Horatius

FLORUSHOZ

(Az episztolák 2. könyvének 2. darabja)

Florus, a híres, nagy Nérónak régi barátja!
Mondjuk a szolgáját – Tiburból vagy Gabiiból –
így próbálja eladni a gazda: „A bőre fehér, és
íme, tetőtől talpig szép, s a tiéd lehet, és lesz
nem több, nyolcszor ezer sestertiusért: ez az ára.
Házamnál született, ha csak intesz is, ott terem, és tud
görögül is valamicskét, jó lesz bármire, hidd el,
mint az agyag, képlékeny, sőt még énekel is – jó,
nem kottából, mégis kellemesen –, ha boroznál.
Ennyi elég is, mert hinnél-e, ha többet igérnék,
s túloznék, csak hogy pénzemhez jussak akárhogy?
Mert nem sürgős ám a dolog: van, amennyi nekem kell.
Máshol nem kapod ezt meg, s vaktában nem is adnám
másnak, akárkinek én se. Csak egyszer volt (van ilyen), hogy
elkódorgott, majd elbújt, mert félt a veréstől.”
Szólt a szökésről. Nem bánod? Hát add meg, amit kér,
s isten hírével menjen, hisz nincs oka félni,
tudtad: az áru hibás – így hát törvényes az alku,
nincs helye felszólamlásnak, kár perbe citálni.
Én is megmondtam, hogy nincs kedvem levelezni,
megmondtam, hogy megbénít az ilyen kötelesség
(csak hogy a végén föl ne jelents majd, hogyha nem írok).
Sokra megyek vele, hogy megmondtam! Bár a jog engem
véd, most mégis rám támadsz… Sőt, más bajod is van:
hogy rászedtelek, és az igért verset se kapod meg.
Fáradságos munkával gyűjtött vagyonát egy
éjszaka elvesztette Lucullus hű katonája,
míg horkolt egy jót. Nekibőszül hát ez a farkas,
s nem kímélve magát (se az ellenséget) előtör,
és vérszomjasan – úgy mondják – fenekedve ledönt és
meghódít egy dúsgazdag, meredek falu várat.
Fényes rendjeleket kap tettéért ezután, és
tízszer ezer sestertius is duplán üti markát.
Nem sokkal később, egy sáncot akarva bevenni,
így buzdítja parancsnoka őt, lánglelkü beszéddel,
melyre a gyávák is bátrakká válnak azonnal:
„Menj, jóember, menj, hova hős lelked szava szólít!
Dús nyereség lesz majd a vitézség bére. Mit állsz? Menj!”
Így felel erre – paraszt, de azért esze van –: „Azokat küldd,
s mennek majd, kiknek pont most lopták el a pénzét.”
Jósorsom Rómába vetett nevelődni, tanulni:
mekkora bajba került az akháj, Achilles dühe folytán.
Aztán szívem Athénja segített több tudományhoz:
látni a jó s rossz közt a különbséget, s Akadémosz
fái között az igazságot fürkészve keresni.
Csakhogy a durva idők kizavartak e nagyszerü helyről,
s harcba sodort a düh – bár csak kontárkodtam a karddal –,
polgárok dühe, Augustusszal szemben erőtlen.
Így aztán leszerelt a philippi mező, hazaküldött,
s szárnyam szegve, szerényen, apám házát meg a földjét
mind elvesztve, a versírásra csupán a szegénység
és a merészség vitt. Most megvan mindenem: így hát
hol van, amely kikezelne, a gyógyszer – a méreg! –, amelytől
most, mikor alhatok is, nekifognék verseket írni?
Múlnak, s lassan felprédálnak minket az évek:
szórakozás, szerelem, vacsorák: mindent eloroztak,
s elviszik, íme, a verseket is. Most mondd, mit csináljak?
És aztán ugyanaz mindenkinek úgyse lehet jó:
mondjuk a líra a kedvenced – de ezé az epódosz,
míg amazé a bióni szatíra maró sava-borsa.
Három vendégem háromfélére szavazna:
mert ami ennek kell, nincs ínyükre amazoknak.
Mit tálaljak? Az ő kedvencükből te nem is kérsz,
míg a tiéd egyiknek sós, másik meg utálja.
És hogy még azt hiszed, hogy tudnék verseket írni
Rómában! Ahol annyi a gyötrelem, annyi a gond, baj!
Ez kezesének hív, ez verset mondana (nincs más
dolgom!), ezek fekvőbetegek – az Aventinuson meg
fent a Quirinuson –, és elvárnak látogatóba!
Nem mondom, kényelmes távolság! – „De az utcák
tiszták: sétálhatsz bátran, versekbe merülve.”
Hordárokkal s öszvért hajtva tolakszik a pallér,
hol deszkákat, hol köveket himbálnak a gépek,
gyászmenetek próbálnak küzdeni nagy szekerekkel,
erre veszett kutya fut, máshol disznó dagonyázik –
tessék, menj, dalolássz, zengő versekbe merülj te!
Méltán futnak az írók városból ligetekbe,
árnyék- és álomszerető Bacchus követői:
hát én hogy tudnék itt, éjjel-nappali zajban
írni, vidékre vonult költőknek lépni nyomába?
Volt egy kész zseni: ő csak a csendes Athénba vonult el,
ott körmölt hét évig, hogy végül beleőszült
gondjaiba s művébe: az utcán, mert a szobornál
némább volt, ott is kinevették. S én e zsivajban,
egy város minden vihara s hulláma között majd
éppen lantra való szavakat fűzök koszorúba?
Volt Rómában két testvér, ez szónok, az ügyvéd.
Állandóan hízelgett egymásnak e kettő:
ennek Gracchus volt az, amaz meg Mucius ennek –
hát ami költőket kínoz, kisebb az a téboly?
Én dalt írok, övé az elégia: „Mester!” – „A múzsák
el se hiszem, de neked dolgoznak mind a kilencen!”
Nézd csak, ahogy szétnézünk ernyedt gőggel a könyvtár
termeiben: hát könyvek ezek? – ezt kérdi az arcunk.
Majd, ha ugyan nincs jobb dolgod, hallgasd ki: vajon mit
nyújtunk mi, s mire fel kérünk koszorút a fejünkre.
Mindkettőnk ugyanannyi csapást ad, amennyit a másik
ad neki: így küzdünk estig, két hős gladiátor.
És az eredmény? Így hív: Alkaiosz. S nekem ő ki?
Kallimakhosz, még jó! De ha úgy látom, nem elég, hát
nem bánom: Mimnermosz! – e nagy névvel gyarapítom.
Ingerlékeny fajta a költőké, sokat el kell
tűrnöm, hogyha nekik meg a népnek tetszeni vágyom.
Csakhogy a jobbik eszem megjött, felhagytam a verssel,
s baj nélkül bedugom most már a fülem, ha szavalnak.
Csak nevetés a jutalma a rossz költőnek, azonban
ő maga önmaga híve, ha ír: örül – és ha te hallgatsz,
hát majd ő dicséri, e boldog, akármit is alkot.
Míg ki szabályszerü verset kíván írni, magára
egy bíró szigorát vegye, s üljön a kéziratához
úgy, hogy a szót, ami fénytelen és nincs súlya se kellő,
és nem látszik már méltónak a megbecsülésre
merje törölni – ragaszkodjon bármennyire hozzá,
vagy ha olyan becses is, mint szentek a vestai kincsek.
És helyesen teszi, hogyha a dolgok régi nevét, mely
szép, de a nép már nem használja, kiássa, a fényre
hozva Catók szavajárását s a Cethegusokét, mit
rág a penész, mar a rozsda, szorít magányos öregség;
s új szót is bevehet, ha a használat befogadta.
Áradjon bőséggel, akár a folyó vize, tisztán,
gazdag nyelve ajándékát Latiumra kiontva.
Irtsa a vadhajtást, nyirbálja a túl egyenetlent
gondosan, és bátran gyomlálja a semmire sem jót.
Mint aki csak játszik, tegyen úgy: kifacsarva magát, mint
aki szatírt táncol, vagy a küklopszot alakítja.
Csak legyek én őrült, sőt azt sem bánom, ügyetlen,
míg a hibám tetszik (vagy jó: míg nem veszem észre),
mint bölcsen – vicsorogjak. Volt egy argoszi ember:
ő azt hitte, remek színműveket élvez a kongó
színházban, tapsolva a nézőtéren örömmel –
bárha az élet többi ajándékát ahogyan kell,
úgy élvezte: derék szomszéd, jó cimbora, hű férj,
elnéző szolgáival is – ha borán a pecsét tán
megsérült, nem kezdett rá őrjöngeni –, és ha
sziklát, gödröt látott, képes volt kikerülni.
Nos, miután a rokonság őt kikezelte bajából,
jó sűrű hunyoroldattal meghajtva epéjét,
s végre magához tért, így szólt: „A fenébe, fiúk, ez
gyógymód? Gyilkos erőszak! – amely megfoszt az örömtől,
s lelkem leggyönyörűbb nyavalyáját irtja ki durván!”
Úgy illik, hogy a szórakozást lassan befejezzük,
s átadjuk játékszereinket a kisgyerekeknek.
Szép szavakat ne vadásszunk hát mi latin fuvolával:
próbáljuk meg az élet igaz ütemét kitanulni.
Éppen ezért azt mondom, csöndben idézve magamnak:
hogyha iszol s csak iszol, de sehogy sem múlik a szomjad,
orvoshoz fordulsz: hát épp ugyanígy, ha csak annál
többet akarsz, minél többed van, valld be, ne restelld!
Hogyha sebed nem gyógyul sem fűtől, se gyökértől,
többé már nem akarsz semmit fűtől, se gyökértől,
és más gyógymód kell. Azt mondják egyesek, az, ki
pénzt kap az égtől, egyszersmind meggyógyul az ártó
ostobaságtól is. De ha bölcsebb nem leszel annál,
minél több vagyonod van, mért hallgatsz e beszédre?
És ha a gazdagság bölccsé tud tenni, kevésbé
sóvárrá s bátrabbá, úgy hát elvörösödnél,
látva, hogy élnek nálad még fukarabbak a földön.
Hogyha tiéd, mit pénz s mérleg megvett neked, és mit
tartós használat szerzett – így mondja az ügyvéd –,
úgy a tiéd az a föld, amely ellát, és ha a szomszéd
Orbius embere szántja, te vagy neki mégis a gazda,
mert a tiéd a gyümölcs: pénzt adsz, szőlőt veszel érte,
csirkét, hordó bort – s tessék, a tiéd is a birtok
egykettőre, hiszen megvásároltad, amit még
háromszázezerért vagy többért vett meg a gazda.
Nem mindegy, hogy rég vagy most fizeted ki az ételt?
Aki Aricia vagy Veii mellett vette a földjét,
vette a káposztát – mindegy, mit gondol –, a fát is
vette, amellyel az este vizesfazekát melegíti,
s mégis: övé – ezt mondja – egészen, ameddig a nyárfa
jelzi, hogy ott nincs perre a szomszédoknak esélye.
Hát hiszen addig van csak bármid, amíg jön az óra,
s pénz, vagy erőszak, vagy kérés, vagy majd a halálod
révén más veszi át, ki jogát gyakorolja fölötte.
S mert örökös használati jog nincs senkinek adva,
és az utódra utód jön, ahogy hullámra a hullám,
hát mire jó a majorság, csűr, egy tagba ölelt sok
távoli nagy legelő, ha kicsit, nagyot úgyis az Orcus
fog lekaszálni, s nincs az a pénz, ami megszelidíti?
Gyöngy, márvány, elefántcsont, etruszk nipp, faliképek,
mór bíborruha, fényes ezüstök – vannak, akiknek
nincsenek, és van olyan, akinek mindegy, van-e vagy nincs.
Lusta a báty, balzsam, heverés meg a szórakozás: ez
több neki, mint a Heródes minden pálmafakertje;
ám nem nyughat az öccse – az is gazdag –, s csak az erdőt
irtja egész nap tűzzel-vassal. Mért? Csak az isten
tudja, amely csillagzatukat kíséri, az isten,
mely a halandó emberi természet vezetője,
s arcát változtatja, fehérre vagy épp feketévé.
Mértékkel vegyek egy kicsiből, épp annyit, amennyi
kell, s ne zavarjon, hogy mit gondol rólam utódom,
hogyha csak annyit adok, mint én kaptam: hisz elég, ha
én tudom azt, mi vidám és léha között a különbség,
és mi különböztet meg fösvényt és takarékost.
Más a garast a fogadhoz nem verni, s pazarolni;
nem tékozlás még, ha a kincset nem gyarapítod,
s inkább mint aki voltál rég, a gyerek, szünidődnek
röpke s oly édes perceiben kapkodva gyönyörködsz.
Ronda szegénység házamtól távol legyen: aztán
hogy kis vagy nagy bárka visz? – engem hord, ez a lényeg.
Vásznunk nem dagadoz, s nem kedvez a szél, ugyanakkor
durván vissza se hajt: a helyünket tudva hajózunk –
érdem, erő, szépség, pénz, rang, művészi tehetség:
hátul az elsők közt, de előrébb, mint az utolsók.
Nem vagy fösvény? Jó. S most menj! Mért? Hát, ha legyőzted
ezt a hibát, az elég? Rangkórság nincs a szivedben?
És a haláltól sem félsz, s nem táplálsz haragot sem?
Rémálmok, mumusok, csodalények, szellemek, árnyak,
balga vajákosság: mindezt ki tudod te kacagni?
Hálás vagy születésnapon? Elnéző a baráttal?
Vénséged közeledtével jobb és szelidebb vagy?
Mondd, mire mész, ha csak egy tüskét húzol ki a sokból?
Élni ha nem tudsz úgy, ahogyan kell, jobb, ha odébbállsz:
játszottál eleget, s ettél, ittál eleget már,
indulj, itt az idő! Itt vannak a szemtelen ifjak,
vén korhely, még majd megvernek, s jól kiröhögnek!

Kőrizs Imre fordítása