Bodor Béla

„…UGYANAZ A NAP SOKSZOR…”

Tandori Dezső válogatott versei
Válogatta Ambrus Judit,
az utószót írta Margócsy István

Unikornis, 2003. 364 oldal, 3000 Ft

 

Megjelent Tandori Dezső válogatott verseinek díszkiadása, aranyozott mintás sötétzöld műbőr kötésben, A Magyar Költészet Kincsestára sorozatban, az 5. oldalon a költő szürkés tónusú, ovális arcképével (a forma és az árnyalat is a száz évvel korábbi, hasonló vállalkozások emlékét hivatott felidézni) és aláírásával, Ambrus Judit válogatásában, Margócsy István utószavával. Jó kötés, jó papír, gondos nyomás; a hosszú soros verseknél a gerincoldali margó lehetne szélesebb, mert majdnem a kötésnél érnek véget a sorok, és ezeket a lapokat nehézkes olvasni, no meg az is eléggé szokatlan egy ennyire igényes kiadványnál, hogy a lap alján sokszor egy sornyinál is kevesebb a margó. De hát több is veszett Mohácsnál. A dolog lényegében véve rendben van.
Rendben van? Csakugyan az a helyzet, hogy kortárs klasszikusainkat, Tandorit, Petrit, Oraveczet és a többieket minden további nélkül oda lehet tenni Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Babits mellé a bőrkötéses díszkiadások polcaira? (Vagy még olvashatnánk őket egy darabig – tehetném hozzá rosszmájúan, de nem teszem. Tegyük fel, hogy nincs összefüggés a kiadás aranyozása és a szerző olvasatlansága között.) Erre persze nem tudok válaszolni; de maradjunk Tandorinál. Vajon az ő költészete nem vet fel olyan problémákat, melyek az irodalmi folyamat folytonosságát teszik kérdésessé?
Mondok egy példát. Ha valaki, akkor Tandori az a költő, aki kezdettől fogva könyvművekben gondolkodott. Persze az egyes könyveken belül voltak kedvenceink, és volt számos olyan darab, amit mindig átlapoztunk. Ebben a kötetben ez nem így működik: az átlapozott darabok (ha feltesszük, hogy többnyire azok maradtak ki) már nincsenek ott a kedvencek (ha feltesszük, hogy többnyire azok maradtak meg) mellett. Mi következik ebből? Új könyvmű jött létre az eddigiek anyagának felhasználásával (és persze nem azok helyett, hanem azok mellé állíthatóan)? Vagy arról lenne szó, hogy egy rettentő kéz megrázta a rostát, és az áll itt kötetbe gyűjtve, ami fennakadt rajta, míg a hitványabbja kihullott; ez azonban már meg is marad, és ebből az anyagból választjuk majd ki azt a néhány remekművet (Hommage, Londoni Mindenszentek, Madárzsoké stb.), amit a Közelítő tél, A vén cigány, a Hídavatás, az Új vizeken járok, A Dunánál mellett csakugyan elteszünk magunkban egész életünkre? Lehet, kell, érdemes ezt? Úgy állna a dolog, hogy az 1960 és 1990 közti három évtized költészetét ugyanúgy kezelhetjük, mint mondjuk a XIX. század tetszés szerint kiválasztott három évtizedéét? Csak éppen Kis József helyén Nagy László, Szabolcska Mihály helyén Váci Mihály áll? Nem tudok megszabadulni a benyomástól, hogy itt valami kapitális félreértés történt. Nézzük meg a könyvet, hátha közben rájövünk, hogy mi lehet az.
A Tandori munkásságát feldolgozó irodalomtörténet-írás többé-kevésbé egybehangzóan három egységre bontja az életművet: az első szakasz az első kötet, a második szakasz a második és a harmadik az összes többi. Némi leegyszerűsítéssel úgy festene a dolog, hogy az első kötet túltelítette és szétfeszítette az úgynevezett „Újhold-paradigma” szellemi terét, a második radikális eljárásokkal túllépett az egész költészeti modernség beszédformáin, minden ponton határt sértett, és új horizont felé mutatott, a harmadiktól kezdve a többi pedig egyfajta beszédkényszernek engedve minden életeseményt és mentális rezdülést bőbeszédűen dokumentáló szövegelés („…ugyanaz a nap sokszor…”), ami ugyan kidolgozott, formailag csiszolt darabokban jelenik meg, az ide sorolható versek mégsem akkora súlyúak, mint az első két kötet költeményei. Ha ezt a koncepciót legalább részben elfogadjuk, ennek a tanulságait a válogatás során is érvényesíteni kellene, tehát míg a Töredék… és az Egy talált tárgy… kötetet válogatás nélkül, teljes egészében kellene a válogatott művek gyűjteményébe illeszteni, a további kötetekből csak azt az egy-két darabot, melyekre azt lehet mondani, hogy azok a kötet gondolati magjai. Például a Koppar Köldüs műegyütteséből csak a Bevezeto és a Londoni Mindenszentek jelenne meg a „Best of”-ban, a Vagy majdnem az-ból a Madárzsoké és a T. D. sírverse. Ez a szerkesztői kíméletlenség teremthetné meg a harmadik pályaszakasz munkáiban azt a koncentráltságot, ami az olvasó előtt igazolja egyrészt az irodalomtörténészi koncepció helyességét, másrészt azt a tényt, hogy egyáltalán odaállítható a harmadik műcsoport az első kettő mellé, tehát hogy ott is megvannak azok a művek, melyek összefogottságukban, átgondoltságukban, gondolati radikalitásukban egyenrangúak az első két könyv darabjaival. A másik lehetőség ugyanis az, amit jelen válogatás szerkesztője követ, hogy nem az életművet rendeli alá a recepciónak, hanem a költőre bízza az alkotást, ő maga pedig a megjelent könyveket fogadja el realitásnak: nagyjából ugyanannyi verset hozzávetőleg egyenlő terjedelemben emel ki mindegyik kötetből. Ezzel egyrészt az a baj, hogy végül mégsem az egyes verseket, hanem a megjelent köteteket tekinti alapegységnek, függetlenül attól, hogy az 1970–80-as években a megjelenés feltételei a mainál nehezebbek voltak Tandori és a többi, a „tűrt” kategóriába tartozó alkotó számára, míg ma egyfajta kiadói késztetés is van, ami arra igyekszik rávenni Tandorit, hogy gyakrabban gyűjtse kötetbe írásait. Vagyis a Válogatott…-ban
A járóbeteg egyenrangúvá válik A feltételes megálló-val vagy a Celsius-szal (utóbbinál még nagyobb is a súlya, ha terjedelemben és darabszámban mérünk). Másrészt pedig az a baj, hogy olvasás közben megfigyelem magamon: valahogy mindig túlszaladok az első két kötetet reprezentáló fejezeteken. Persze tehet erről a tördelés is, ami agyonzsúfolja a szedéstükröt, és ez olyan nonszenszeket is eredményez, mint hogy A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn című versnek csak a címe szerepel a kötetben, a szövege kimaradt. (A vers „szövege” ugyanis eredetileg egyoldalnyi üres szöveghely.) De nem csak erről van szó. Már amikor Oravecz válogatott verseit olvastam, akkor is mindig túlfutottam a Héj rendkívül koncentrált, az első Tandori-kötetekéhez hasonlóan radikális, „horizontváltó” darabjain. Mintha már nem érdekelne az a méltóság és energia, ami pedig a maga idejében ténylegesen szétrobbantotta a nagyot mondó locsogás poétikáit. (Ez egyébként nincs így; valahányszor a Héj új, önálló kiadása a kezembe akad, félórákra belefeledkezem.) Ugyanígy: mintha ma jobban érdekelne az a Tandori, aki A mennyezet és a padló szonettjeitől kezdve akadálytalanul árasztotta/árasztja életanyagát a költészet mentális terébe.
Ugyanakkor az egyes darabok akár többet is mondanak ma (legalábbis nekem), mint korábban. (Persze az is hozzátartozik a dologhoz, hogy én sem voltam „egyidejű” olvasója Tandori pályakezdésének, hiszen egyrészt a Töredék… megjelenésekor tizennégy éves voltam, másrészt még vagy két évtizedig nem volt lehetőségem arra, hogy írásaimat megjelentessem, és így arra sem gondoltam, hogy rendszeresen foglalkozzam a kortárs költészet történetével. Így viszont megint oda jutunk, hogy az én olvasatom meglehetősen egyedi, hiszen gyakorlatilag már előszörre is újra olvasok.) Továbbá: itt is, mint Oravecznél, maga a kötet, illetve annak második kiadása (borzalmas, agyonlapított betűivel együtt) egészében is érdekel, leköt, új kérdéseket fogalmaz meg bennem. Olyasféléket, hogy hogyan is áll együtt irodalomtörténeti időben és poétikai térben a Töredék… Pilinszky munkáival, a Nagyvárosi ikonok-kal és a Szálkák-kal? A két műegyüttes nagyjából párhuzamosan íródhatott, de a bennük foglalt tendenciák ellentettek. Pilinszky
ez idő tájt a Nagyvárosi ikonok, a Szálkák vagy a Végkifejlet verseiben saját korábbi költeményeinek fegyelmezett, pontos, zárt alakzatait roncsolva alkot új formákat; kerüli a rímeket, megbontja a jambust, csonkolt sorral véget vet az épülő versszaknak. Ezzel szemben Tandori versei közül az 1950-es évek végén keletkezettek (a Kert ciklus darabjai) a leginkább oldottak, ha nem is bőbeszédűek, de kiterülőbb ívet járnak végig a többinél, míg az 1960-as évek darabjai koncentráltabbak, enigmatikusabbak. Ha időrendbe soroljuk őket, a folyamat a méltán leghíresebb Hommage-zsal zárul 1966-ban, aztán a Nyers ciklus három darabja következik 1967-ből (melyek szinte már az 1990-es évek laza szövegelését, anekdotizmusát vetítik előre); és az időrendet a másik leghíresebb zárja: a Koan III. („Némaság a hang helyett. / De a némaság mi helyett?”) No meg ott marad kérdésnek a Vissza az égbe, ez a groteszk misztérium, egy clochard mennybemenetele, írásmódjában egyenlő távolságot tartva Beckett-től, Pilinszky színpadi műveitől, Nádas Péter drámáitól és Örkény groteszkjétől. Vagy egyenlő közelséget. Nagyon szeretem benne azt az ütődött, geometrikus, burleszk misztikumot, ahogy a csavargó lépeget egyik kupackáról a másikra, egészen az égig. Egyébként keveseknek szokott tetszeni, a válogatott kötetbe sem került be; így aztán semmi sem indokolja, hogy itt és most emlegessem.
Persze így sohasem jutunk a végére. Rövidíteni kéne. Húzzam? Vagy mégse? Hagyj békét – mondjam az irodalomtörténetnek és az ő szempontrendszerének, ami folyamatosan akadályoz az olvasásban, mármint az újraolvasásban, és a maga regresszív olvasásmódját akarja rám erőltetni? Már a nálam tíz évvel fiatalabb Farkas Zsolt is azt mondta erről a lírai paradigmaváltásról (és annak politikai meghatározottságáról) a Nappali házban – és az is hány éve volt már! –: „…aki a hetvenes években még javában gyerekeskedett és valódi úttörő volt, akinek nem kellett kockázatot vállalnia azért, hogy nyugati művészeti értékeket próbál becsempészni az országba, nem kellett egzisztenciáját kockáztatnia, ha őszintén akart beszélni, »szövegromlásokkal« tarkítania szövegét, sorok közé írni, mint a furfangos Vlagyimir Iljics, vagy mindennap elásni a kéziratot a házkutatás elől a szent anyaföldbe, aki nem úgy emlékszik az Aczél-korszakra, mint Marigon marsall arra az esetre, amikor Vanek B. Eduárd közlegény átnyújtotta neki a névjegykártyáját, annak nem túl érdekes ez a történet”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy másképp ne lehetne érdekes.
Jelentős költők életművének bemutatása céljából természetesen elkerülhetetlen a népszerű válogatások kiadása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szelektálás munkáját biztosan jól el is lehetne végezni. Például én eddig még csak rossz, torzító és csonkító József Attila-válogatásokkal találkoztam. Meggyőződésem, hogy József Attila műveinek leginkább autentikusnak mondható formája az összes verset keletkezésük sorrendjében tartalmazó gyűjtemény. Tandori esetében az ilyen összeállítás műszakilag megoldhatatlan lenne, no meg a versek keletkezését sem ismerjük minden esetben, és vannak műegyüttesek, melyek ugyan keletkezésük dátumát nézve széthúzottabbak, gondolati, poétikai vagy tematikai azonosságaik azonban összekötik őket. Így tehát magát a válogatott kollekciót négy szempont szerint érdemes vizsgálni.
Először is: meggyőző-e az összeállítás abból a szempontból, hogy nagy költészettel van dolgunk? Vagyis hogy oda lehet-e tenni Berzsenyi stb. mellé.
Másodszor: a kompozíció problémája. Jó könyvet lehet-e szerkeszteni a kiválogatott anyagból, és hihető-e, hogy a versek azonos beszélő hangján szólnak? Itt is lehetnek persze sajátos ellentmondások, mint Verlaine Párhuzamosan kötete vagy Kovács András Ferenc sokhangú versbeszéde. Csakhogy ezeknek a költőknek a saját beszédmódját jellemzi ez az összetettség, ez az ellentmondásosság. De például egy Weöres-válogatásba már nagyon problematikusan lehet néhány darabot beilleszteni a Psyché-ből.
Harmadszor: hűségesen reprezentálja-e az összeállítás az alkotó munkásságát? Ezek lennének-e a legjellemzőbb versei, és benne vannak-e az életmű sarkalatos darabjai?
És végül: egész művekből szerkesztődik-e a válogatás vagy szemelvényekből? Utóbbira is van példa, például prózaírók munkáiból készülő efféle gyűjteményben lehetnek regényrészletek. De már egy reprezentatív Dante-válogatást nehéz elképzelni a Komédia három részéből kiemelt összefüggéstelen részletekkel; és még idegborzolóbb lenne, ha egy Eliot-kötetben a Négy vonósnégyes közül csak az egyik vagy mind a négyből kiemelt részletek volnának. A Tandori-válogatás esetében mindezeket a szempontokat érdemes végiggondolni.
Az első pontról azt gondolom, hogy persze vannak a kötetben remekművek, de olyan sokféle és egyáltalán olyan sok szöveg van összegyűjtve, hogy az igazán kiváló és az olvasó számára evidensen felismerhető remekműveket nehéz megtalálni. Egy ilyesfajta válogatásnak több funkciója kell hogy legyen. Jó, ha megtaláljuk benne azokat a verseket, amelyeket valószínűleg keresni fogunk. Hogy egy példát mondjak: egy József Attila-válogatást nem lehet úgy megszerkeszteni, hogy kimaradjon belőle a Mama vagy a Mondd, mit érlel, annak ellenére, hogy ezek inkább elcsépeltek, mint kitűnőek. De az olvasók keresni fogják őket. Tandori költészetében nagyon kevés ilyen vers van.
Tehát ebből a szempontból vizsgálva a vállalkozást, a feladatot azért nem lehet jól megoldani, mert sem a recepció, sem a befogadók nem jutottak túl az elsődleges befogadási perióduson. Ismerkednek az anyaggal. Hogy mondjak egy elkeserítő analógiát: Weöres Sándor életművének érdemi része máig ebben a stációban vesztegel. Bölcseleti költészete, korok fölött álló mitológiája, művészet- és művelődéstörténeti bázison épített lírai metafizikája nemcsak ismeretlen, de talán már érdektelen is a mai olvasó számára. Ugyanígy Tandori életműve sem jutott el a feldolgozottságnak arra a fokára, amikor néhány darab kiemelkedik a sokaságból, és toposzainak jelentéskörnyezete erősebben jelenik meg a nyelvhasználatban, mint a szó korábbi köznyelvi jelentésrendszere. Arra gondolok, hogy ha ma valaki azt mondja: – Vasútnál lakom –, a művelt ember automatikusan folytatja: „erre sok vonat jön-megy…”. A József Attila-i szöveghely annyira erősen van jelen, hogy erősebb referenciális bázist alkot, mint maga a valóság, amiben ez a tény meglehetősen hétköznapi. Sok ilyen szófordulatunk van; ha idegen nációkhoz tartozó ismerősökkel beszélek, azt szokták mondani, hogy ez magyar sajátosság. Az angol gondolkodásban egyedül Shakespeare fordulatai bukkannak fel, mint a művelt közbeszéd fordulatai. A magyar nyelv erősen képi, könnyen fogad be költői elemeket, ezért nálunk sok ilyen akad. De Tandori ebben a minőségben még nem jelent meg, és nem tudom, hogy elkövetkezik-e egyáltalán ez a stádium az ő életében és utóéletében. Meglehet, hogy egy reprezentatív kiadvány, mondjuk Tandori Dezső húsz verse címmel elősegíthetné és meggyorsíthatná ezt a folyamatot. A válogatás ebben a bőségben alkalmatlan rá.
A második kérdés talán a legnehezebb, és erre a leginkább kockázatos válaszolni is. Elsősorban azért, mert nem tudom először olvasni Tandori költeményeit. (Még akkor sem, ha sokat nem olvastam korábban.) A Tandori-versek legtöbbje (leszámítva a már emlegetett magányos remekműveket) számomra elsősorban nem öntörvényű egységet jelent, hanem egy kontextust jelenít meg. Így nagyon különböző költőalakokat nagyon különböző elbeszéléshorizont előtt beszéltetek akkor, amikor az „avantgardista”, kísérleti darabokat olvasom, amikor az „Újhold-as” korai műveket mondom magamnak, amikor A mennyezet és a padló felrombolt, eszméletnaplózó szonettjeit hadarom akadozva, amikor a Celsius alkaioszi strófáit „deklamálom” (botladozva, hiszen koncepcionálisan botladozik maga a szöveg is), vagy amikor kicsit bohókásan izgatott hangot kölcsönzök a Koppar Köldüs utáni kötetek versbeszédének. Valamelyest ahhoz a hanghoz igyekszem ragaszkodni ilyenkor, amelyen a költő előadásában hallottam a verseket, de sok ebben a fiktív elem is, hiszen például a Töredék… darabjait nem hallhattam Tandori akkori hangján. Ezek a hangok a válogatást követve csak néhány vers olvastán artikulálódnak a képzeletemben. Hogy aztán ez baj-e vagy természetes következménye annak, hogy távolodik tőlem az életmű, azt végképp nem tudom megítélni. Meglehet, hogy csökken az életmű személyessége, egyre erősebben kapcsolódik az irodalmi hagyománytörténéshez, és ezzel párhuzamosan gyengébben a korhoz, melyben az egyes versek íródtak (és mely a magam kora is, ezért kötődésem hozzá erős és érzelmileg túlmotivált), azaz olvasási kódjai fokozatosan hasonlókká válnak azokhoz, melyek a modern magyar irodalom egészére általában használhatók, és az egyszeri, személyes elemek kikopnak belőle.
Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy jó könyv lett-e a Tandori Dezső válogatott versei, erre megint rettentő nehéz mondani valamit, mert ennek megítélésében persze az egyéni ízlés játssza a főszerepet. A Válogatott versek költője nekem sokkal kevésbé tetszik, mint az a valaki (és annak a valakinek a költészete), aki sorra megjelent kötetei révén az emlékezetemben él. Fura például, hogy meny-
nyire gyakori itt a refrénes strófaszerkezetekben írott balladaszerű vers. Én is emlékeztem néhányra, de semmiképpen sem ilyen sokra. Innen pedig csak egy lépés a következő általánosításig: a válogatás Tandorija sokkal szelídebb, kiegyensúlyozottabb, hagyománytisztelőbb és -követőbb alkotó, mint akire emlékszem. Amikor már a szövegek sűrűjében járok, hajlamos vagyok megfeledkezni a Talált tárgy… és vidéke radikalizmusáról, és habozás nélkül átlapozom a Koppar Köldüs akármenynyire is bőséges szemelvényeit, mert ez a költészet mintegy a Reviczky Gyula, Ábrányi Emil, az Új versek előtti Ady és az ezekkel rokon, igen bőven termelődött századfordulós líra (ide értve Szép Ernőt is persze) szakadásmentes folytatásának látszik. „Avantgárd” gesztusai nosztalgikusan szelídek (mint az Apollinaire-parafrázisok) vagy értelmezhetetlenek ebben a szövegkörnyezetben. Ugyanez a helyzet az epikus természetű költői szövegekkel, melyek közül (különös tekintettel a versprózákra-prózaversekre) eleve kevesebb került a kötetbe, mint amennyi a megértés minimális szintjéhez elég lenne. Meggondolandó, hogy (ha már ilyen erős századfordulós közegben látjuk) nem lenne-e szerencsésebb a hagyományos szövegtípusok szerinti bontás (például: Dalok, Elégiák, Gnómák, Jelekkel tett próbák, Elbeszélő költemények, Monológok, Költeményes esszék, Elegyes rövid költemények, Rögtönzések és alkalmi versek). Bizarr anakronizmus lenne, de nem teljesen idegen ettől a poézistől.
A harmadik kérdésre (mint – most már látom – mindegyikre) megint csak az a válasz, hogy ez a feltétel teljesíthetetlen. Egyrészt azért, mert ahányan olvassuk az életművet, annyiképpen olvassuk. Ezek-e a legjellemzőbb versei? Annyira szerteágazó törekvéseket fog egységbe Tandori, hogy a legengedékenyebb szelekció is izgalmas tájékozódási irányokat metszene át. Benne vannak-e a legfontosabb darabok? Nincs közmegegyezés még a főművek tekintetében sem.
Ennek ellenére azt hiszem, hogy bizonyos alapvető szempontokat nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Mondok egy példát. Az 1984-ben megjelent Celsius című kötet szövegei több ciklusba tagolódnak, tematikusan sem mondhatók összefüggőnek, pláne lineáris időszemléletet követőknek. Ennek ellenére a könyv egésze nagyobb, egybefüggő cselekménygerincre épül, és a verseket végigolvasva megismerjük a madarak megjelenését a Tandori család életében, azt az életformát, amit ez az elhúzódó „szeretetvendégség” megkövetel és kialakít, és végül is azt, hogy mi
a tétje ennek az egész különc életjátéknak.
A verseknek azonban van egy másik sajátosságuk is: legalább kilencven százalékban alkaioszi strófákban íródtak. Ez persze egy radikálisan fellazított, pátoszától (illetve annak kiüresedett kellékeitől) megszabadított versforma. De ezzel együtt ebben a kötetben olvasható a magyar költészet alkaioszi strófában írt legnagyobb szövegegyüttese; megkockáztatom, hogy mennyiségre több, mint ameny-
nyi alkaioszi strófát – ezt a könyvet leszámítva – összesen produkált fennállásának kezdete óta a magyar költészet. Úgy gondolom tehát, hogy történetmondó jellegük és (korlátozott, de mégiscsak meglévő) egybefüggőségük ellenére nem lehet megtenni, hogy egy reprezentatív válogatásnál ezeket a verseket figyelmen kívül hagyjuk. Márpedig itt ez történik: a kötetből egyetlen alkaioszi strófát sem vett fel
a szerkesztő a gyűjteménybe. Személyes ízlés ide vagy oda, ez elfogadhatatlan. És van még néhány hasonló, személyes ízlés alapján történt mellőzés. Ezek hiányában a kötet nem reprezentálja Tandori költészetének egészét, és annak sarkalatos darabjai hiányoznak a válogatásból.
Ami pedig a negyedik kérdést illeti, arra javarészt már válaszoltam. A Még így sem című kötet fülszövegében maga a költő fogalmaz így: „…a verseskötet-formálás annyira kiszámíthatatlan tevékenység, hogy rászorít: használjunk hozzá egyszerű anyagokat. Az meg, ha az anyag bonyolult, szerveződései: ezek vagyunk mi magunk”. Félreérthetetlenül arról van szó, hogy Tandori nem verseket, hanem verses köteteket formál,
ír, szerkeszt. Eminensen ilyen a Még így sem, a Feltételes megálló, a Celsius, persze a Koppar Köldüs és talán a későbbiek is, bár azok nem ennyire határozottan. Vagyis a válogatott versek gyűjteményébe konstrukciók részei, egészek darabjai kerültek.
Vannak kiadványtípusok, melyek szerkesztési elvétől ez nem idegen. Akadnak olyan válogatások, melyekben a szerző nagyobb tanulmányaiból, hosszabb elbeszéléseiből, regényeiből kiemelt részletek állnak teljes (rövidebb) művek mellett. Én ezeket a válogatásokat nem szeretem. Mégis el tudom képzelni, hogy ennek szellemében emeljünk ki és közöljünk önállóan Tandori egybefüggő versfüzéreiből – részleteket. Ilyenkor azonban tudnunk kell, hogy nem autentikus műveket sorakoztatunk. Vagyis a kötet szerkesztésekor figyelhetnénk az epikus összefüggésekre is, arra, hogy olyan szövegeket válasszunk egy-egy nagyobb egységből, melyek egymás kontextusát teremtik meg.
Tévedés ne essék: nem azt tagadom, hogy Tandori versei önmagukban megálló, egész műalkotások volnának. Ha kiemeljük akárhonnan akármelyik darabot, látni fogjuk, hogy nemcsak zárt egész, de meg is teremt magának egy megragadható vonatkozási rendszert, egy belátható értelmezési tartományt. De ha több szöveget teszünk egymás mellé, előfordulhat, hogy a részleges, szemelvényes válogatás a nagyobb egész kontextusát csorbítja; hogy egy száz szövegből álló ciklus tíz kiválasztott darabja kevésbé értelmes, mint a kiemelt egyetlen. Mi a teendő ilyenkor, milyen elveket kell követnie a válogatónak? Fogalmam sincs. Felsorolt kétségeim és ellenvetéseim nem a mindentudó bölcs leereszkedő korrekciós gesztusai voltak; sokkal inkább tanácstalanságomnak szerettem volna hangot adni. Úgy gondolom, hogy elsősorban ezek elősorolásával járulhatok hozzá a vállalkozásról (vajon?) folyó eszmecsere sikeréhez.
És végül még valami. Fogarassy Miklós Tandori-kalauz-ában a Töredék… élménykörének központi részeként „a »lét határaival« való drámai »megütközést«” jelöli meg. Kikezdhetetlen magányát, a semmivel érintkező felületeinek éles, kemény megmutatását tartja fontosnak, és azt, hogy „egy profanizált, de transzcendens, metafizikai dimenzió burkolja be, az egyszeriség
és örökkévalóság feloldhatatlan feszültségében”. A Celsius-ban egy helyütt pedig Tandori programszerűen megfogalmazza, hogy mi ennek a játéknak a valódi tétje: „Egyszerűen csak: meny-
nyire szerettünk // S – mennyire? – kiket? – és nyoma is marad, / »amit úgyse lehet megírni«, / mondja a felügyelőné, és ez így van, // Volt ez – van ez –, és lesz majd, hogy nyoma lesz / az, ahogy megírni nem is lehetett…” Azt gondolom, hogy ennek a két gondolatnak az együttes ittléte, ellentmondásának feloldhatatlan harmóniája alkotja Tandori lírájának gondolati, bölcseleti (és talán etikai) centrumát. És amennyire a gyakorlati szeretet a mércéje ennek a lírai beszédcselekedetnek, annyira ugyanez minősíti a válogatás sikerét vagy kudarcát. Ha vannak olvasók, akiknek szeretni segít ez a válogatás Tandori líráját, akkor a munka eredményes volt.

Bodor Béla