Miklya Zsolt

HOL A PIPASZŐR?

Én nem akartam rossz gyerek
én jó akartam lenni
még nem tudtam hogy nem lehet
a tetszésére tenni
mindenkinek ki várja
így lettem legjobb gyerek
ből legrosszak barátja

Mezsgyelakók voltunk.
Át a kerítésen, vissza a kerítésen.
Át a kerítésen, vissza.
A szemetesbunker tetejéről vetődni
lehetett a kukoricaföldre.
A diófák alatt meg górálni
a tyúkokat a göröngyökkel.
A kisjapánok komikus
fürgeséggel menekültek.
Át a kerítésen, vissza a kerítésen.

Nekem azt mondták, ne menjek
át a Sárgásba. Veszélyes.
Ennyiben maradtunk. Nem indokolták.
Süle Laci átvitt. Megmutatta, hogy
nincs ott semmi. Még víz se.
Csak döglött macska meg szemét.
Ha jó volt a széljárás, a bűzt el
lehetett viselni. A gödör délkeleti
csücskén volt a lejáró. A keleti falon
ösvények vezettek. Az északi végén,
a legmélyebb részen – na jó – volt
egy kis pocsolya. Meg nád is.
De csak esős időben. A nyugati
oldal járhatatlan volt a rengeteg
bodzabokortól. De bodzavirágzás
idején legalább nem számított
a széljárás. Süle nem jött mindig.
Unta az örökös búvóhelyeket,
a vadászlest se bírta sokáig.
A szomszéd bige érdekelte inkább –
így mondta, bige –, kerítés mentén
töltötte leginkább ő is az idejét,
leskelődött. Azt mondta egyszer,
kiverte. Nem értettem, minek azt
verni, nekem napokig fájt, mikor
eltalálta a labda. Aztán levitte
a bigét a gödörbe. Na, mondom,
jól nézünk ki, lányokkal járni a
hadiösvényt. Még meg is sértődtem,
környékére se mentem napokig a
Sárgásnak. Csak a dagi Bögre Matyi
világosított fel a nagyszünetben.
Legalább leskelődhettem volna.

Én nem akartam rossz gyerek
én jó akartam lenni
nem értettem mért nem lehet
a mezsgyén túlra menni
hogy senkiföldjén senkinek
nincs keresnivalója
képzeletemnek senkiföld
je lett a mozgatója

Senkifölde lakói senkik.
Settenkedve járnak, csak hasalva
látod őket, mert azt senki se
várhatja tőlük, hogy kilátsszanak
a fűből. A senkik egyébként senkit
se zavarnak, csak akkor jönnek
zavarba, ha keresztülnéznek rajtuk,
mivelhogy ők a senkik.
Még felfedezik őket!

Felfedezőútjaim egyikén találtam
meg a kelengyét. Legalábbis én úgy
neveztem. Süle akkorát röhögött,
mikor meghallotta, majd halálra
ijesztette a kisjapánokat.
Macskadögről húztam le, még
jó állapotban, abba tekerték.
Szellőztettem vagy egy hétig egy
bodzaágon, aztán a nádas szélére
terítettem. Senkikirályfi, dobjál egy
rózsát a tó tükörébe, kész a kelengye.

Senki se várt ott
senkiseföldén veszleni látszott
minden ajándék
senkise játszott velem
Süle azt mondta
türelem rózsát terem

A bimbója már a gatyámban.
Röhögtünk nagyokat Bögre Matyival
a suliban a budi előtt. De azért vártunk,
míg jön egy bige. Akkor be gyorsan,
én tartottam a bakot, Bögre meg
leskelődött. Öregem, micsoda rózsa.
Aztán nekilökött a kátrányos falnak.
Hogy a fene. Fekete rózsát még
nem pipáltam.

Matyi bácsi – nem a Bögre, a széljáró
szomszéd, aki mindig csak repülne –,
szóval Matyi bácsi mesélt a pipaszőrről.
Márminthogy egy szál pinaszőrt kell
tenni a pipába, oszt letüdőzni. Attól
lehet csak igazán repülni. Matyival –
ez már a Bögre – tajtékpipát csináltunk
bürökből a Sárgás alján. Dohánynak
szétmorzsoltunk egy cigarettát, csak a
pinaszőr hiányzott. Süle azt mondta,
majd ő szerez. De olyan soká jött,
nem győztük kivárni. Letüdőztük,
aztán röpültünk haza szédelegve.
A pipaszőr hiányzott biztos.

Én nem akartam rossz gyerek
én jó akartam lenni
csak nem tudtam hogy mit lehet
tajtékpipába tenni
s hogy letüdőzni nem lehet
és nem kell szívre venni

Szívtuk a vérpipát. Süle mondta,
hogy nem úgy kell, nem leszívni,
tüdőre, csak a szájba, aztán pöfékelni,
mint a gőzmozdony, eregetni, mint
Matyi bácsi, a széljáró szomszéd.
Matyi – a Bögre – rögtön kipróbálta,
eregette, csak aztán szürkült be a feje,
és abbahagyta gyorsan. Nem úgy kell,
mutatta Süle, nem olyan kapkodva,
hirtelen, ritmusa van annak, mondhatni
zenéje. Matyi bácsi is pikulázik, ha nem
szívja, fújja, de akkor lassan, kerengőn,
mintha kitárt szárnyakkal repülne.
Szóval szívtuk a vérpipát. Süle nem
tudott pinaszőrt szerezni, különben is,
az a vérszerződéshez nem kell, Matyi
meg – a Bögre – nem akarta levágni
az ujját. Azt mondta, fél, hogy nem áll
meg a bicska a körömnél, tovább szalad,
akár a vajban. Süle röhögött egyet, de
aztán ő se vágta meg, azt mondta,
van egy friss sebe, leszedi a kírgét –
így mondta, kírgét –, az még nem olyan
régi, de ha szerencsénk van, vércseppet
is találunk. Vércsepphez nem volt
szerencsénk, inkább vizenyős volt
a kéreg alja, Süle azt mondta, nem baj,
a teteje száraz, rakjuk a pipába.
Hát szívtuk a vérpipát, miközben én az
ujjamat szopogattam, ahol bevágtam.
Sós volt.

Sós a tenger is, ezt Matyi bácsitól
tudom, párolják rendesen, nem lehet
inni belőle. Ő mindig csak repülne,
repül is, azt mondja, minden évben a
vadlibákkal, megjárja oda-vissza a tengert.
Ő már csak tudja, nem lehet inni belőle.
Nem is kell, mondtam, ha már sós, jobb
ez a sóska, és rágtam a leveleket, ami
Matyi bácsi kertjében, hátul, akár a tenger.
Gondoltam, összetéveszti biztos, hogyan
is repülne a vadlibákkal, biztosan hanyatt
fekszik a sóskatenger közepén, és bámul
az égbe. Kukkerezi a tengert.

Hrabovszki mondta, hogy sós. Kaparta le
a vart – ő varnak nevezte a kérget –
a sebéről, és megette. Olyan akkurátusan
hajolt fölébe, mint a suszter a cipőknek,
de Hrabovszki nem suszter, ő pap fia,
bevitt egyszer a templomba, fel a karzatra,
orgonálni. Én a fújtatópedált tapostam, az
olyan egyszemélyes libikóka, csak állni
kell rajta, ki van a másik végén, ki tudja,
talán az isten, csak azért nem mutatja
magát, mert ő leülhet. Nem mentem
többet a templomba, untam a libikókát,
Hrabovszki biztosan nem, ő orgonázott.
Azt mondta, sós, még a nyál is össze-
szaladt a számban, amikor mondtam
Sülének, röhögött egyet, akkor már inkább
a pipába. Hát szívtuk a vérpipát, lassan,
ritmusra, járt a pipaszár föl-le, föl-le.
Hrabovszki meg orgonázott, akkurátusan
hajolt fölébe, kaparászta a tenger billentyűket.

Én nem akartam rossz gyerek
én jó akartam lenni
hogy vérszerződést köthetek
és barátokra lelni
sok barátom volt énnekem
de vérét egy se adta
csak sebét szopta mindegyik
miután elkaparta

Senkifölde vérsebe. Ha lehasalsz
mellé, látod. Látod a kérgét.
Lassan hullámzik. Ritmusra.
Ülnek a senkik a parton.
Egyik se kaparja. Kaparássza.
Le se tüdőzik. Ülnek a parton.
Senkikirályfi várja. Nyílik
a kéreg alól ki a rózsa.

Matyi bácsi, a széljáró szomszéd
már megint eltűnt. Mancika néni, a
felesége sír néhány napig, aztán mit
tehet, várja. Azt mondja, leköltözik
ilyenkor a Balatonra. Szerintem
elrepül csak a vadlibákkal, azóta
mezsgyén túl van, valahol Afrikában.
Bögre Matyi szerint hülyeség, a vad-
ludak északra szállnak, és nem ilyen
forróságban. Jó, nem a vadlibákkal,
de akkor is délre, hever az őserdő
szélén, akkora sóskalevelek közt,
hogy a fejét is eltakarja, miközben
paradicsommadarak repkednek
körülötte. Azután fölkel, pipaszőrt
szed az ültetvényen, és szívja meg
fújja, ahogyan kell. Bögre szerint
egy fenét, libák után jár, az igaz,
csak nem az őserdőben, hanem a
Balaton-parton, anyjától tudja. Süle
jót röhögött, persze, libák után jár,
legfeljebb kukkol, a vén hülye, oszt
szedi össze a pinaszőrt, hogy legyen
mivel dicsekedni. Én közben a hattyú-
párra gondoltam, a földvári hattyúkra,
meg a vadkacsákra a halastóban. Még
gémet is láttunk. De libát, darabot se.

Éjszaka szélvihar tombolt. Csak úgy
orgonált, fújta a sípokat, isten meg
felállt a pedálon, és fújtatta, fújtatta.
Nem tudtam tőle aludni. Reggelre
csendesebb lett, de azért maradt belőle.
Megtépázta a mezsgyét. Mindenütt
száraz ágak. Száraz vihar volt. Eső egy
csepp se. Meg cserepek. Azt mondják,
mindenütt sodorta le a cserepeket a
tetőről. Eke Karcsi bácsi is – Matyi bácsi
sógora – bejött a tanyáról, azt mondta,
a dűlőn sorra törte ketté a jegenyéket,
jól megszívta, alig tudott bejönni. Át-
ugrottam a Sárgásba, megnézni, mi
történt. Mindenütt száraz ágak, egyéb
semmi. A pocsolya partján lehasaltam
a fűbe. Nem volt a fű közt senki. Egy
akácág, amire ráesett, a fűszálakat
letörte. Egyébként senki. A pocsolya
is kiszáradt. Cserepes lett az alja.
Csak néhány vadrózsaszirmot sodort
a cserepek közé a szél.

Senkikirályfi, kinyílt a rózsád!
Nem, nem nyílt az, csak összetörte.
Összetörte a tükröt.
Senkikirályfi, eltűnt a néped!
Nem, nem tűnt az, csak szél vitte.
Csak a szél vitte messze.
Senkikirályfi, hol a kelengye?
Nincs már kelengye, vérseb beitta,
vérseb benyelte, mikor beszáradt.
Senkikirályfi, miért a vérseb?
Nem felelt senki.
Senkise. Érted?

Én nem akartam rossz gyerek
én jó akartam lenni
én nem kívántam vérsebet
se libasültet enni
és nem mondtam meg senkinek
hogy nem válaszolt senki
nem is kérdezte senki meg
se Süle apa senki

Nem mentem többet a Sárgásba.
A mezsgyén se túlra.
Édesapa felfedezte a vérpipákat.
Matyi bácsi, a széljáró szomszéd
meg hazajött őszre.