Radnóti Sándor

IGAZOLATLAN

Gerlóczy Márton: Igazolt hiányzás
Ulpius-ház, 2003. 327 oldal, 1980 Ft

 

Kedves Igazgató Úr,
megkért, hogy olvassam el Gerlóczy Márton könyvét és mondjam el a véleményemet róla. Sajnos, semmi jót nem tudok írni, s így nem tudom megerősíteni azt a sejtelmét, hogy a kedvezőtlen kritikák kevésbé az ifjú szerzőt, mint inkább az Ön könyvkiadóját büntetik, mert letért a Magyarországon szokásos útról. Nekem tetszik ez az új csapás, tetszik, hogy kialakult kiadójának markáns témaköre (főképp judaica és erotica), tetszik, hogy jelentős és nálunk ismeretlen életművek bemutatására vállalkozik (mint amilyen Chaim Potoké és Ismail Kadareé), tetszik, hogy könyveik érdekében komoly PR-munkát végeznek, s még az is tetszik, hogy a témakörükbe vágó alacsonyabb regiszterbe tartozó sikerkönyveket adnak ki, amelyeknek hasznát aztán részben visszaforgatják a magasabb irodalom kiadásába. Szóval tetszik, hogy úgy viselkednek, mint egy piaci szereplő, mint akárhány nyugat-európai és amerikai kiadó. De Gerlóczy Márton könyve nem tetszik.
Egy fiatalember elmeséli veszendő első két évtizedét, tökéletes alkalmatlanságát bárminő beilleszkedésre, rendszeres ismeretszerzésre, iskolai bukdácsolásait, többszörös évismétléseit, kriminalitást súroló csínyjeit, céltalan gonoszkodásait, nagy hányásokba torkolló alkoholos tripjeit, szétfolyó idejét. Ez remek is lehetne. De nem az. Hogy miért, hadd világítsam meg először a címmel. Az Igazolt hiányzás talán nem a szerző, hanem a kiadó leleménye. Azt sugallja, hogy ugyan a főhős a szocializáció legtöbb állomásán hiányzott, de ez nem igazolatlan, hanem igazolt hiányzás, s az igazolás maga a szöveg. Azért gondolom, hogy ez inkább a kiadó nézőpontja, mint a szerzőé, mert noha a szöveg erősen önigazoló jellegű, de nem saját maga értékeihez van narcisztikus viszonya, hanem főalakja „őszinteségéhez”, „társadalomkritikájához”. A szerző sokat hízeleg hősének, és sohasem kíméletlen vele.
Az igazolás, önigazolás retorikája mindent tönkretesz. (Miközben talán ugyanebből az okból lehet nemzedéki siker- vagy – ne adj’ isten – kultuszkönyv.) Ezért nincs egyetlen történet jól elmesélve, ezért nem ismerünk meg a főhősön kívül egyetlen figurát sem. Ezért unalmas a regény. Az úgynevezett őszinteség epikus áradásának gátat szab, hogy szerzője úgy érzi: igazolásra szorul; az igazolás élét pedig kicsorbítja az őszinteségben tetszelgő enerváltság. Gerlóczy Márton Marci nevű alakjával sem tud mit kezdeni, mert a frázisoktól hemzsegő szüntelen önkörüljárás és önmagyarázkodás közben öntudatlanul váltogatja az azonosuló elfogadás és az enyhén hibáztató distanciálódás nézőpontjait. Egy húszéves ember, aki el akarja mondani furcsa kamaszkorát, de nincs hozzá látószöge. Életanyaga szokatlan, de amit gondol róla, minden, csak nem eredeti. Ezért van szükség az áthárító, a világ felelősségét hangoztató kritikára, amely nem több ennél a közhelynél: néha – végtelenül sematikusan – kitekint a gazdagok és sznobok bunkóságaira, de legtöbbször megelégszik a hős életébe beavatkozó emberek (legtöbbször tanárok) kicsinyes, gyakran visszatetsző, mert testi jegyeiket, szexualitásukat vagy éppen jóindulatukat gúnyoló torzképével. Az nem meglepő, mert az önigazolás logikájából következik, hogy az író a könyv majd’ minden alakját alulstilizálja, s valóban, elképzelhető volna egy bátor, komisz regény, amelynek minden szereplője tahó. De itt a főhős szájából deklarációt hallunk, hogy ő „elébe ment minden megfogható emberi kapcsolatteremtés problémájának” (227., az idézet mellékesen jelzi a szöveg nyelvi állagát), érdeklik az emberek, keresi a jóságot és a természetességet, keresi és megtalálja a hangot bárkivel – kivéve mindenkit a regény szereplői közül. Így lesz a bátorságból mentegetőzés és átlátszó rosszindulat. Meglepő vonása viszont Marci alakjának, hogy masszív kispolgári bornírtsággal utasítja el az övétől eltérő úgynevezett devianciákat: rendesen buzizik – nem kutatom, hogy direkt vagy paradox motívumok által vezettetve –, s gyakorló piás létére megveti a könnyű drogok fogyasztóit.
Az Igazolt hiányzás dokumentáris érdekessége az, hogy hősét jóindulatú világ veszi körül. Komplikált, de liberális család, öntudatosan szabadelvű, semmifajta kezelhetetlenségtől, beilleszkedési zavartól meg nem rettenő, a személyiséget tisztelő, a tekintélyelvet még a tudásra sem kiterjesztő, a követelményeket és szankciókat minimalizáló, a legkisebb kedvező jelet ugrásra készen jutalmazó különleges iskolák. A 90-es évek szabadsága. Egyetlen, kissé régimódian az anyagot megkövetelő tanár ebben a világban a legfőbb rém és tanbetyár. A szerző úgy jár el, hogy az a kevés ember, akit Marci szeret vagy becsül (családja, mindenekelőtt édesanyja), testetlen árnykép, ha egyáltalán megjelenik a regény lapjain, s az a sok, akit nem (noha az ép erkölcsi érzék alapján esendőségükben is hála illetné meg legtöbbjüket buzgóságukért), karikatúraként tengeti életét.
Ugyanez a jóindulat folytatódik a kiváló Jancsó Miklós abszurd, íróvá avató, a magyar irodalomba befogadó szövegével a könyv hátoldalán s magával a kiadói döntéssel is. Ez
a döntés könyvet s regényt látott egy szövegben, amelyben néhány melankolikus költői sor kivételével semmi – arányérzék, kompozíció, narráció, karakterizálás, gondolat! – sem vall arra, hogy író született volna. Amitől akár még születhet is – egyszer, valamikor.
Szóval sommásan válaszolva a föltett kérdésre: noha minden előítélet nélkül vettem
a kezembe, úgy tettem le, hogy sem Gerlóczy Márton könyvét, sem pedig hősét, Marcit – nem szeretem.
Szívélyes üdvözlettel:

Radnóti Sándor