Fábián Márton

TALÁLTAM EGY NOVELLÁT

Cserna-Szabó András: Egy nő azonosítása
Megjelent a Fél négy – séta tizenhét lépésben

című kötetben (Magvető, 1998)

1
Cserna-Szabó András a fiatal kortárs írógeneráció tagja (1974-ben született), eddig két novelláskötete jelent meg (Fél négy; Fél hét, 2001), illetve publikált különböző irodalmi folyóiratokban. Írásaira egyszerre jellemző a magyar kisepika klasszikus hagyományainak folytatása, az avantgardizmus, a mese, a fikció és a valóság folyamatos egymásba játszása, a humor, a játékosság, a stílusok, műfajok keverése és a folyamatos reflektáltság a saját szövegeiben megidézett szövegekre, idézetekre, betétekre. Gond nélkül lép át határokon, dönti le a nyelvi, illembéli korlátokat, tabukat, s mindezt eleganciával, komikummal, ízléssel teszi. Első két kötete azt tanúsítja, hogy Cserna-Szabó vérbeli elbeszélő, nagy mesélőkedv s az irodalom nyilvánvaló szeretete és tisztelete mellett magának az írásnak a szeretete, élvezete érződik művein.
Számos írásában kísérletezik a rövid műfaj lehetőségeivel (pl. a Fél négy második része [Kevab, Liza és a mágikus meggymag] egy nyolc történetből álló folytatásos elbeszélés) vagy ismert témák új variációjával (pl. az Egy nő azonosítása). A szerző életében bevallottan nagy szerepe van szülővárosának, Szentesnek, így nem meglepő, hogy történeteinek, elbeszéléseinek vissza-visszatérő helyszíne ez az alföldi kisváros (Elbitangolt, kuruc egy szív; A legnagyobb szentesi barokk metafizikus költő; A világhírű Hetedik Cirkusz és Látványtár szentesi vendégjátéka).

2
Az Egy nő azonosítása a Fél négy című kötet Apokalipszis, most fejezetének első novellája, szöveg a szövegről, írás egy írás megszületéséről, létrejöttének módjáról, körülményeiről. De miközben az elbeszélő állandóan javít („javítok”, „korrigálok”) történetén, megszületik s a végére „el is pusztul” története.
Az egyes szám első személyű elbeszélő az első bekezdésben arról ír, hogy hosszas gyötrelme, töprengése után „a könyvtári asztalon” végre megszületett egy név – Edina –, megteremtődött a történet központi alakja, hőse. Edina fél tizenegykor jelenik meg a „szűz lapon”, s eloszlatja az üres papír „orosz hóvihar”-át. Edina megjelenése a „dühöngő, ártatlan, fehér papír”-on „Kunszentmártont csinált Szibériából”. A név varázslatos hatására megszületik a történet helyszíne (a kunszentmártoni vasútállomás), s a hősnő is alakulni, formálódni kezd (hollófekete haj, fészekfrizura). Az első bekezdés tehát egyrészt az elbeszélő avagy az írás kínjairól tájékoztat, másrészt az epikus hagyományoknak megfelelően a világ egy bizonyos pontjára elhelyezi a főszereplőt.
Ahogy „az iskolában tanultuk”, egy történetnek van/nak szereplője/i, van helyszíne, a szereplőt, szereplőket megfelelő attribútumokkal kell ellátni, s természetesen egy történetnek van ideje is, tehát valahol valamikor valakivel, valakikkel „zajlik le” a cselekmény. Cserna-Szabó elbeszélője is tudja ezt, ezért a második bekezdésben gyorsan az időt is a „helyére teszi”. Edina (aki „ekkor még csak név és haj és lakóhely”) várakozás közben (a/egy vonatra vár – elindul a történet cselekménye!) „bőrkesztyűs mutatóujjával” a „maradék” hóba rajzolja: BÚÉK! 1968. Edina e várakozás közben elnyeri véglegesnek tűnő külsejét is. A hősnő jellemzésében az elbeszélő a pontosságra törekszik (testmagasság, súly, mell, száj, szem, származás, foglalkozás), és kiemeli a lány „különös ismertetőjelét”, hogy tudniillik „a szeretkezés magasabb ormain rendre vonatfüttyöt hall”. Az elbeszélő – miközben hősnőjét bemutatja – eljátszik
a maga teremtette motívummal: a tél és hó szavak megidézik Vörösmarty nagy versét, az Előszó-t, s a narrátor „nem bírja kihagyni a poént”, ugyan zárójelbe teszi. Az „És lesz-e halál?” kérdés persze azért is izgalmas, hisz az elbeszélés e pontján utalhat (és utal is) a későbbi eseményekre is. A második bekezdés tehát az epikus hagyományoknak megfelelve minden lényeges mozzanatot tisztáz: van egy viszonylag pontosan bemutatott hősnő (Edina), aki cselekszik (vonatra vár), a világ egy bizonyos pontján (Kunszentmárton), egy meghatározott időpillanatban (1967–68 fordulóján). Mindez azért fontos, mert az elbeszélő mindent elkövet annak érdekében, hogy története hiteles, hihető legyen, valós környezetet jelenít meg a való, történelmi időben. „Beavatkozásai” játéknak tűnnek, elbeszélői technikaként értelmezhetők.
A harmadik bekezdésben azonban ez a játékos technika „komollyá” válik, az elbeszélő egyszerűen sutba vágja az eddig oly lényegesnek tűnő hitelességet, mintegy nem létezővé teszi az addig elmondottakat. Edina (akire orkánkabát és műbőr csizma is kerül) megszólal, pontosabban sóhajt. Képtelen sóhaja („Hol van még a prágai tavasz”) pedig elindítja az „érvénytelenítés folyamatát”. A narrátor még küzd önmagával, megkísérli a történet folytatását, s ezért újból és újból helyesbít (Edina KISZ-tag, nem azt sóhajtja, hogy istenem), de egyre inkább csökken az ellenállása, s mikor Edináról „kiderül”, hogy leginkább zuhany alatt szeretne ölelkezni, az elbeszélő egyszerűen belép saját történetébe. Feladja addigi külső nézőpontját, hisz hősnője annyira „jól sikerült”, hogy nincs szüksége másra. Edina nem is vár (nem is várhat) senkire, hisz a vonatok
is meghaltak (van tehát halál), nincs szükség a történetet bonyolító, az elbeszélő és hőse (teremtő és teremtmény) viszonyát megzavaró szereplőre, szereplőkre. A harmadik bekezdéstől a külső elbeszélő lesz saját történetének nemcsak teremtője-irányítója, hanem hőse is, az elbeszélői múlt időt pedig fölváltja a jelen idejűség. Cserna-Szabó nemcsak az írás „iskolás” követelményeivel van tisztában, hanem az irodalom modern elméleteivel is. Az elbeszélő reflektáltsága saját szövegére, a folyamatos önreflexió megszünteti, feloldja a határokat szerző-elbeszélő-történet között, s így válik a novella saját történetté, kalanddá; alkotó-elbeszélő-hős hármasa végérvényesen összefonódik, s mindaz, ami a novellát eddig novellává tette (hely, idő, hősnő, cselekmény), esetlegessé, átértelmezhetővé válik. Cserna-Szabó játszik, játszik a történetmondás hagyományaival, játszik saját szerepével, a narráció lehetőségeivel, s ebbe a játékba vonja be olvasóját is. A befogadó az első meglepetések után már sejtheti, hogy „mire megy ki a játék”, s nem lepődik meg azon, hogy Edina zeneművészeti főiskolás lesz, s „apró, feszes melle” „telt kebellé” változik. „Már csak a későbbi színpadi hatás miatt” – teszi hozzá kajánul az elbeszélő, miközben boldogan sétál „szerelmével” Kunszentmárton utcáin.
Az elbeszélő főszereplővé válásával nemcsak minden addigi információ válik érvénytelenné, újraértelmezhetővé, hanem azok is, melyek ezután keletkeznek. A főhős-elbeszélő kénye-kedve szerint alakít mindent, s ha valami probléma adódik, azonnal javít. Így válik a Kunszentmárton múltját, történelmi nevezetességeit jól ismerő, komoly természetű Edina egyszeriben „locsifecsi, viháncoló típus”-sá, így lesz az értelmiségi apából „rossz természetű ember”, majd Edina anyjáról azt is megtudjuk, hogy a termelőszövetkezet zöldségkertészetében dolgozik (hisz a töltött káposztához erős paprikára van szükség). Végül persze a szülők is feleslegessé válnak (tehát motorbalesetben meghalnak [ismét a halál; milyen szerencse, hogy néhány sorral feljebb szó esett Edina apjának Pannónia motorkerékpárjáról], Edina nővéréről pedig kiderül, hogy elutazott). S bár a helyszín azonosítódik (Rákóczi út 54/B),
s „marad” a történet a 60-as évek világában (Pannónia motor, Fecske cigaretta, Szécsi Pál énekel a rádióban), mindez csak kulissza, továbbra is mindent az elbeszélő-főhős irányít, és Edina végleg „ideális nővé” alakul (kicsit magasabb lesz, ajka húsossá válik), s megszületnek még hiányzó „alkatrészei” is). Minden adott a zuhanyozáshoz és egy csodálatos szeretkezéshez. Az elbeszélőnek hirtelen „eszébe jut” egy korábbi kijelentése („a szeretkezés magasabb ormai”), s gyorsan beszerel egy játék vasutat a fürdőszobába, hogy minden tökéletes legyen (vonatfütty, angyalok a plafon alatt).
Az elbeszélő „álmai nőjével” szeretkezik, s legalább történetében úgy viselkedik, ahogy egy „igazi férfi”: az utójátékot s a kényszeredett beszélgetést kihagyja, s mint aki jól végezte dolgát, elhagyja a helyszínt, Edinát, a történetet. („Úgy ment el, mint az Isten”, írta Karinthy Túri Daniról a Móricz-paródiában. Lehet, hogy Cserna-Szabó Karinthyt is ismeri?)
Az elbeszélés váratlan fordulattal ér véget. Mindaz, amit olvastunk, érvénytelenné válik, az elbeszélő (szerző) mindent áthúz (végső javítás!), csak az első három mondatot hagyja meg. Marad tehát Edina az orosz hóviharban, –20 Celsius-fokban – nem lány, nem nő, nem asszony, csak egy név.
Az utolsó bekezdésben az elbeszélő (szerző?) visszatér az elbeszélői múlt időhöz, a kiinduló helyszínhez: a könyvtári asztalhoz (a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár szociológiai olvasóterme) és az alapproblémához, az írás, az alkotás nehézségeihez. A fölszámolt, meg sem született elbeszélés nem más, mint ötlet, ötletek sora. Mi indít el egy történetet, mi lehet, mi lehetne egy névből, meddig juthat el a névből kibomló történet, milyen irányokba ágazhat, ágazik el, mi teremt korlátokat az elbeszélő számára, hogyan lehet ezeket kiiktatni, megszüntetni, s vajon valóban az elbeszélő szabja meg története menetét, cselekményét? Az elbeszélés „kerete”, a folyamatos javítások, majd a végső javítás teszi valóban érdekessé, izgalmassá az elbeszélést. Cserna-Szabó egy régi elbeszélői problémát ír meg a maga játékos-provokatív stílusában. Az Iskola a határon, Esterházy Péter vagy Bohumil Hrabal regényei ugyanezekre a kérdésekre keresik a választ. Ottlik regényének indító fejezete (Az elbeszélés nehézségei) részletesen elemzi e problémát. Cserna-Szabó szándékosan kerüli a komolyságot, tréfálkozik, játszik, de a könynyedség, játékosság mögött ugyanaz a gyötrelem sejlik föl, mely e kortársak, elődök műveiben is felbukkan. Az elbeszélés zárómondata
– „Főhőst Szibériában hagyni dosztojevszkiji hagyomány” – utolsó összekacsintás az olvasóval. A történet indító metaforája (üres papír – hóesés, Szibéria) már alkalmat adott egy utalásra, de a Vörösmarty-sor felidézése „olcsó” humornak tűnik a csattanóhoz képest. A Bűn és bűnhődés-re való utalás sajátos dimenzióba helyezi Edinát és történetét. Dosztojevszkij regénye „befejezetlen”, így záródik: „De itt már új történet kezdődik. Egy ember fokozatos megújhodásának, fokozatos újjászületésének története. Ahogy átmegy egyik világból a másik világba, megismeri az előtte addig ismeretlen valóságot. Ez új elbeszélés témája lehetne – de a mostani itt véget ér.” Dosztojevszkij regényének befejező mondatai „igazolják” Cserna-Szabó történetének megszületését. A könyvtárban küszködő író, aki végül megteremti hősét, azután – folyamatos javítások, változtatások közepette ugyan – megír egy történetet, majd „hosszú, vastag, kajla vonalakkal” megszünteti, utána egy konkrétan meg nem jelölt időben megírja történetének történetét is, melyben mégiscsak benne van a történet. A „régi trükk” így átértelmeződik, s egyben az elbeszélés címe is értelmet nyer. Egy nő azonosítódik, akit az alkotói fantázia teremt, s aki nem más, mint akit minden szerelmes férfi keres, aki nyilván nincs, vagy ha van, akkor a szibériai hóesésben áll.
Az olvasó pedig eltöprenghet, hogy mit is olvasott valójában.

Fábián Márton