Tandori Dezső

ÁLOMBELI BESZÉLGETÉS VAS ISTVÁNNAL

Csak el ne hamarkodjuk. Oly egyenlőtlen
volt e találkozás – valami vagy
jóvátehetetlen elrontott, vagy változhatatlan
budapesti téren álltunk, nem is álltunk,
nem lebegtünk, se, és egyoldalú volt a társalgás.
Tanácsod kértem, meg nem mondhatom,
mihez, hisz nem is kértem a tanácsod.
Beszámoltam neked, mit nem csináltam,
nem, mégse, lényemmel ellenkezik
minden tudósítás, a dolgok hitele,
mondhatnám, ha beszélgetésünkből még
emlékeznék bármire is – hogy ezt
mondtam neked –, intézzük el először
a régi világokból megmaradt
illetőket, kiket jószerén puszta
jóindulatunk illet, örök szóismétlés
a létük, nem valók – nagyon is valók, ők,
s örökvalójuknál fogva: hogy épp ők? –
ebbe a megmásult világba, hol a szavak íze
nem a nyelvünkön megy szét, de mintha
lábsebet áztatnánk hipermangánban,
aztán kedvünkre s bizodalmunkra
kennénk be, ragasztanánk le,
húznánk rá zoknit, jó puhát, cserélnénk
törölközőt, de mit akartam mondani?
A Város, jaj, a Város; csak kilépek
kapunkon, megyek kaputok előtt,
mondhattam volna, át valamelyik hídon,
be valamelyik csarnokba, az egyhangú
vásárlások elintézésére… hagyjuk.
Sokszor olyan savas a gyomrom,
hogy alig tudom torokszorulás
nélkül kimondani: „egy deci olaszt…
kérek… hála”. Nálatok édest ittam,
traminit, jól emlékszem. S ittunk vörösbort,
és én is cigarettáztam, s az éjek ára
maradt csak a régi. Német földön is
abbahagyták a lakossággal mégis jobb helyeken
elképzelhető udvariaskodást, 4 márkáról
5 márkára ment fel egy doboz kilencven-
hét táján, most 19 márkának megfelelő a
cigiár, s ez sem elég a termelési
munkálatokkal magát nem fárasztó,
a hasznokat lefölöző államnak,
ám ezzel olyannyira témádnál lettünk volna,
vagy nem ott, istenem, még mit mondhattam,
mind ezt se mondtam, a kifejezhetőség
súlya, reménytelen súly nem attól az,
ami, hogy nem értik, hogy racionalitás,
avantgárd, rend-kaland pörpatvar, nem,
szent illúziója annak is veszett,
hogy nincs szüksége többé senkire,
aki maga-megérett-közönyébe veszi
mind az elképzelhető létezőket,
közben mégis szükség van mindenre, mondtam
volna, ami csak volt és jól volt,
úgynevezett fiatal költők mind gyakrabban
idéznek téged, mottóul vesznek,
lemállik a szépségek máza, igaz bár,
poénkodássá lesz a kiritmizáltság,
a túl kerek kép, és tragédiákat
legföljebb a vízen és kenyéren
jól ellévő verebén, kóbor kutyáján
érez a kegyes, aztán hogy egész szívét adja
nekik, ezek helyett; halálukkal lassan ez
annyi csak: „Lásd – mutatja az ember –,
emlékeink olyannyiak, mint
ez a nagy Volvo, ott, szemközt, jelenünk
meg mint a kis kék Suzuki.” A legszebb
kilátások egyike Európában, ablakotokból,
mint mondtad, ablakunkból, itt,
ilyenre változik. Egy összehasonlítás,
némi maliciózus éllel, még egy-két
idegen szó, mondhattam volna, ott,
a téren, melyet vagy úgy elrontottak,
hogy nem változik, csatornatörés
el nem mossa, vagy oly szent, de mitől
– ó, a Város, a Város! ki hisz ilyenekben!
még magam mindig, hogy nem nekivágók
tömegét gyarapítom, nekivágnak a télnek,
napi munkájuknak, a lejmolásnak,
árfolyamok hamis számításának,
a recesszió meghazudásának,
az állampolgári reáljövedelmek
csökkentését bebugyoláló, hipermanganizáló
én-nem-tudom-mijének, látod, Pista,
mondhattam volna, ha tudnám, miket
mondtam neked, ez inkább áhítat volt,
találkozás egy újra túlnanokról
látóval, látod, mondtam volna, kis
körömágygyulladás, lábseb, kutya harapta
fertőzés csak, mi volt a régi küzdelem,
ha az volt, meddig mehet el a líra,
ma úgy megy el, mint a fallabda üzletember-
idomító tréningje, kondiedzés
labdaszószólója, vonalszedője,
hálókontrasztja, a megunt tenisz, foci,
az örökké ugyanúgy szóló slágerzene,
hol már csak ebed vagy verebed
lehet kibíró, ám te ugyanúgy vagy – értsd:
én ugyanúgy vagyok – vele, mint ha a tegnapelőtti
galambot hártyává lapítják a gépkocsik,
így szól operaének, táncdal,
eszmék sehol, dollárárfolyamot
latolnak hirtelen és mesterséges
zuhantatás után: mondd, megbeszélnéd-e
még Cipivel, Ottlik, veszekednétek-
-e, azonos nagyságrendek legalább,
az irodalmi fontosság tőzsdéjén
a legfontosabbak közt… de ismered
„a sötét kalózképű alak” (Kormos közlése,
ahogy egy nepper nyilatkozott a nemes úrról!),
barátod nézeteit a… vannak még nézetek?
(mely nézet, hogy nincs fogalmam, merre,
ha csak a kapun kilépek, a Hold csarnokba,
a Vám csarnokba, a Fény piacra,
s hol van Klauzál, Hunyady, a történelmi nevek
is hanyatlanak, Branyiszkót meg nem érni
mely fogalom még?), s folytathatnám: szól még
az Internacionálé a Signoria téren?
s kinek kellene? s miért igaz
minden J. A.-tétel, de mire jó?
miért kell bármi töltelék híján
a fanyar esztétikai élvezetnek sem hódoló
megannyi sorod a fiatal költőknek, mégis,
mottóul nékik? mihez? Látod, Pista,
így mondom, mert hatvanöt éves vagyok
s hatvan voltál, mikor „Az egy ember”, sic,
első ízben lehetett kritikám tárgya,
és most már cikk címében, e mostaniságokról
szólva, majd megjelenendő dolgozat élén
kérdem: szép, szép, mit akart
az az egy ember, de ma a „mennyi ember!”
is mit akar? befektetéseket? képes hetilap
ostobaságokat, s hogy ily tömeggel gyötör minket
kereskedelmi zene és szemlélet; tudd,
mondtam volna, ha bármire emlékeznék,
mit mondtam, s mondtam-e, lassan avantgárd
költő leszel, ahogy a rúnák s az Akropolisz
kövein, netán Mgombongno főnök rovottasán
a titkos jelek, miket álmok hagytak mégis…
Ég veled, legközelebbig. Csak hol, s mi lesz az?