Harmat Pál

VENUS BÜNTETÉSE

Birgit Adam: Die Strafe der Venus.
Eine Kulturgeschichte der Geschlechtskrankheiten

(Venus büntetése. A nemi betegségek kultúrtörténete)
Orbis Verlag, hely nélkül, 2001. 238 oldal

Amikor Kolumbusz 1492-ben felfedezte Amerikát, az írott történelemnek ezzel az addigi talán legjelentősebb eseményével egyesítette
az emberiség addig gyakorlatilag külön élt és fejlődött két népességét: Eurázsia-Afrikáét és Amerikáét. Bár ennek a maga korában és még sokáig nem voltak tudatában, sor került a két populáció mikrobáinak kicserélésére. Az európaiak behurcolták Amerikába a himlő, a kanyaró, az influenza, a tífusz, a torokgyík, a malária, a mumpsz, a szamárköhögés, a pestis, a tüdővész és a sárgaláz kórokozóit.
Az indiánok immunrendszere védtelen volt a számukra új mikroorganizmusokkal szemben. A becslés szerint százmillió prekolumbiánus indiánból néhány évtized alatt kilencvenmillió esett az új járványok áldozatául. Az a tény, hogy a két Amerikából túlnyomórészt fehér földrész lett, nem a spanyolok kegyetlenkedésének, de nem is elsősorban haditechnikai fölényének köszönhető, hanem a behurcolt mikroszkopikus lényeknek. (Ennek tulajdonítható a fekete rabszolgaság intézménye is. A gyarmatosítók a betegesnek tekintett indiánok helyébe az európaiakkal évezredek óta mikrobiológiai kapcsolatban álló és így ellenálló afrikaiakat választották ki.)
Az indiánok mindössze egy kórokozóval viszonozták a fehérek ajándékát: a Treponema pallidummal, a szifilisz nevű nemi betegség kiváltójával. A szifilisz (vérbaj, luesz, bujakór) eredete a régmúlt idők homályába vész. Minden bizonnyal Amerikában keletkezett, lehet, hogy eredetileg aszexuális úton terjedt. Régi csontmaradványok bizonyítják prekolumbiánus eredetét: az indiánok között istene is volt. Kolumbusz matrózai hurcolták Európába, ott rövid idő alatt szétterjedt, és eljutott Ázsiába és Afrikába, gyakorlatilag a világ minden pontjára. Magyarországra 1499-ben, alig hat évvel Kolumbusz amerikai visszaérkezése után került el. Azóta dühöng gyakorlatilag megszakítás nélkül világszerte (holott a XX. század eleje óta teljes mértékben gyógyítható).
A nemi betegségek története az orvostörténet és azon belül a járványtörténet egyik legjelentősebb és legérdekesebb fejezete. Birgit Adam német irodalomtörténész-nő izgalmas, de egyúttal visszafogott hangú népszerűsítő monográfiát írt róla, amelyben a szifilisz mellett foglalkozik a gonorrhoea (kankó) és a szerzett immunhiányos betegség, az AIDS történetével is. A munka hagyományos stílusban íródott, hiányoznak belőle az Annales-féle szociáltörténeti iskola vívmányai: mindazonáltal izgalmas és különösen az elmúlt századforduló történetének felvázolásában sok újat hozó munka. Úgy tűnik, hogy nem tartható az a hagyományos felfogás, mely szerint a XIX. és a XX. század fordulóján főleg a német hatóságok nem foglalkoztak elég intenzíven a vérbaj leküzdésével. Bár bizonyos prüdéria megléte nem tagadható, tudatában voltak a szifiliszjárvány okozta fenyegetettségnek, és a kor színvonalán sokat tettek ellene.
A könyv sokat foglalkozik a legnevesebb szifilitikusokkal (E. T. A. Hoffmann, Franz Schubert, Gaetano Donizetti, Charles Baudelaire, Heinrich Heine, Hugo Wolf, Bedrich Smetana, Nikolaus Lenau, Friedrich Nietzsche, Édouard Manet, Guy de Maupassant; a magyarok közül Ady Endre mint a legnevezetesebb hazai vérbajos, továbbá Munkácsy Mihály neve említhető meg). VIII. Henrik személyében a világtörténelem randevút adott az orvostörténetnek: szinte bizonyos, hogy az angol uralkodó legendás kegyetlensége központi idegrendszere késői szifilitikus szövődményére vezethető vissza. Rettegett Iván orosz cár hírhedt szadizmusa és üldöztetéses tébolya esetén ez vitatott és kérdéses, Adam kissé túl egyértelmű álláspontot foglal el ebben a kérdésben. Egyáltalán – ez régi orvostörténeti szokás – túl sokakat gyanúsít vérbajjal, így Jonathan Swiftet is, aki Szerb Antal szerint élethossziglani nemi tehetetlenségben szenvedett, így aligha fertőződhetett meg szifilisszel.
Érdemes lenne felmérni, miért gyanúsít az orvostörténet és sok esetben a közvélekedés boldog-boldogtalant nemi betegséggel. A politikusok esetében ez egyértelmű: Leninnél, Mussolininál, Hitlernél, Idi Amin Dadánál – akik nem szenvedtek sem szifiliszben, sem más nemi betegségben – a politikai befeketítés játszotta a legnagyobb szerepet (éppen úgy, mint Hitler állítólagos perverzitásai, modern kifejezéssel paraphiliái esetében). De vajon mi indított sokakat, hogy vérbajjal gyanúsítsanak olyan rokonszenves figurákat, mint Goethe vagy Beethoven?
Úgy tűnik, hogy a nemi betegséggel történt fertőzésnek két kulcsfogalma a gyakori partnerváltás (a promiszkuitás) és az alacsony igényszint. Károlyi István bőrgyógyász professzor Nemi élet, nemi erkölcs, nemi betegségek című könyvében hátborzongató számok találhatók a hatvanas évekből, amikor egy román dunai hajós újra behurcolta a vérbajt Magyarországra. Ahogy Birgit Adam kiemeli, különösen két csoport jeleskedett a nemi betegségek elterjesztésében: a prostituáltak és a férfi homoszexuálisok promiszkuáló hányada (akiknek a német szerző némileg kevés figyelmet szentel). Mindkét csoport nagy szerepet játszott a nyolcvanas években kitört AIDS-világjárványban.
Birgit Adam két neves AIDS-halottról szól részletesebben: Rock Hudson filmszínészről és Freddie Mercury rockénekesről. Ahogy elemzéséből kiderül, mindkét eset jelentősen hozzájárult a betegség tudatosításához. A közvélemény hamarosan rádöbbent, hogy az AIDS nem gettó- és nem is homoszexuális betegség, ahogy eleinte gondolták. Egy közismert mondás szerint az Egyesült Államokban azokra a betegségekre adnak kutatási pénzeket, amelyekben egy hatvanhét éves szenátor is megbetegedhet. Nos, ez az AIDS-re nem vonatkozik, de szerzett immunhiányos betegséget kaphat a népképviselő fia vagy lánya. Bár az AIDS-epidémiában is megjelentek ugyanazok a toposzok, mint ötszáz évvel korábban a szifilisznél – például hogy a fertőzöttek saját könynyelműségük folytán betegedtek meg, ezért rászolgáltak Isten büntetésére –, súlyuk jelentéktelenebb volt, mint hajdan, és az első évek után nem akadályozták jelentős mértékben az orvosi kutatást.
Birgit Adam kitér a nemi betegségek szépirodalmi és művészeti ábrázolására, megemlíti az azóta már elfelejtett, irodalomtörténeti szempontból jelentéktelen, de orvostörténeti szempontból fontos Eugčne Brieux A hajótöröttek című drámáját, amelyhez annak idején George Bernard Shaw írt előszót. A brit drámaíró francia kollégáját az Oroszországon kívüli legjelentősebb színműírónak nevezte.
A francia századforduló művészetéhez a szifilisz ábrázolása egyébként is hozzátartozik. Roger Martin du Gard A Thibault család című művében kétszer is felbukkan. Először egy megfertőződött, lelkiismeret-furdalástól gyötört tanár rajzában, aki veleszületett szifiliszes gyermekét viszi el Antoine Thibault rendelésére. Mivel Antoine Thibault gyermekorvos, a felnőttszifilisz ábrázolásában Martin du Gard-nak afféle trükkhöz kellett folyamodnia: egy szifiliszben szenvedő diplomatát mutat be, aki „ragaszkodott” ahhoz, hogy Antoine gyógykezelje. A világirodalom azon műveinek száma, amelyben a szerző mellékesen vagy fő témaként a vérbajt ábrázolja, felmérhetetlen. A nemi betegségek rajza természetesen a magyar irodalomból sem hiányzik (Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor).
A modern irodalomban a betegség ábrázolása sokrétű. A szifilisz és a nemi betegségek rajzában a fő jellegzetesség, hogy nem sorscsapásról van szó – mint a ráknál vagy a klasszikus korban a tüdővésznél –, amely villámcsapásként éri az embert: az egyén maga is hozzájárult magatartásával a fertőzéshez. Mindez persze a nemi betegségek sikeres gyógyítása előtti korszakra vonatkozik. Az a betegség, amelyet néhány penicillininjekcióval meg tudnak gyógyítani, nem lehet tragikum (legfeljebb szatíra) tárgya. (Az AIDS lehet, de a szerzett immunhiányos betegséget magas színvonalon ábrázoló irodalmi mű egyelőre még nem született meg.)
Már Schopenhauer is megállapította, hogy a nemi betegségek megmérgezték az élet örömét és élvezetét, mert mióta Ámor tegezében mérgezett nyilak is vannak, a nemek viszonyához egy idegenszerű, ellenséges, ördögi mozzanat is hozzájárult. (A venereás betegségek leírásában vagy jellemzésében a klasszikus mitológia – Ámor, Venus – nem kis szerepet játszott.) A szifiliszre vonatkozó szépirodalom java ezt az idegenszerű, ellenséges, ördögi mozzanatot eleveníti meg.
A nemi betegségek történetének reneszánszához az AIDS-világjárvány járult hozzá. Részben a szerzett immunhiányos betegséggel összefüggésben új erőre látszik kapni a tudományosan és gyógyászatilag már elintézettnek vélt szifilisz. A régi történet folytatódik, és nem tudni, hogy mikor és milyen körülmények között ér majd véget.

Harmat Pál