Kovács András Ferenc

TÁG ŐSZI KVINTETT

Jöjj, barátom, őszvén mész szét.
Nyelvi lángban dolgozol,
s benned oldozik a vészfék.
Hiába glazúrozol.
Nézd, a rímre ragtapasz kell.
Napolajban zagyva pasztell
zsúr oszol…

I

uram tisztább szezontelt még a szó
napóraárnyék s szívidő kapar mint
nagy nyári szandált hergelt békasó

a végsőt érleld fürtnek bor muszáj
csak két nap adj de szűd likőrje tág-e
vagy szűkön isszák hörpölő pulyák e
mustot s foguk már mintha vérre fájn’

ki most hazátlan házni úgyse mer
erjeszt magányt is érdes lángdelejben
virrasztva lézeng hosszan ír de fejben
unt nyugtalan jár kinn ha bú seper
fasort s lehulltak fenti lelke rebben

II

herendis száj erzsóm cseresznyeszósz
bebőrözött s bezárt a nyári en gros
időd van itt rezsón hersegve szólsz

légy fürtös ajk gyimilcse porcelány
mézes borárnyék szél mező napóra
még illenék de juszt se jő kapóra
javítsa majd ki rilke paul celan

ki most se ház magánya langalét
fején a gondos bánat talpa koppan
virraszt akár a pénzmag harpagonban
s a langy allét hol báva hangya lép
bebolygja fásult torkig tar pagonyban

III

nagy úr időd az itt most vagy sohább
ha máz kopik satén napóra bőrén
s a nyári árny is mind elúsz’ odább

szemekben érlelj pár nap szárazat
a borbukét forraszd a fürt gyümölcshöz
mert puszta lét ma gazdag űrt süvöltöz
s beteljesülhet minden nyármaszat

ki házasincs már villát sem tetőz
ki társasincs a pőre semmi párja
hiába olvas ír magát strapálja
bolyg s összerezz’ ha nyírfát rezget ősz
platáni ág ha holt levél cibálja

IV

heves riszál s elzsong a nyár be róz
be nagy vagy ó tempózz uram szapórán
kopár napórán árnyorkánt te rósz

fuvintsd a szót az illót nem por-e
mit póz sem érlel káprázón se délszak
mégis sugárz mint kátrányló fedélszag
az életíz in illo tempore

kinek se lak se lakkozott spalét
soká ragad mint légypapír magára
belfast és ír míg elfogy írmag ára
híg locspocson sétányol most a lét
mikéntha fákra lombot sírna pára

V

úr nyáridődben gyakran alszol el
s elég nagy árnyad sík mezőn szelel szét
szíved hegyén takart cadran solaire

érleld a késő percek édesét
légy délies verője borzamatnak
mint égmagasban fonnyadó ramaty nap
ha rezge fürt szemekre szétesék

ma házfogyott ki hajlék most nem ép
magányba fog megágyaz éjszakára
elírogat még s könyvbe vész akárha
hallgatna lanyha allén lombzenét
ha visszahull söpört levél a fákra