodásban újra és újra allegóriává merevül, pedig a bibliai hagyományban egyebek közt „ehető” is (lásd: Ezékiel 2,8; Jelenések 10,9–10) – s ehhez a példához mérten még az ágostoni „Tolle et lege” is komoly metafizikai kitérőt jelent! –, egyszóval a maga érzéki voltában megállított életpillanatok szövevényeként tűnik elő. Visszautalva az ismertető elején mondottakra: ha az ünnep kivételes összegyülekezést jelent – s ilyenformán a Festschrift ennek az ünnepnek a lenyomata –, akkor a „József könyve” az összegyülekezés egészen pontos helyét is kijelöli, s ekként
a név körüli összegyülekezésre utal. S ez a pozíció teljességgel méltó is, ha Schweitzer Józsefre úgy tekintünk, mint az utóbbi fél évszázad egyik meghatározó magyar-zsidó szellemi emberére. Túl a benne foglalt gazdag kultúrhistóriai anyagon, elsősorban ennek a ténynek állít emléket ez a könyv.
Tudvalévő azonban, hogy létezik olyan sajátos Festschrift is, amelyben földi halandó mindenekelőtt a nevével szerepelhet, ám ez tökéletesen elegendő. A Biblia többször, több formában is említést tesz róla, néha az Élet Könyvének nevezi, de arra már a Tóra is utal, hogy ezt a könyvet maga az Örökkévaló „írja”. Én most hadd említsem Malakiás közismert példáját; az istenfélők egymás közti beszélgetésének hallatán „a Mindenható figyelt, és meghallotta, és megírásra került az Emlékezet Könyve” (széfer zikkárón; Mal. 3,16). Az Ünnepeltnek – nem titkolt rokonszenvvel – azt kívánom, hogy ebben a végső „Festschrift”-ben kitörölhetetlenül megmaradjon a neve.

Rugási Gyula