Ágh István

VALAHOL AZ A RÉGES-RÉGI

Fűrészsírás

Alig múltam gyerek, már megtanultam
bánni a szerszámokkal, gúzsba kötve
húztam a fűrészt, fél térdről kinyúlva
a tönk előtt, akár egy szűk gödörben
oda-vissza, mint párom fordítottja,
jól tudtam, mitől kínlódtak naponta
a favágók, míg döntötték a nyárost,
de nem sajnáltam őket, mert gyűlöltem,
amit tündöklő fáimmal csináltak,
apám akarta így, azért se ingyen
vigyék a földjét, legalább a fája
maradjon meg padlónak, gerendának,
átkínlódta szálfái szenvedését,
a fűrészsírást, s a nyitott sebek nagy
sárgulásából felgyűlt annyi részvét,
mely a szenvtelen pusztításban meghat,
s emlékeztet, mi folyt az öles árok
partján, mikor a fűrészpor virágzott.

A végső percben

Kivágva bár, és mégis rendületlen
tartotta magát, mintha a magasban
örökké állna, nem a végső percben
egyensúlyozná, csak egy pillanatra,
égi terhét a tuskó földi lapján,
s valódi volna, ami már mutatvány,
mely a favágók akarata nélkül
folytatódik, hatalmasabb erőnek
engedve, mázsás ágain keresztül
sokszorozódik gallya rezdülése,
hogy kizökkenti tengelyét alulról,
megrendült terebélye arra fordul,
amerre csúcsa billen, már egészen
nekilódul, méltóságos bukása
egyre nagyobb szelet kavar az égben,
s a földközelben veszett gyorsasággal
zuhan, tulajdon árnyába csapódva
kazalnyi roncsát teríti a hóra.

Szólni se mertünk

Nem tudtuk, honnan jött a teknővájó
cigány, egyszerre ott termett hívatlan,
azonnal a halálos csöndbe gázolt,
szólni se mertünk hozzá, megriadva
néztük, ahogy nyeste a vastag rönköt
szusszával is, nyögött és felüvöltött,
keserves tűzzel bajlódott az asszony,
szeme is belekancsult, úgy pipázott,
ura óriás kabátjában guggolt
a sáron, talán mezítláb se fázott
olyan féktelen izzás közelében,
melyet ő szított varázserejével,
teknőbe való nem volt pácolásra,
dagasztásra, utód sem fürdetésre,
a nyárfát mégis addig vágta, vájta,
míg egy babához illő lett belőle,
fölnézett végül, hóna alá fogta,
elmentek, mintha ott se lettek volna.

Csupa áttetsző

Valahol az a réges-régi nyáros,
melyet idáig őriztem magamban,
hiánya gyöngyház falán átszivárog,
s fölrakódik annyi letűnt alakban,
ahány a széles legelő hosszában
magasodott, már terelném alá a
kis tehenet, hogy árnyékba húzódva
ábrándozzak a hosszú lusta télről,
s hogy a kékvércsék kései utóda
zöldjébe száll, s valaki mégis eljön
kedveseim közül, pedig hiába,
nem vezet földi út a délibábba,
mert ott a csillám nem levélen vibrál,
a héj ezüstje elszakadt az ágtól,
csupa áttetsző gyökérvesztett kristály,
jönnének csak a nagy fejszés favágók,
valaki úgyis megadta az árát,
hogy ezt a káprázatot tarra vágják.