Váradi Péter

A CSONTMAJOM

Mintha püspök csontja roppan, állkapocs-szilánkja koccan,
ősi kriptajárt ereklye peng a színarany lapon –
majd mint tabernákulumba kétforintost dobva hull a
pénz, inogva, sűrü borba, megkoccan kehelyfalon:
csont ütődik csempelapra kórterempadlózaton;
zúg a vasbeton plafon.

Őstulok-szarv-kürtje-hangban őrjöng, mint a sziklakatlan
kőtövén a víz viharban és ezernyi szólamon:
felröhög a kórteremben fekvő-álló, gipszkötegben
szikkadó közönség, szebben áriáz akár a Don –
dupla hangerő verődik vissza mindegyik falon!
Tízezernyi szólamon.

Csontmajom táncol kopogva bent, egy orvosféle fogja
marjonettjét botladozva. Ezeréves szálakon
húzza-vonja tagjait, de szinte maga jár az körbe!
Meg se ingva, föl se dőlve lóg a roggyant szálakon!
És az orvos csak röhögve rázza roppant szálakon –
táncot jár a Csontmajom.

A csontbábot körbeállják testes ápolók, a száját
nézik, apró csontpofáját lesni jó az alkalom!
Míly nevetve mondja sorra! – bár vidám volt, bár goromba,
mégis mind beállt a sorba, vagy hever az ágyakon!
Mindegyik nevét kiadja pár betű a kórlapon,
tátog a kis Csontmajom.

Kőfal ível: önmagába zárt a kórházkert, faláda-
tompa hang kering, akár a légy a dupla ablakon.
Pázsit ázik kinn a kertben, jégeső-püfölte csendben
vak fióka szárnya rebben – ver a jég a házfalon.
Csak nevetnek, hang szitál tejüveg dupla ablakon –
dúl a néma Csontmajom.

Mikor bábosa kifárad, körbeadja a favázat,
mégis, szinte önmagának táncol a kis Csontmajom –
Mintha ő húzná a drótot – úgy ugrálja körbe oldott
hangulatban a porondot fényes gránit kőlapon.
És a vázat körbe-körbe adják fürge ujjakon –
táncol a kis Csontmajom.