Füzi Izabella

SZINDBÁD ÉS A NŐK

A szerelem emlékezete a Szindbád-novellákban

„Mit tudjuk, hogy mi az élet, amikor folytatjuk?”
(Krúdy Gyula: A helyettes halott)

Krúdyt olvasva gyakran támad az az érzésünk, mintha mindig ugyanazt olvasnánk: olyan ismétlési kényszer kifejeződését, olyan szorongatottságét, mely legalább ugyanilyen kényszerítőerővel lép fel az olvasóval szemben is, hogy a történeteknek ezt a működésmódját megragadja. Az „ugyanaz” visszatérésének érzete elsősorban nem a hasonló témák szintjén adódik, inkább valamilyen mozgás, stratégia visszatérése, melynek Szindbád is éppúgy áldozata, mint a történetek többi szereplője. Ilyen értelemben a Krúdy-szövegek íródása ahhoz hasonlítható, amit Barthes a szerelmes beszéd jellemzőjeként nevezett meg: a már hallott, érzett és tapasztalt megismétlődése, ami végső soron minden dis-cursus (ide-oda futkosás), beszédtöredék vagy alakzat sajátja. „Az alakzat élesen körvonalazott (mint egy jel) és emlékezetes (mint egy kép vagy egy mese).”1 Az alakzat idézhető és ismételhető voltából következik, hogy a (szerelmes) beszéd „nem dialektikus”, hanem „vízszintes irányultságú: semmi transzcendencia, semmi üdvözülés, semmi regény (de sok regényes jelleg)”.2 Az idézés és az ismétlés által létrejövő múltszerűség leginkább Szindbád ismétlődő alakzatában érhető tetten („az alakzat a munkában lévő szerelmes”, mondja Barthes), mely nemcsak a történeteket összekapcsoló névként játszik szerepet Krúdynál, hanem egy olyan múlt felidézésére való utalásként is, mely megalapozná a történetekben végbemenő emlékezet működését.
Szindbád a szerelmes beszéd figurája, olyan szerelemé, mely minduntalan a kaland és az élet metszéspontjában találja magát. Mert a szerelem mindig az emlékezés móduszában jelenik meg, mint egy előzetesen megírt szöveg vagy forgatókönyv. Ez a struktúra, mely Szindbádot fogva tartja, és megakadályozza, hogy bármiben ténylegesen is jelen lehessen, a „szeretni” ige két jelentésének hasadásában érhető tetten. A Szindbád-történetek elé írt Tájékoztatás-ban a Szindbád és a nők közötti alapvető összeférhetetlenségről olvasunk: a nők „életük végéig sohasem tudnak máson odaadó komolysággal gondolkozni, mint a szerelmen. A szerelem nekik minden: levegőjük, szomjúságuk, csodálkozásuk. Mintha egy létező, megfogható valami volna a szerelem, úgy beszélgetnek róla”. Ezzel ellentétben Szindbád „szeretni szeretett volna minden nőt”;3 ez a struktúra viszont messzemenően zavarba ejtő. A „szeretni” ige homonímiája és két jelentésének – ’szeretetet érezni’ és ’kívánni, óhajtani’ – egymás mellé helyezése ebben a szerkezetben azt eredményezi, hogy lehetetlen eldönteni, Szindbád szeretni kívánna-e vagy kívánni szeretne. Másrészt a „szeretni” szó két jelentésének interferenciája oda vezet, hogy már mindig is előfeltételezi azt az állapotot vagy cselekvést, amelynek elérését vagy megtételét kívánja. Így a „szeretni szeretni”, a saját vágyra való vágyakozás jelölője, felfüggeszti az ige tárgyra vonatkozását, és olyan rövidzárlatot hoz létre, mely nem tudva utolérni önmagát, puszta ismételgetéssé, jelentés nélküli dadogássá válik: „szeretni, szeretni…” Az ismétlődés által létrejövő jelölés e mechanizmusának tehát csak a „nők” figuráló, tételező ténykedése adhat értelmet, akik úgy beszélnek a szerelemről, „mintha egy létező, megfogható valami volna”.
A „szeretni szeretni” struktúrája színre viszi azt a mozgást, amelyet a Krúdy-féle elbeszélés működésbe hoz, valahányszor a hallucinatórikus múltidézésben múlt és jelen egymás jelévé válik. Az emlékező-érzékelő tudat nem talál olyan nyugvópontot, ahol a múlt mint beépíthető tapasztalat és a jelen nyílt, várakozásteljes álláspontja megnyugtató módon elkülöníthető lenne. Az identitás és a differencia pozíciói mindig az elérhetetlen másik szemszögéből képződnek; kérdés tehát, hogy a múlt állandóan kísértő, mindig visszajáró alakzata egy véglegesen lezárult s így hozzáférhetetlen múlt nosztalgikus megidézési kísérleteiből vagy a múlt elvi lezárhatatlanságának melankolikus tapasztalatából fakad-e. A múltidéző esztétikai magatartás szorosabban kapcsolódik esztétikai kategóriájához, mint első látásra gondolnánk: a hegeli Esztétika két alaptételét (a művészet az eszme érzéki kifejeződése, de számunkra visszavonhatatlanul a múlté) összekapcsolva Paul de Man arra a következtetésre jut, hogy „a múltbeliség szükségképpen az eszme fenomenalitásának, megjelenési módjának a funkciója”.4 Mindez két összefüggésre hívja fel a figyelmet, ami a Szindbád-novellákban különös élességgel jelentkezik: a múlt csak a jelenben érzékelhető lenyomatokban hozzáférhető, másrészt minden érzéki megjelenés (fenomenalitás) is előre kódolt, egy múltbeli szemiózis ismétlésének, idézésének tekinthető. Hogy a múltbeliség „funkció”, mégpedig a megjelenési mód funkciója, s nem csupán a perszonális emlékezet forráshelye, az Szindbád „kísértet”-alakjában (a Szindbád: a feltámadás című ciklusban) fogalmazódik újra. Ahogyan a kísértet is5 ellehetetleníti az élő és a halott, a látható és láthatatlan, az érzékelhető és az érzékfeletti oppozícióit, úgy problematizálódik a múltnak az érzéki benyomásokon keresztül történő beáramlása is a jelen horizontjába. Az Éjjeli vendégség című történetben álom és érzékelés, képzelet és emlékezés szétválaszthatatlan pozíciói olyan múltat villantanak fel, mely a kísértet paradox logikája szerint mindig eljövendő, de soha nem jelen levő: míg Szindbád egy sohasem volt múlt kísérteteként jár vissza, a nők általában csak várakoznak.
Ám Szindbád kísértet korában is mindig a kalandra vágyik: érezni az életet itt és most, még egyszer ebben a pillanatban, és az a tapasztalat, amely a leginkább hajlamos a kaland formáját ölteni, a szerelem. „A nők biztosak a dolgukban” (Szökés a halálból),6 „a szerelem nekik minden”, a szerelem az életük („levegőjük, szomjúságuk, csodálkozásuk”), Szindbád élete viszont a szerelem újra megélése. Ebben az összefüggésben a keresés, az utazás és a kaland metaforikájának különös összjátékára figyelhetünk fel. Az utazás képe az életút, mely a kezdet és a vég összekapcsolásával mindent, ami az életben megesik, képes magába vonni, értelemmel és egységgel felruházni. A kaland7 úgy szabadul ebből az állandó egységesítő és értelmező folyamatból, hogy teljességgel kívül helyezi magát az élet forma- és értelemadó alakzatain, független az előttjétől és utánjától, jól körülhatárolható idegen test az élet kontinuumában. A kaland, a szerelmi kaland annál inkább az életfolyamat hirtelen összesűrűsödése egy olyan pontban, ahol mind a múlt, mind a jövő jelentéktelen; a kaland olyan intenzitással gyűjti magába az életet, hogy – bár szembehelyezkedik annak folyamatjellegével, s így kívül kerül értelmezési sémáin, mégis – az élet egész ereje belé folyik.
A jelen pillanatnak ez az intenzitása, mely a kalandban a véletlenszerű és az érthetetlen alakját ölti, paradox módon elérhetetlen marad Szindbád kalandozásai során. „Sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjúkori emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét… Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne…” (Szindbád második útja.)8 Szindbád nem tud felejteni; úgy tesz, mint aki megélte az élet teljességét, számára az új és az ismeretlen csakis a múltból jöhet. Életútja – Szindbád ifjúsága, utazásai, feltámadása, megtérése – csak egy ilyen élet (vagy halál?) utáni nézőpontból szemlélhető. Ami új és ismeretlen, az csak visszatérőként, sőt már csak örökké ismételhetőként jelenik meg.9
Milan Kundera ismert regényében az egyszeri és az ismételhető a könnyű és a nehéz ellentétpárban válik felcserélhetővé. A nietzschei örök visszatérés gondolata „bizonyos perspektívát jelent, melyben a dolgok másnak mutatkoznak, mint amilyennek ismerjük őket: mulandóságuk enyhítő körülménye nélkül jelennek meg. Ez az enyhítő körülmény ugyanis megakadályoz bennünket abban, hogy bármilyen ítéletet hozzunk. Hogyan ítélhetnénk el valamit, ami elmúlik? Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is. […] az ilyen világban minden előre megbocsáttatik, következésképp minden cinikusan meg is engedtetik”.10 Ha valami azzal fenyeget, hogy nem mulandó, hanem a végtelenségig ismételhető, akkor olyan valóságosságra és jelentőségre tesz szert, hogy már-már elviselhetetlen felelősséget hárít ránk; a „legjobb orvos”, az idő azonban a legrettenetesebb tapasztalatot is képes az elmúlás jótékony ködébe burkolni. Ugyanakkor az a tény, hogy életünk megismételhetetlenül egyszeri, hasonlóképpen elviselhetetlen nehézséggel súlyosodik ránk. „Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során. […] Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint amikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga? […] Ha az embernek csak egy életet szabad élnie, olyan ez, mintha egyáltalán nem élne.”11
Mi a jelentéses – a könnyű vagy a nehéz – tehát? És miért az állandó nosztalgia12 Krúdynál egy eltűnt, álombeli világ után, mikor az általános időtapasztalat mégis a változatlanság, az élet, a megszokás egyhangúsága és erőszakossága, mikor minden ugyanúgy folytatódik tovább? Lássuk, hogyan is strukturálódik az időutazás, hogyan adódik és hogyan győzhető le a távolság, ami elválasztja a jelen pillanatot a múlttól. A múlt időindexe általában az „akkoriban, abban az időben, hajdanában”, még akkor is, ha a szövegösszefüggésből kiderül, hogy egy-két évtizedes távolság választja el Szindbádot a régmúlttól. Milyen nyomok, emlékjelek térítik vissza Szindbádot minduntalan ebbe a folyamatosan múlttá tett, így eltávolított időbe? Egy régi, a múltból jövő hang (Szindbád második útja), „egy felsővidéki városka neve a postabélyegzőn” (Női arckép a kisvárosban. Harmadik út), egy cukrászbolt képe (A hídon. Negyedik út) vagy egy „titkos tervrajz” (Szindbád titka) – mind olyan, a jelenben érzékelhető jelek, melyek arra kényszerítik Szindbádot, hogy eljátssza – acting out – az olyan kapocs szerepét, mely összefogja az idő különböző modalitásait.
Mit talál Szindbád a „múltban”, és mennyire határozza meg a jelek érzékelhetőségét az a tény, hogy ezek a múlt jeleiként értelmeződnek? Mindegy, hogy a kisváros embereit, akik egytől egyig egy háromszáz éve elhunyt gróf arcképére hasonlítanak, még „az öreg fogadós is, aki születésére nézve nem is volt odavalósi” (Szindbád, a hajós. Első utazása),13 lányaikban újrafiatalodó anyákat, ugyanazokat a tájakat, tornyokat, házakat vagy éppen elhervadt nőket, megkopott hangokat és ruhákat, szakadozott leveleket – de eredményét tekintve mindig ugyanúgy végződik az utazás. Szindbádnak szöknie, menekülnie kell. Az időutazás mindig kudarcot vall, valahányszor az a tudatos szándék vezérli, hogy a múltat előzetes értelemtulajdonítás által szerezze vissza. Múlt és jelen metalepszise, amit az „újra megélni a múltat” szándéka rejt magában, „a jövőbe vetíti azt, ami saját újrafelfedezésének múltjához tartozik, és úgy ismétli meg a mindig is tudottat, mintha az valami új találmány lenne”. Lehetetlen olyan fókuszpontba helyezkedni, amelyből az idő különböző modalitásainak értelmes beszéde egyszerre lenne kihallható, hiszen „a feláldozott jövő szimmetrikus megfelelője nem a megértett, hanem a trivializált múlt”.14
Szindbád általános tapasztalata, hogy a megéltnek s így sajátnak vélt múlt visszahozhatatlan, miközben nincs más lehetősége, mint kényszeresen ismételni azt. A megismétlés egyik lehetősége az „ész csele” által végrehajtott „tudatosság tudatos elfelejtése”. Ilyen kísérletnek lehetünk tanúi az Albert új álláshoz jut című történetben, amelyben egy szerelmi „titkos rendőrség” létrehozása lenne hivatott a nők hűtlenségét orvosolni egy olyan „krónika” pontos vezetésével, mely egy-egy nő szerelmes viselkedésének természetrajzát és történetét adná ki. Hogyan lehet tetten érni a nők hűtlenségét, ha ugyanaz a szeretett nő a férfiak képzeletében „más és más”, a legkülönfélébb alakokat ölti? „Legfeljebb bizonyos szavakat, mozdulatokat tudnak megállapítani, amelyek ugyanazok voltak a szerelemben X-nél és Y-nál.”15 A megismételt szerelmi vallomás idézet voltából következően nem lehet őszinte, csupán „praktika, mesterfogás”, a hálóba kerítés eszköze. Ahogyan Szindbád mondja: „A szavak, a gondolatok és minden az enyém legyen. Még az álom is.”16 Ha azonban ezek a szavak és mozdulatok nemcsak a férfiak személyes emlékezetében, hanem a „régi vallomások” alapján jegyzőkönyvekben rögzítődnek, akkor az „ugyanazon szép szavak” által a nők leleplezhetők. A nők szájában ismétlődő szerelmes szavak egyrészt a szerelemnek egyedüli megfogható jelei, tanúbizonyságai, de mihelyt feljegyzésre, megjegyzésre kerülnek, a hűtlenség árulkodó bizonyítékaivá válnak, így nem meglepő, hogy a történet vége felé Szindbád a felejtésért fohászkodik: „Istenem […] segíts, hogy elfelejtsem…”17 Az ismétlés (a szerelem újra megélése, a szerelmes szavak újra kimondása) csak az ismételhetőség tudásának tudatos elfelejtése által jöhet létre. A jegyzőkönyvekben rögzített szavak kollektív emlékezete – a jelek és a nyomok ismétlődése által generált emlékezet – ugyanakkor az olvasás és az értelmezhetőség függvénye: ebben nyilvánul meg egyszerisége, melynek során ugyanazok a szerelmes szavak a felejtés törlő működése folytán mindig más- és másként tűnhetnek fel.
Ez a kiszámíthatatlan működés ad alkalmat az egyéni intenció és a véletlen történés összjátékának kibontakozására. A Szökés az életből és Szökés a halálból című elbeszélések párosában a halálra vágyó, csalódott Szindbádot Bánatváriné a „gyönyörű, gazdag életbe” akarja szöktetni, a történetben élet és halál úgy áll szemben egymással, hogy minden, ami Bánatvárinak egy új élet kezdetét jelenti, az Szindbádnak a véget és a halált. Amikor a „Mindjárt visszajövök” bejelentéssel kiszáll ebből az életből, még nem sejti, hogy nincs választási lehetősége. Rátalál a hozzá hasonlóan halálba szökni akaró nőre, aki „az élet csendes szépségei helyett a halálra, az elzüllésre, a megsemmisülésre hívta fel figyelmét”, és akit a mellette lépkedő rendőr azzal riogat, hogy „mindenki megbánta, aki eddig öngyilkosságot kísérlett meg”.18 Minden nevetségessége ellenére a rendőr véletlenül eltalálja. Ez a halál nem esemény, hanem szükségszerűen következik az életből, póz, ami az élet integrált része. „Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma.”19 A halálba szökő nő rájön, hogy: „nappal már nem tudok többé meghalni. A tejes jön, s az uram megérkezik az első vonattal, a cseléd fölkelt a piac miatt […] majd máskor, Szindbád…”20 Szindbád visszatér Bánatvárinéhoz, aki ugyanúgy az utazótáskán ülve várja, és ekkor hangzik el a mondat, hogy „a nők milyen biztosak a dolgukban”.
Mi a „nők dolga”, amiben „biztosak” lehetnek? Ez akár a szindbádi irónia megnyilvánulása is lehetne, hiszen a nők még állhatatlanságukban is kiszámíthatatlanok, szeszélyesek. Az irónia iróniája azonban, hogy ez a tudás nem vezet megvilágosodáshoz, „semmi transzcendencia, semmi üdvözülés, semmi regény” (Barthes). A szerelem megélése inkább halálugrás, „szökés” az ismeretlenbe, olyan nézőpont birtoklása, mellyel rendelkezni „ajándék”, mert – bár a másiktól jön – referenciális lehorgonyozása a másikban teljesen alaptalan. A szerelem nem a múltból jön, mert a múltra való vonatkozásában feloldhatatlan, és nem is a jelené, mert teljesen kiszámíthatatlan. Szindbád nem képes feladni azt az egységet, melyet az emlékezésben feltalált kedvező pozíció garantál számára. Ezért nem képes a kalandot sem átélni, szerelem helyett az áldozathozatal és a lemondás logikája működik: „az esztétikai áldozat szupplementáris ökonómiája”,21 ez a szerep kárpótolja mindenért, amit feláldoz neki, ezáltal bebiztosítja magát a csalódással szemben. Kalandra vágyik, de menthetetlenül az életet éli.
Nem történik semmiféle megvilágosodás, a menekülés és a túlélés narcisztikus elégtételének jelei a rezignált távozás, a lemondás, a csendes, szelíd mosoly vagy az őrült kacagás. Szindbád nem tud eleget tenni az emlékezés lehetetlen feladatának: úgy élni újra a múltat, hogy az eloldódjék a saját emlékezetétől, helyet adva a felejtésnek, az én elfelejtésének. Vagyis az élet visszafordíthatatlan sodrása ezt jelentené: egyetlen esemény, élettapasztalat sem merülhet ki az életfolyamathoz való tartozásában, mindig máshol, tehát mások vagyunk. Végső soron, hogy kívül kell kerülni önmagunk emlékezetén.

 

 


Jegyzetek

1. Roland Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, 1997. 16. o. (Saját kiemelésem – F. I.)
2. I. m. 19. o.
3. Krúdy Gyula: Szindbád. Bukarest, Irodalmi Könyvkiadó, 1969. 13. o. (Saját kiemelésem – F. I.) További hivatkozások erre a kiadásra.
4. Paul de Man: Hegel a fenségesről. In: Esztétikai ideológia. Ford. Katona Gábor. Janus/Osiris, 2000. 103. o.
5. „Az eltűntet maga a megjelenés mint az eltűnt újra megjelenése tartalmazza.” A kísértetiesség logikájáról lásd bővebben: Jacques Derrida: Marx kísértetei. Az adósállam, a gyász munkája és az új Internacionálé. Ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán. Jelenkor, Pécs, 1995. Különösen 13–25. o.
6. Szindbád, 128. o.
7. A kaland értelmezésének némely pontján Georg Simmel: A kaland című írására támaszkodom. Lásd The Adventure. In: Georg Simmel, 1858–1918. A Collection of Essays. Szerk. Kurt H. Wolff. The Ohio State University Press, Columbus. 1959. 243–258. o.
8. Szindbád, 31. o.
9. A kaland szemiózisára és az emlékezés és
a felejtés problematikájával való összefüggésére Eisemann György is felhívja a figyelmet (Az emlékezés ízei [Krúdy Gyula Szindbád-novelláinak mnemotechnikájáról]. In: A folytatódó romantika. Orpheusz Könyvek, 1999. 121. o.): „…Szindbád gyakran mindent megtesz a felejtésért: kalandorsága elfojtaná benne a szemiózisok találkozását, de éppen kalandorsága idézi azt újra és újra elő. A kaland leírhatóságának e kétarcúságából fakad mindaz, amit a szakirodalom régebbi fogalomhasználata Krúdy szövegei kapcsán nosztalgikus hangulatiságnak, vándorlás és emlékezés összetartozásának nevezett.”
10. Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Európa, 2000. 10. o.
11. Uo. 15. o.
12. Ilyen értelemben mozgósította az interpretációs lehetőségeket Márai regénye is, a Szindbád hazamegy, amelyben Szindbád, a „hajós” egy letűnt világ, a „régi Magyarország” utolsó képviselőjeként jelenik meg.
13. Szindbád, 23. o.
14. Paul de Man: i. m. 114–115. o.
15. Szindbád, 262. o.
16. Uo. 259. o.
17. Uo. 265. o.
18. Szindbád, 124. o.
19. A lét elviselhetetlen könnyűsége, 64. o.
20. Uo. 128. o.
21. Paul de Man: Allegória (Julie). In: Az olvasás allegóriái. Ford. Fogarasi György. Szeged, Ictus Kiadó és JATE Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1999. 290. o. 33-as lábjegyzet.